Reményed néha
sav marta kő,
álmatlan szögesdrót.
S jön az önsajnálat
két uszállyal megrakodva;
kínálja elmúláshoz szoktató
dohos imáit.
De ha kibocsátanád
szíved sötét ablakából
elgyötört, vézna kis galambod,
olajággal a csőrében
térne vissza hozzád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése