Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatásból szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.
Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.
Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.
Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.
Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz – csurom-te és fény – szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?
Csak ha meghalnál! De semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,
míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskédző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-sohaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése