Megvénültem. Mögöttem az élet.
Oly sok képet megfestettem már,
keresem még mindig: mi a lényeg?
Tudom, órám lassan körbejár,
s elnyűtt testem fárad egyre jobban,
és az ecset ólomsúly-nehéz.
Bajaimmal telve, megrakottan
nem adja fel még a szem s a kéz.
Életemnek sója, lángja, hője:
vénségemre már csak ez maradt.
Nehéz vászon fehér lepedője
színesedik kezeim alatt.
Eltűntek a szerelmek, a vágyak,
hiúságom sem maradt velem.
Csak az Isten tartott meg magának
s irányítja reszkető kezem.
Tehetségem, erőm tőle kaptam.
Hogy köszönjem mindezt meg neki?
Festő voltam mindég, s az maradtam.
Munkálkodom, amíg engedi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése