Tóth Árpád: Esti könnyek

Lehúnytam a szemem s jaj, az ő arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam mélyen és szelíden és paráznán
S úgy jajdúlt el szivemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét
A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még
Távol babája mellett s csókolná vállát forrón...

S egyszerre felzokogtam és lüktető fejem
Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben
S ők, mint gondos nővérek puhán s nagyon szeliden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen...
Hiába... s elzuhantak hosszan bús kezeim
Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve
S imádkoztak... s szemem tétován, tágan leste,
Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyű kín...

Éjfél lett lassan... s lomhán nyúltam egy szivarért én
S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt békén.
S aludni készülődtem s úgy nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén
És elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az "elvégeztetett" vonaglott ajkamon...

Bella István: Válasz nélkül

Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,          
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
véded, mi még tied?!

Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
költészetemet.

Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
megszülni nem lehet.

Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
azt is, mit nem lehet.

Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
verjen hűségesen.

S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
ember s ember gyanánt?

Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!

Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.

Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
mi nem jut itt senkinek?

Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
mire a csönd tanít.

Oláh András: lakhatatlan emlékek

 lehörpintetted rólam a hűtlen álmokat
a párolgó tea illatát
az átvirrasztott éjszakákat

ott állsz kinőtt pulóveredben

nincs már több tárcsahang:
a voltvonal néma

s magadnak is hazudsz ha elhiszed
hogy az idő kerekei alól
még ki lehet cibálni a halálra gázolt múltat

Ady András: Remény

Mint célt vétett üzenet

Kereslek...

Mint hajnal mélyén felzavart gémek,

- időbe vájt, kifakult emlékek -

Ha félelmek sorfala közt,

Álmaimra vetkőzve kergetnek fényre,

Hosszúszárnyú rémek,

Lassú táncba kezd, meglel

A vérszínű reggel - felkarol, felkap -

Tán hamvaim fölé emel.

... néha másban, tükröződve

Néha rádtalálva.

Mezey Katalin: Aki most észrevétlenül

Milyen boldogtalan voltam
ebben a városban!
Nem merek a házak közé belépni,
félek, hogy megint foglyul ejtenek.
A szélén megyek a vasút felé,
mint a tolvaj, aki szeretne
a zsákmánnyal elosonni.
Pedig már nem ismer az iskola,
nem tanítványaim
az utakon futkosó gyerekek,
nem én állok szorongva
az esti ablakokban,
és nem én csókolódzom
a parkban, a padon,
boldogtalanul nem én figyelem
a fájdalom kék neonbetűit
az áruház fölött.

Milyen könnyű most
ilyen üres szívvel,
ilyen szánakozón
nézni végig az évek fasorán,
s váratlanul leülni
a terebélyessé lett törzsek alá,
a nyárfapelyhes szélbe:
Felhajtani az idő
egyik rétegét a másik után,
mint egy múzeumi, sokrétű
szoknyát.

Múlt város cinkosa,
úgy szenvedni nem tud,
aki nem fiatal,
aki észrevétlenül
és lopva visszales
arra, amit csak ő lát.
Pedig vonatra váró,
sötét ruhás utazók között
maga is
virágcsokrot szorító,
csomagos idegen.

Beke Sándor: Az utolsó fénykép

Éreztem,
ez lesz az utolsó találkozásunk,
ezért nagyanyámmal együtt
a csűr elé állítottam,
hogy lefényképezzem, nagyapámat.
Kezébe nyomtam egy üveget,
hogy vérbeli székelyként
szalutáljon az utókornak borosüveggel.
Későn vettem észre:
a borosüveg helyett
borvizet adtam a kezébe.
„Perla Harghitei” — hirdette a címke —,
magyarán „Hargita gyöngye”.

Reviczky Gyula

"Áldott, ki a könnyet letörli

S megért egy szerető szivet."

Szofoklisz Lazarov: Ez én vagyok

Dallam nélküli ének

magány nélküli hiány

fény és gyengédség önmaga világában,     

ez én vagyok.

 / Dabi István ford./

Tornai József: Balatoni elégia

És nem lesz több arany-robbanás
                                                a teraszon reggel,
     sárga ringló-szőnyeg
                                   az ablakod alatt,
     sárgarigó-nyár
a tó fölött, és nevető fogaid
                          záporeső-ragyogása,

                a padlón letakart
kislámpa sem őrzi
                            szeretkezésünk éjféli
     ámulatát;
     az egyetlen és tökéletes hajókirándulás
konyakkal hűtött
                            szavainak tajtékát
     elhordja a parti futóhullám,

     a titokzatos üzenetváltást:
semmibe-rontás
                       és imádat rejtjeleit
                elvágja két szó: nem szerettél;
így, ilyen torzul
                       fosztják le rólam az éjszakai
                dulakodások az éltető álmot,

                leválok lassan a keresztről,
         enni kezdenek
                            a hétköznapok,
mert csak ott fönt,
                          rajtad függve ünnepelt
         a szívem, a szíved,

          „barátság” – mondtad, de én csak
a szerelem érett, szomorú
                                     zúgását hallottam
                életem meghajlott
                                        fái közt csörtetve,
           csak szépséged lombjait magam körül,

és nem lesz több rózsa-sikolyod,
                                               tudom,
                csak sugallatok köd-karjai:
                                                           valamilyen
            ürességhez szorítanak, hol eddig
te voltál, kész nő módján is
                megszületésre várva,

                de mi már egy-hangon
állítjuk és tagadjuk
                            ugyanazt a nyarat,
                            mosolyból visszahúzódott száj
            fenyegetését,
hogy már nincs semmire idő,

            és nem lesz több „gyergyói éjszaka”,
            versek világító-lapjai az ágyon,
                                        paradicsommadár-mintákkal
festett lábak-karok,
                            de én most is tekinteteddel
                takarózom
                a sötétség-hozó csillagok ellen,

             most is: fényt, fényt kérek tőled,
                              a kislámpa és
a Balaton-szoknyás nap varázslatát,
                                                       mert a test vénül,
             a férfi meg a költő
             nem lehet öreg: agyam és vérem
csordultig megtelik
                     tavaszi lépteid ibolya-zenéjével.

Tornai József: A halott gyönyör

A kívül ringó-lengő májusi lomb zajában
külön vert a szívünk: egy házban, két szobában.

S hol testünk-lelkünk áradt szökő éjeken össze,
nem tudtam, hogy feküdjek az özvegy heverőre.

S hallottalak (pedig az emléked se volt ott!):
a halott gyönyör egyre sikoltott és sikoltott.

Kassák Lajos: Eltévedt sorok

Üzenetet küldök és kérdezem reménytelen
hol merre vagy, kedvesem s ha szavaim csendülnek
hallod-e még ütemét a szívnek, mely búsan
és szüntelen feléd kiált az éjszakában?

Emlékszel-e még a kertre, hol ajkaid dicsértem
miközben nehéz borokat ittunk és a házra
emlékszel-e ott messze, messze a folyónál?

Emlékszel-e még a karjaimra, melyek öleltek
és megoltalmaztak a viharban s a csókra
emlékszel-e a fénylő csillagok alatt?                  

Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?

Mért is üzenek és miért is kérdezek tőled
álommadaram lábaid előtt fekszik holtan
vér és hamu felhőzi énekét.

Lone Munksgaard Nielsen: Nem vagyok magányos...

Nem vagyok magányos.

Tudok beszélni a madarakkal és a fákkal.

Miért jártok ti együtt?

Halld, amit mondok:

Nem vagyok magányos.

 / Dabi István ford./

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Pilinszky János: Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,

és élj utána szabadon, akár

egy sikeres merénylő. Tetted

kendő alatt, nélküled is megél,                         

majd túlnő rajtad, meghalad,

alig először, később azután

gyereksirásként, mint a végitélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

Klein Zoltán: Természetbarát

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.          

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből

A Bihari hegyek szép mesevilága.

Most is csodálattal gondolok reája. 

Fenyői illatát most is szinte érzem... 

Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !

Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok, 

Álmaimban mindég veletek maradok... 

Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha, 

Nem tudom én azt felejteni - soha.

Szeretném még egyszer a Bihart meglátni... 

Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni. 

Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom. 

Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom

Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni... 

De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne 

És még valamennyi ...

Nem mehetek én már többé oda - soha !

Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....

Áprily Lajos: Tavaszodik

Sáncban a hóvíz 

könnyű hajót visz, 

füstöl a fényben a barna tető. 

Messze határba 

indul az árva, 

lenge madárka: billegető

Titkon a Bükkben 

moccan a rügyben 

- mint csibe héjban - kandin a lomb. 

s mintha a róna 

kedve dalolna 

úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem. 

Jól tudom: értem, 

értem üzen a zsenge határ: 

"Szíved a bomlott, 

ócska kolompot 

hozd ide, hozd ide már"!

Áprily Lajos: Veletek vándorolgatok

Tavaszy Sándornak

Mentek. Üzen az óriás,
az izmos hegyvidék.
Közöttem és közöttetek:
riasztó messziség.

S mégis, ha kék vasárnapot
derít az égburok,
hangos turista-csapatok
veletek indulok.

Suhogó lábamról a föld
megismer: Erre jársz?
Veletek kóborolgatok,
mint titkos útitárs.

Veletek vándorolgatok
kökörcsin-réteken.
Éneketekbe belezúg
szabadság-énekem.

Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok s csillagot
veletek, veletek.

Pihenve is botot szorít
két nyugtalan kezem:
már menni, menni kellene
utakra éhezem.

Hajnali széllel riadó
erdei csapatok,
van-e még új cél, új tető?
én meg nem lankadok.

Titeket csorgó csillapít,
mindig szomjazom.
Csak inni, inni - nem tudom
lesz-e még tavaszom.

Maholnap zuzmarás az út,
virág sincs, vén vagyok.
S veletek, mindig veletek,
csak vándorolgatok.

Jellinek János: A hegyhez

Voltál : álmodott, titkos sejtelem, 

sóhaj - választalan kérdéseken.

Vagy most: éjjelbetörő napkelet, 

- elcsüggedt, remegő árnyak felett.

Leszel mi voltál: titkos sejtelem, 

- elúszó holdkép fekete vízen...

Eötvös Loránd: Mi szép e táj

Mi szép e táj e völgynek mély ölében!
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!

A tó fölött egy jégfödte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...

Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kiséri madárkák énekét!

Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!

Pesten Salzburgból. 1862. január 21.

Berda József: Vándorének

Nosza, lendítsd meg magad olyan
légy, mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak addig élsz, míg bátorít barangoló
kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre
felfelébb; megállás nélkül menni, menni,
csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd
a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!
Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe
erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,
szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél
nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha
netán megbénulna lábam s tespednem
kellene félhalottként! -
Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,
ne hagyjatok megöregedni soha már!

Berda József: Vasárnapi öröm

Mint püspök, ha főpásztori díszbe
öltözik, úgy öltözködöm külön én
szemet-vidító turistaruhámba
a ti tiszteletetekre, hogy méltón ünnepeljelek
titeket, messziről tündöklő hegyek s ti
rejtett völgyek, kik az Isten ölében
ültök, mióta áll a világ.
Akár a rajongó gyermek, kinek könnyű
madárként repül a lelke, úgy
húzom magamra én is a rövid
nadrágot, viharkabátom s a szöges
bakancsot, olyan örömmel! Hadd
izmosítsa-villanyozza csupasz térdem
és sápadt arcom az acélkék levegő!
Mert így esik ez jól s mert való: külön
ruha illik a különb lélekhez, ki hozzád
hasonul s beszélni akar veled, mély titkú
rengeteg, - magas hegyek
és mély völgyek szelleme!
Ó fogadjátok hát gyermeki
megilletődésem szavát most, hogy
közétek készülök s feleljetek ünnepi
ruhámra, mely a lelket fejezi ki, véget
nem érő lombsuhogással, az erdők
vidám és szomorú színeivel, egyre áradó
illatáramotokkal, hogy áhítattal járhassak
bennetek, mikor megszáll a szépség bűvölete,
távol a romlott emberiségtől.

Berda József: Feketehegy

Felejthetetlen Feketehegyünk a Pilis

szívében-közepében, mikor mehetek

fel hozzád megint? Tündéri tájad,

lenyűgöző panorámád Esztergom s Szentlélek

felém a fölötte-körülötte káprázatos

hegygerincekkel a Ráró s a Vaskapu;

mily' álomtúli vidék ez,

végeláthatatlan erdőkoszorúval!

Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el;

engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még

egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb

szárnyakat teremtő hegyi mennyországot.

Káldi Géza: Téli erdőben

Kristály tiszta hóval 

Borított az erdő
Puha takaróval
Fedte a Teremtő.

Pihen alatta ott
Hangya, gyík és virág,
Kihaltnak látszik most
Az erdei világ.

A hóban feltűnik
Madarak lábnyoma,
A nagy vad rejtőzik
A sűrűben otthona.

A vadetetőknél
Észlelni csak mozgást,
Őz és szarvas remél
Egy kis erőpótlást.

Lassan vadász ballag,
Zúzmara a bajszán,
A puskája hallgat,
Úgy lóg le vállán.

Az út fehér csíkja
Távolba kígyózik,
Forrás, patak habja
Jégpáncélba bújik.

Vállat vállnak vetve
A fák sorban állnak,
Nyárra emlékezve
Kissé bizony fáznak

Csupasz karral nyúlnak
Ég felé az ágak,
Szép csendben alszanak
Meleg tavaszt várnak.

Igmándi Szűcs István: Növényvédő

Parányi lények titkait kutatva
keversz pusztító mérgeket
melytől beteg bogyókon
sunyó ártalom
kimúlni nyögve kénytelen.

Lépteid e hatni tudást
figyelve
verseled munkád diadalát,
a férgek nyúló tömegében
hirdeted győzőn a néma pusztulást.

Irtó vegyszerek bástyája mögött
asztalunk dúsan megterül,
s pirosló almák hamis
mosolyával
munkád végeztén álomba merülsz.

De az erdő árnyas zugaiban
halálos csend honol.
Egy sereg füttyös
madár fölött
suhogó szellő, gyászmisét dalol.

Káldi Géza: Hóvirág

Foltokban már olvad a hó a hegyen, 
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.

Wass Albert: Erdélyi hitvallás

Uram, én hiszek Tebenned, egy örök Istenben,
és hiszem azt, hogy igazságos vagy,
bár emberi elmémmel megérteni nem tudom
igazságodnak szörnyű módszerét.
Hiszek jóságodban is,
bár szemem csak gonoszat lát,
amikor Erdély felé tekint.

Mint Szent Fiadat hajdani időben,
ma népemet feszítik keresztre
az istenkáromló gonoszak.
Júdások árulják el naponta,
rongyain martalócok osztozkodnak,
s a Nyugat farizeusai szemforgatva fordulnak
másfelé, hogy kínjait ne lássák.

Szeretlek, Uram-Isten, a Szentírás parancsa
és hitem kívánsága szerint,
de szeretem a népemet is, Uram,
szegény elesett erdélyi magyar népemet,
s bocsáss meg nekem, Uram,
ha népem felé ma hangosabb, fájóbb,
lelkesebb és türelmetlenebb bennem
ez a szeretet talán, mint Tefeléd.

De lám, Te hatalmas vagy, uram,
mindeneknél hatalmasabb,
míg ők szegény bús erdélyi véreim véresen
és mezítelenül fetrengnek a világod porában,
mindenkitől elhagyottan,
s bizony őnékik ma nagyobb szükségük van
az én szeretetemre, mint Teneked,
ki Minden Világok Ura vagy.

Azt is tudom, Uram,
hogy minden ember egyforma Teelőtted,
bármilyen nyelven imádkozzon is,
vagy káromoljon. Bevallom azonban,
hogy az én szívemben elfogultság lakozik,
és ma csak az testvérem
nekem ezen a földön, aki magyar,
s ez mindaddig így lészen,
míg a magyar a világmindenség
legtestvértelenebb népe,
míg minden csizma a magyart rúgja,
mindenki a magyart tapossa,
addig, Uram, bocsásd meg bűnömet,
más testvérem nekem
nem lehet ezen a földön!

Én kell pótoljam azt,
amit mások megtagadnak tőle.
Kiknek szemét kiszúrták,
azoknak én adok szemet.
Kiknek kezét béklyóba kötözték,
azoknak én adok kezet.
Kiknek nyelvét kivágták a gonoszak,
azok helyett ma én vagyok a hörgés,
a segélykiáltás, a zokogó szó, átok és imádság,
ez ma mind én vagyok!

Köszönöm, Uram, hogy kimentettél
a pokolból és szabad földre irányítottad
tévelygő lábamat.
Köszönöm jóságodat, köszönöm.
Igazi, égig fölcsengő háladalt azonban
csak akkor hallasz éntőlem, Uram,
amikor rab népemen megkönyörülsz
s Erdély földjére, magyarok földjére
rámosolygod szabadságod fölkelő napjának
áldásos fényét.

Legyen meg a Te akaratod, Uram.
De alázatos szívvel megkérlek nagyon:
legyen már egyszer a Te akaratod jó
a magyarnak, áldás, békesség,
szabadság, öröm!
S legyen már végre egyszer valóban
Tied az ország, s ne a gonoszaké,
Tied a hatalom, s ne a másokat sárba tipróké,
mert bizony, Uram, mindaddig,
amíg ez meg nem történik,
nehéz lesz elhinnünk,
hogy Tied a dicsőség, örökkön-örökké..
Ámen

Wass Albert: Erdélyi fák között

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél.
Ősszel, mikor a hervadás leszáll,
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És tavasszal, mikor a holt mezökre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol,
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol...

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg..
Erdélyi fák között, én nem tudom
miért, de kétszer hullanak a falevelek...

Cseri Kálmán

"Érvényesül-e az igazság akkor, ha csak azt büntetik meg, akit tetten értek, és nyilvánosságra került a bűne? De akik ugyanazt a bűnt elkövették, csak éppen nem érték őket tetten, azokat nem büntetik meg. Érvényesül-e így az igazság?"

Fotó

Cseri Kálmán

"Az olyan ember, aki nem tud, vagy nem akar őszintén megbocsátani, végső soron elégtételt kíván. Arra vágyik, hogy újra és újra bebizonyítsa: neki volt igaza és a másiknak nincs igaza. Arra törekszik, hogy sajnálatot ébresszen önmaga iránt, és ellenszenvet a másikkal szemben. Vagyis máris mérgezi a környezetét.

Tulajdonképpen szakadatlanul vádaskodik, vádolja a másikat. Arra vágyik, hogy a másik megkeserülje. De azért vágyik erre, mert ő tele van keserűséggel.

És ez a keserűség buggyan ki az indulataiban még akkor is, ha sokszor rejtegetni akarja ezeket. Külön probléma az, hogy sokszor nincs is valós alapja az ilyen keserűségnek."

Mezey Katalin: Ballada múlt idők szerelmeseiről

A férfiak, akik szerettek - volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat - mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:
Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot.

Mezey Katalin: Kettős arckép

Ülsz a karszékben

és mosolyogva figyeled

hiábavaló küszködésemet,

hogy a köztünk lévő távolságot

közömbös szavakkal kitöltsem.

Mintha szíjácsot tömködnék

üvegtárgyak közé,

hogy össze ne ütődjenek

véletlenül.

Fodor Ákos: Szinopszis

Mért van az, hogy a

rosszra bőven jut szavunk;

a jóra: alig?

József Attila: Isten

Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.

Zágorec-Csuka Judit: Valami angyali létre vágytam...

Valami angyali létre vágytam,
ütközések, szembenállások,
kritikák nélküli fájdalomnélküliségre,
hogy a csönd fuvallatában belém merüljön
lélegzetetek, teremtő lehetőségeket nyissak,
s megőrizzem szívetek békéjét!

Mégis kierőszakoljátok kényszerű,
látszólagos hallgatásom, besodortok
az ellenállás falai közé, szűkre szabott
kapuitok beszűkítik túlpartjaitokat,
várakozásom küzdelem rejtett, láthatatlan
pólusaitokhoz, hol van az egyszerű természetességetek?

Gyakran csak tapogatózva haladok, kiragadtok önmagamból,
máshova tesztek, a kiengesztelődéseteket sötétség
fedi, mégis magatokban mossátok meg vesztességeteket,
én angyali létre vágytam, lángok helyett fénycsíkokra,
összeragadt angyali tollakkal nem repülhetek, jó
sem lehetek, ha el kell szenvednem bűneiteket.

Angyalaim, szomorú angyalaim...
Nehogy fekete hollóvá változzatok!

Fodor Ákos: Még mindig

saját fotó

  nem vagyok elég szegény.

Még nincs bennem elég csend ahhoz,

hogy ne vitatnám a vitathatatlant:

még van szavam.

 Nyomorultan, tériszonyban,

könyörögve a semmitsemtudásért,

még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,

Veszendőt a Veszendő.

Sulyok Vince: Ha csöndes és fáradt leszel

 A levelek tűzvésze idején
egy sárga őszi délután, ha
hirtelen csöndes és fáradt leszel:
ballagjál át lassan a parkon
s mert végül mást úgy sem tehetsz,
hát állj meg, ahol szürke, szép galambok
fürödnek és pörögnek
az összesöpört csörrenő avarban -

Kárpótlásul s talán vigasztalásul
lombhullató, céltalan éveidből
boldognak egy-egy óra így marad:
bakonyi szüret, bükki szerelem;
emlékezőn szagolsz az égett levegőbe
s az ágak közt áthulló ferde fényben
máris nyújtózó zászlók lengenek
s puskapor füstje facsarja az orrod:
ó, édes szédület -

Csak alkonyfény volt égő levelek közt,
csak télbe néző, hajlongó nyírek,
hársak és gesztenyék suhogtak,
csak emlék volt, csak messzi ősz volt,
csak szívverés volt, gyors, szép, esztelen -
Ballagjál holnap újra át a parkon,
Ha megint csöndes és fáradt leszel! -

Orbán Balázs: Vallomás a távollevőnek

saját fotó

Elmondanám neked, hogy mennyire vágyom,

Vágyom hallani egy szép fagott hangját.
Hallani vágyom testemnek sercegését,
Amikor alkonyi lángok megrohanják.
Hallani akarom a Nap felkelését
S tapintani a még nem létező formát:
Formát melyet vékony fényekből összerak
Megőriz a táj s világot őrző szemed.
Melyben –erre vágyom- szállnak majd madarak
És elcsicsergik, hogy mindig szerettelek.

Szabó Lőrinc: Crépuscule d'un soir romantique

Az est közelg; a tájék halkan homályba hull;
mint szép borongó oltár omlik fölém az égbolt –,
langyos zenével szívem sír láthatatlanúl
s a lomha fellegekből kikandikál a félhold.

…Most a kavics csikordúl –, a lombok megremegnek…
Egy lány. – Piros chitonja s fürtjei lengenek
hullámzó ritmusán. – A gyönyörű, gyenge gyermek
egy percre rámtekint s halkan tovább lebeg. –

Elment! – Könnyű kék fényben táncolva jő az alkony…
Elment! – A nap az Éjt most csókolja épen ajkon,
hogy puha leple selymét lilás pírban fürössze.

Terítve égi csöndet árnyak szállnak felettünk,
könnyes szemem lezárom. – S amerre képe eltünt:
emléke fénylik ott a fasorban, messze, messze…

Hervay Gizella: Zöld

A végtelent érinti a boldogság ujja,
ujjam csak ujjadat érinti, s boldog vagyok végtelenül.
Egy gyengéd zöld fát láttam,
s egész délután ott nevetett szememben.
Ha úgy örülnél te is ennek a fának, ahogy én,
nevetne a szemedben egész délután.
S szemedben hajladozna gyengéd-zöld nevetésem.
Énekelek neked – énekelj nekem.
A frissen festett padra újságpapír ragadt,
szófoszlányok hirdetik szemtelenül
és szabályellenesen a frissen festett áprilist.
Ujjam ebbe a zöld délutánba mártom,
és rikító szerelmes szavakat mázolok az égre:
pimasz és harsány és gyengéd-zöld szavakat,
hadd hancúrozzanak, bukfencezzenek le
az orrod hegyére,
hadd legyen még kuszább ez a vers, mint ez a bolond délután.

Hervay Gizella: Villanó

Mentem az utcán szomorúságtól elnehezülten,
s felnéztem az égre, hogy miért, magam se tudom.
Fenn egy fehér hasú madár villogva, örömben fuldokolva
égbe hasított — egyszerre felnevettem.
Ó, elég egy villogó fehér hasú madár, egy szárnycsapás elég,
s már könnyű vagyok, és könnyű a szomorúság.
Van-e ilyen fehér tündöklésű szó?
Ilyen lélekbe hasító, egeinken ívelő,
örömvillanású, fuldokló-szép szó van-e?

Hervay Gizella: Egyetlen mozdulat

Egyetlen mozdulat elég lett volna,
                         hogy el ne veszítselek,
de ez a mozdulat
                         még meg se született.
Nem született meg az egyetlen gondolat,
amivel el tudnád gondolni
                         láthatatlan arcomat.

Simek Valéria: Aki ma még

Az út ma még valakihez

elvezet. Az ajtó, mely ma

még kinyílik előtted. Aki

ma még befogad, és hellyel

kínál. Aki abban a házban

gyertyaként világít, és örül

érkezésednek. Aki ma még

ételt, italt tesz eléd,

megteríti a csend asztalát.

Ellát szóval, útravalóval.

Aki ma még őrállóként

teszi a dolgát ebben

a felvirágoztatott elmúlásban.

Aki ma még érted imádkozik,

ha te nem is tudsz róla.

Aki ma még aggódik, félt,

szeret, és haragjában érted

megfeszül...

Aki ma még itt van, de

a pillanat mindent, mindent

tolvajként elvihet.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Gyurkovics Tibor: Az oroszlán

Amikor rájöttem, hogy az emberek nem szeretnek, elkezdtem magamat szeretni. Óriásira fújtam föl magamat, mint egy oroszlán és fújtam magam előtt a levegőt, hogy tisztuljon a tér. Haragos lettem, haragosa fűnek-fának, és dédelgetve tettem mancsomat a vállamra. Fájdalmas, fekete éjszakák voltak azok, nyűgös, végeérhetetlen éjszakák, magam sebeit nyalogatva. Tölcsér. Egy mélységes tölcsér kellett volna, hogy abba feküdjem és halkan kiáltsam keserveimet. Mi fájt? Magam se tudnám megmondani. Téptem, szaggattam a bokrokat, ütöttem körmeimmel a sziklákat, hogy szikra pattogott belőlük. A felhőkre néztem, és rémes alakokat láttam bennük. A tér olyan tisztán állt előttem, mint egy tankönyvben, a kanti filozófiában. Doboznak láttam, melynek nincs oldala, a szél bejöhet, a szél kimehet, a madarak kiszállhatnak az oldalán. Sík tükörnek éreztem a pusztát, nem láttam rajta semmit. Harmadévre vergődött mellém egy nőstény, tagjait hozzámszorította és együtt feküdtünk az éjszakában. Rézsút néztünk föl, vastag fejünkből a csillagokra, melyek sárgák voltak és tompák, mint az eldobott kő. Késő volt, végtelenül késő. Akkor éreztük meg az időt, tisztán, mint egy pohár vizet, mely ihatatlan az én számnak, mert összetörik állkapcsaim között. A világot föl kéne fogni, mint kézbe a fadarabot, de nem lehet. A világ kiesik kezünkből, a csillag kiesik szemünkből, a homok kipereg mancsaink rácsai közül. Párommal éreztük, hogy lehetetlen megérteni a világot, csak érezni lehet. Magányunk akkorára növekedett, mint egy hordó, melynek abroncsai közül nem tudjuk kiemelni fejünket. Mogorvaságom és értetlenségem megakadályozott abban, hogy el tudjam fogadni azt a tenyérnyi örömet akár, amit párom simogatása nyújtott. Elvadultam, izgatott lettem, barátságtalan, jártam le-föl a pusztán. Dühített, hogy a világba nem tudok behatolni, mert széttolódik előttem és nincs többé, csak az én mancsomat látom magam előtt, nem a világot. Dühített, hogy a párom szeretete hasztalan, bennem van a hiba, gondoltam, mert nem tudom elfogadni a felém nyújtott mancsokat. Hogy is lehetne élni? Talán úgy, hogy szeretni kell az embereket, ha azok nem is szeretnek, s akkor minden egyszerűbb.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

                        beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Gyurkovics Tibor: Lebegés

Csak arra emlékszem hogy éltem

aztán arra hogy meghalok

lebegtem a homályos fényben

de tudtam – a tiéd vagyok.

Zdravko Kiszjov: Nézőpontok

Ismertem egy

olyan rossz, olyan szörnyű embert,

hogy a feléje

dobott kő is

váratlanul madárrá változott,

hogy ne kelljen összeütköznie          

vele.    

                                     

De azok, akik nem ismerték,

lelkesen kiáltottak:

“Milyen jó,

milyen nagyszerű ember!

Még a kő is

madárrá változik,

nehogy megüsse.”

/ Dabi István ford./

Bella István: Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Almási Gábor: Alázat

Félreértések egyvelege, mondod,
Szerintem alázat, és megaláztatás.

Alázatot kellett tanulnom ott,
Hol Istent reméltem.

És Isten ott volt.

Ő tanított alázatra.

De gyakran megbuktam.
Alázat helyett dühöt tanultam,
És haragot.

Most itt vagyok,
Fáradtnak, és gyengébbnek
érzem magam,

Pedig erősebb vagyok!

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban,

az arcod egy percre felragyog,

égmély a két szemed,

                    iránytalan zuhan tér és idő,                   

te tartod, ha tartod

valami pályán a lelkemet.

Ana Blandiana: Esőbűvölő

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
A dühöngő és a csendes esőket,
A szüzies záport és a féktelen asszonyos zivatart.
A felfrissitő esőt és a végnélküli
elálmositó kopogást.
Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket,
Szeretek hemperegni hosszú szárú
fehér füvekben,
szeretek letépni és fogam közé
venni egy-egy szálat,
hogy megpillantván ilyenkor,
elszédüljenek a férfiak.
Tudom: csúnya dolog ezt mondani:
“ A legszebb asszony én vagyok”.      
Illetlenség, s talán nem is igaz.  
De mikor esik,
Csupán akkor amikor esik,
Engedd kimondanom e bűvös szavakat.
“A legszebb asszony én vagyok.”
A legszebb asszony vagyok, mert eső zuhog,
Es fenylő rojtjai csillognak hajamban.
A legszebb nő vagyok, mert szél fúj,
Es kétségbeesetten vergődik szoknyám,
hogy eltakarja térdeimet.
A legszebb asszony vagyok, mert te messze vagy tőlem,
És én várlak,
S te tudod, hogy várlak.
A legszebb asszony vagyok és mégis várlak,
Mert tudok várni.
És az elhaladók az esőből szippantjak fel az illatot.
Ilyen esőben villamcsapásként sújt rád a szerelem.
Itt minden ember szerelmes,
És minden ember belém szerelmes,
És én várok rád.
Csak te tudod egyedül,

Szeretem az esőket, szenvedéllyel
szeretem őket.

Oláh András: visszhang

széthajtogatva a semmit

a felhőket kisimítva

önnön héttornyodba zárva

visongsz valahol a parton

zsarol a közömbös homok

s egy távoli elmosódott arc...                          

barátságtalanul szisszen a szó

visszhanggá zsongul a távol

lábak a porban csupasz női lábak

színek fehérlenek sivatagi szélben

s éget a kérdés: vajon Krisztus     

ott fönn álmodik-e rólad

Jánosházy György: Álarcban

Hommage a Ensor

Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól,
álarcban megyünk át az életen:
mögötte rejlik a düh és az undor,                      
a pimasz gőg és sanda félelem,
                                               
mögötte van a gyávaság, a szégyen,
sok nemtelen, gyarló vágy és mesés
hazugságok névtelenek nevében,
a bosszúvágy és aljas cselvetés.

Álarc fedi a lelkünk és az arcunk,
azt, amit tettünk, és amit akartunk,
azt, ami bennünk hitvány és hamis.

Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen,
hogy le nem mossa rólunk az eső sem,
magunkkal visszük még a sírba is.

Wislawa Szymborska: Őseink rövid élete

Nem sokan érték meg a harmincadik évet.
Az öregség a kövek meg a fák előjoga volt.
A gyermekkor annyi ideig tartott, ameddig a farkasok kicsik voltak.
Sietni kellett, igyekezni az élettel,
mielőtt lenyugszik a nap,
mielőtt leesik az első hó.

Tizenhárom évesek szültek,
négyévesek kutatták a madárfészkeket a nádasban,
húszévesek vadászatokat vezettek -
szinte még nem is voltak, már nincsenek.
A végtelenek végei gyorsan összenőttek.
A boszorkányok átkokat morzsoltak
ifjúságunk összes fogával.
Az apa szeme előtt nőtt férfivá a fiú.
A nagyapa szemgödre előtt született az unoka.

Egyébként nem is számolták az éveket.
A hálókat, lábasokat, kunyhókat, fejszéket számolták.
Az ég bármely csillaga számára oly bőkezű idő
majdnem üres kezét nyújtotta nekik
és gyorsan visszarántotta, mintha sajnálta volna tőlük.
Még egy lépés, még kettő,
a csillogó folyómentén, ami a sötétből jön elő
és a sötétbe vész.

Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt,
sem elhalasztható kérdés és későbbi megnyilatkozás,
amennyiben nem élték át túl korán.
A bölcsesség nem várhatott az ősz hajra.
Világosan kellett látnia, mielőtt világosság lett volna
és minden hangot meghallania, mielőtt szétterjedt volna.

Jó és rossz...
keveset tudtak róla, de mindent,
amikor a rossz győzedelmeskedik, a jó elrejtőzik,
amikor a jó feltárulkozik, a rossz a rejtekhelyén vár.
Se ezt, se azt nem lehet sem leküzdeni,
sem eltávolítani oly messzire, ahonnan nincs már visszaút.
Ezért, ha öröm, mindig nyugtalansággal vegyes,
ha kétségbeesés, sohasem halk remény nélküli.
Az élet, legyen bár hosszú, mindig rövid lesz.
Túl rövid, hogy bármit is hozzátehessünk.

/ Dabi István ford./

Ágai Ágnes: Tánc

Táncold el a szépség és a fájdalom himnuszát,

a győzelem és a megvetés piruettjét.

Mozdulataidban a feloldott kövületek zokognak.

Karod átnyúl a világ rútsága fölött,

Ujjaidban tárt sóvárgás,

Talpad alól felszökken a vágy,

faágról faágra repdesel.

Ha leomlasz, bezúz a gravitáció.

Dezső Márton: Lát az ember

Lát az ember. Látja magát
mikor a dolgokra tekint,
nevet ad és felmondja
hozzárendelés szerint.

Máshogy beszélnek a kutyák,
de nyelve van a szélnek,
és néma kavicsokban is
felsírnak a repedések.

Egyedül csak mi tartjuk
szavainkat ilyen nagyra,
milyen fülledt is a csend
mindenektől elhagyatva!

Lát az ember. Talán tudja                    
egyszer ő is megvakul,
sötét lesz és sorolja
bűneit számolatlanul.

Kassák Lajos: Téveteg sorok

Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.

Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.

Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.

Kassák Lajos: Lefekvés előtt

Kint ülök a folyó partján, nádbottal a kezemben

és várom, hogy hal akadjon a horogra.
Este van. A csónakosok már hazafelé csurognak
az enyhe, zöld hullámokon. Még néhány röpke perc
s az erdő sűrűjéből sárgán és fénylő taréjjal
mint egy indiai isten, felszáll a júliusi telihold.
Én ekkor békés lélekkel és tiszta szívvel
hanyattfekszem a fűbe s a Kedvest idézem
ki messze innen, a városban él s ilyenkor
fehér párnái között alszik szelíden és ajkaim
érintésével kerek, mezítelen vállain.

Kassák Lajos: A hajnal fénytöréseiben

Bármerre tekintek, mindenütt Téged látlak
öt percenként s olykor egy percenként fölriadsz bennem.
Nem örülhetek többé nevetésed szelíd fodrainak
nem önthetem aranyszín teámat a csészébe
melyen remegő kezeid nyoma sötétlik.

Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.

Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.

A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.

Kassák Lajos: Harc a szavakkal

Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?

Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.