Munch-emlékezet
Egyedül vagyok valami sikátorban, nem tudom,
hogyan keveredek ki innen, mindenfelé ezek a szűk,
pici utcák, minden kihalt, sehol egy ember, mondod
a telefonban, hallom a hangodon, hogy félsz, hogy
valamitől tartasz, messze vagy, nem tudok segíteni,
kétezer kilométerre tőlem, idegen ország, idegen,
ismeretlen város, ismeretlen utcák, elképzelem,
ahogy izzad a tenyered, ahogy a táskád szorongatod,
keresed a kiutat a sikátorból, a sikátorodból, lassan
már sötétedik, nem tér vissza az, aki nem tér vissza,
mondom magamban, itt, kétezer kilométerre tőled,
nem térek vissza soha, mert nem akarok visszatérni,
suttogod magad elé, egy ismeretlen város idegen
és kihalt épületei között,
persze, nem tudom mindazt,
amit magad elé suttogsz, és nem tudom azt sem, mi
történik veled, mint ahogy nem tudom a tenyered, hogy
izzad-e valóban, és természetesen nem tudhatom azt
sem, hogyan is szorongatod a táskád, hogy valóban
szorongatod-e, semmi ilyesmit nem tudhatok, gondolom
bele abba a térbe, ahol csak magamban vagyok, az általad
üresen hagyott térben, nem vagyok már felelős érted, és
nem tudok már vigyázni sem rád, menekülsz egy idegen
város idegen utcáján, mögötted lépések zaja, lépések
dübörögnek mögötted, és nincs hova futni, megharcolsz
magadért, és egyszer – talán – mégis láthatlak megint,
addig is minden változatlan, látom, ahogy kiabálsz
a sikátor ürességében, és látom azt is, minden hiába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése