Milyenek, mondd, a földi itatósok,
a föld-, bogár-, gyökérágyás milyen?
S az erecskék, hol tested fölszívódott?
Levegő vagy, kék gyöngy a semmiben?
Elszelídültél, s most azért nem haragszol,
csak fekszel némán a föld alatti vackon,
ami megilletett
negyven évre, megmerevíted állad,
fogat, körmöt növesztesz és szakállat,
véded, mi még tied?!
Apám, most újra, újra hozzád szólok,
rég nem vagy már és rég vagy, jól tudod,
a szeretet bennem mindig szabódott,
s mire meglelted, rögvest elfutott.
Most szükségem van rád, mert nem tudok mást,
mint vállalni a dalban szertefoszlást,
ami rámméretett,
tudva, míg más éltét szabadon éli,
nekem ez jutott, kínlódni és megélni
költészetemet.
Nincs olyan ég, évmilliárdos visszfény,
bolygó, tejút és nincsen olyan csillag,
ki olyan messze lenne innen, mint én,
az üres ég üres bölcsője ringat.
Magam vagyok és magányt nemz magányom,
én tapogatom domboruló halálom,
növök, terhesedek.
Segíts hát dolgaimhoz eltalálnom!
Törd szét e semmit, mielőtt kitalálom,
megszülni nem lehet.
Az erecskék, a földi itatósok
fölszívták tested, mint itt ez a papír
a szavakat, a tintát, ahogy megfogamzódott,
kicsapódott e szálkás tiszta kín.
Minek hazudjak, hiszen te is tudod már,
mindegy lenne az is, ha nem is szólnál,
hiszen nem is veled
beszélek én szüntelenül magamban,
de magammal, hogy értsem, megválaszoljam
azt is, mit nem lehet.
Én nem tudok belenyugodni többé,
hogy örök tiltás legyen életem,
hogy szám előtt kéz, s szívem fölött örökké
mellkaspáncél és vasborda legyen,
a boldogságot akarom kitakartan
dobogni, messzeföldre halljam,
mint ver külön szívem
a bordátalan, csupaszív világban,
s a világ bennem, ahogy helyébe zártam,
verjen hűségesen.
S ím, a világ rámszól, kinyitja öklöm,
megeteti s megmosdatja szívem.
Tiszta vizű, de varangy ül a gyöngyön,
kitakart szívembe belevizel.
Árulás, hitszegés, vad hitetés ez?
Vagy csak magány, ami közösségé lesz,
és szüli a magányt?
Vagy az sem több még „emberárulásnál”,
s mint mindenütt, kettőn áll a vásár,
ember s ember gyanánt?
Hát segíts, szólj, aki csontomban bujkálsz
– huszonnégy éven át bújtattalak –,
te néptanító, te szívalatti munkás,
illegális száj, szem és gondolat,
mert rám a levegő is úgy nehezedik,
mint csontodra a halál, én érzem terheit,
akármilyen súlytalan.
Lélegezhetem, már ki nem elégít
ez a szabadság, akárhogy is, de én itt
nem érzem jól magam!
Hát válaszolj, számra nehezülő
sejtéseimben érd tetten a tolvajt!
Válaszd szét, a szívben settenkedő
s az odakünn ólálkodó idegbajt!
Mondd meg, mi ez, s hogy meddig ér a lélek,
hol a határ, a kint, mondd meg, ha félek,
miféle félelem
szorongatja szívem, s milyen ítélet
feszül fölém, hogy étlen, szomjan élek,
habár nem éhezem.
Nem válaszolsz? Hallgatsz? Lassan hűlő
futóárokba bújsz, elsüllyedsz, válasz nélkül?
Csak katonaköpenyed, az elmálló mezőt
húzod magadra, hiába-fedezékül?
Rézgombjaid, a csattos csillagok
elárulnak úgyis, le sem tagadhatod,
úgy világít szíved.
Vagy ez a válasz? A hűség? Hogy tehetetlen,
kifosztva is, higgyek oly szerelemben,
mi nem jut itt senkinek?
Nem válaszolsz? Hallgatsz? De igazad van!
Halott még-halandón úgysem segít,
vagy csak úgy, mintha a világ szappanhabban
mutogatná a maga törvényeit.
Mint önmagamon én, rajtam te sem segíthetsz,
csak hallgathatsz, csak erőt adhatsz a hithez,
ha az ész habozik,
mondjam a jót, a többi nem a dolgom,
nekem elég, ha kisajgom és kimondom,
mire a csönd tanít.