Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
– el akar ragadni mindenestül.
Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
– én hunyorgok halálra neszelve.
Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
– ne hagyj földre hullni, szeress engem!