a foszló gallér, rojtos kézelő.
Nyűtt-vert cipőim a későnkelő,
lucskos napokon sírva gondolnak rád.
Rólad hallgatnak a fáradt kelméken
megbúvó foltok, hiányzol nekik.
Esőben ázó kalapom pedig
könnyet perget, így gyászol méltóképpen.
Elébed bólong minden lelógó gomb,
felszakadt varrás miattad ásít.
A lyukas zokni, mikor nincs másik
és sietnem kell, zokszót is neked mond.
Ellened sokasodik a zsebekben,
lejárt villamosjegy s egyéb holmi.
(Ma se igen bírok gyalogolni
és nem váltottam hetibérletet sem.)
Hozzád eseng karórám ketyegése:
folyton késik. Kancsóm érted üres.
S bár éhség hajt, hogy egyek nélküled,
a sajt, kenyér, vaj nem lakat jól mégse.
Téged idéz meg az asztalom, ágyam.
Ez ha lomos, amaz ha vetetlen,
feléd kiált: Más volna, ha ketten!
Rend, jöjj e házhoz étvágyban és vágyban!
(Írtam: a csap konok zenéje mellett,
míg a magánytól borsózott a bőröm,
s árva fejemre a letört redőnyön
keresztül fényt szűrt egy alkonyi felleg.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése