Megyünk, így ketten, augusztusban.
Én araszolok inkább a kaptatós
kis utca árnyékos felén,
ő pedig hol előre fut,
hol az úttestre vetült
árny-akadályokon ugrat,
mint karámból szökött csikó,
ki most látja először
a világ tágasságát.
Olykor lehajol fénylő kavicsért,
bársonyos virágért, vagy
biztonságos helyre tesz egy
számomra ismeretlen bogarat.
Egyszerre csak megáll és énekel.
– Mi ez? – kérdezem, s a válasz:
– Nem tudom, de bennem volt,
és ki akart jönni – és látható sajnálattal
úgy néz rám, mint akinek
mindent kétszer kell mondani.
Néha kézen fog, mintha tudná,
hogy minden nappal
meredekebb a kicsi utca,
de így, kölcsön szárnyakkal,
nem is olyan nehéz a repülés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése