Milyen boldogtalan voltam
ebben a városban!
Nem merek a házak közé belépni,
félek, hogy megint foglyul ejtenek.
A szélén megyek a vasút felé,
mint a tolvaj, aki szeretne
a zsákmánnyal elosonni.
Pedig már nem ismer az iskola,
nem tanítványaim
az utakon futkosó gyerekek,
nem én állok szorongva
az esti ablakokban,
és nem én csókolódzom
a parkban, a padon,
boldogtalanul nem én figyelem
a fájdalom kék neonbetűit
az áruház fölött.
Milyen könnyű most
ilyen üres szívvel,
ilyen szánakozón
nézni végig az évek fasorán,
s váratlanul leülni
a terebélyessé lett törzsek alá,
a nyárfapelyhes szélbe:
Felhajtani az idő
egyik rétegét a másik után,
mint egy múzeumi, sokrétű
szoknyát.
Múlt város cinkosa,
úgy szenvedni nem tud,
aki nem fiatal,
aki észrevétlenül
és lopva visszales
arra, amit csak ő lát.
Pedig vonatra váró,
sötét ruhás utazók között
maga is
virágcsokrot szorító,
csomagos idegen.