(Másutt és mindenkoron)
Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.
Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.
Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.
Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.
Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.
Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.
Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.
Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból, a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami szerint nem.
S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek, hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott egy pohár vízhez.
Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)
ne prédikáljunk hosszan – de rövid úton adjunk valamit
ne az egész ország terhét akarjuk a vállunkra venni „általában” – miközben a szomszédunk éhen hal, nagyon is konkrétan
ne a csoportot ítéljük meg – hanem az egyes ember önvalójára nézzünk
ne halasszuk holnapra, ami ma aktuális – viszont a holnap gondját ne ráncigáljuk át a mai napra
ne engedjük, hogy a leértékelt pénz fölülértékelődjön bennünk – mégis, a mások nyomora nagyon is fájjon
ne imádjunk és ne gyűlölködjünk a politikában sem – bárha szükséges a világos választásunk
ne áhítozzuk a különféle bosszúkat, elégtételeket – ámbár a gyilkost határozottan le kell fognunk
ne diktáljuk a törvényt – hanem csöndben kövessük azt
ne törjünk uralomra – elég, ha nem uralkodhat gonosz rajtunk
ne erőszakoljuk – csak kérjük a világot.
ne essünk kétségbe – de azonképp bárgyú eufóriába sem
ne tagadjuk – merjük megvallani a kísértő szomorúságot
ne szomorkodjunk tovább – ha az öröm olykor ránk talál mégis
ne féljünk a „magyar” szótól – de el se koptassuk méltóságát úton-útfélen
ne fosszuk meg rangjától nemzetünket – csak éppen az Isten országa fölé ne helyezzük.
Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire megtanultunk.
(1991)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése