G. István László: A fecskék

A fecskék a villanydróton 

most nem hangjegyek. Zenétlen 

szárnypróbáik dörzshangja 

a teret fel-felsérti. Minden nap 

melegebb van, mégis azt hiszik, 

ősz sürgeti részt venni valami 

időszerűtlen szertartás el-elszédülő 

vízszintesében. Azt hiszik, repülni 

készülődnek, de várakozva, ahogy 

felsorakoznak nagyok és kicsinyek 

egy képzeletbeli narthex tengelyén 

saját szárnyukban keresnek meleget. 

Sorukra várnak, 

     mint a megkereszteletlenek,

csőrtátott fejük a rosszul számított 

idő hiányglóriájában fénylik. Ülnek 

egyvonalban. Ők a valódi 

katekumenek.

Kakuk Tamás: A fügefa árnyéka

ha vágtál át délidőbe 

szédült városokon 

a szikes tavak felé 

hol zárt kapukkal 

álltak a templomok 

az utcák padjait 

üresre égette a nap 

a forróság kísért 

a nyár járvány sújtotta 

kihalt ösvényein 

hogy egyszer elérj

a fügefa árnyékába

fölemelni tekinteted  

Kiss Judit Ágnes: Gospel

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki tartja fejed a felszínen? 

Benned a lelket, 

Hogy partot érhetsz, 

Partot érhetsz egyszer. 

Ki visz át akkor a nagy vízen? 

Ki kap el, hogyha a mélybe zuhansz? 

Ki lesz ág, min mégis fennakadsz? 

Csordul a véred, 

Nem számít semmi, 

Semmi, csak az élet.

Ki kap el, mikor a mélybe zuhansz? 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény? 

Rád talál akkor is, hogyha fél. 

Úgy ismer téged, 

Hogy elég hozzá, 

Elég a jelenléted. 

Ki lát meg, mikor kialszik a fény?

Mitat Çıbuk: Gyere, ölelj át

Ölelj át, illatod áradjon szét bőrömön,

Tárulkozz ki, mint tavaszi pillangó, 

Puha kezeddel barangold be testemet, 

Ne hunyd le szemed, 

Oldozd fel bennem a félelmet, 

Hogy rideg szentélyből kihúzó denevérek 

Látványa ne riasszon többé! 

Erősíts meg engem, 

Illatod, mint emlékkép, éljen verseimben. 

Ne hagyj árván, szomjan, 

Ne hagyd elvarratlan’ elnyűtt érzéseimet, 

Fészkeld be magad a szívembe! 

Beleborzongok, ha más érinti hajad. 

Fésűbe gyűlt hajszálaidból fonj kötést szerelmünkre! 

Ha álmomban simogatsz, 

Közel vagy hozzám, 

Feloldod az éj sötétjét és magányomat. 

Pillantásod, 

Ajkadról a dal, 

Egy csók 

Ezernyi rózsát nyit arcodon! 

Add a kezed, szerelmed kiolvasom vonásaidból! 

Lépésed őz szökellése… 

Ne fuss el, szeretlek! 

Gyere, ölelj meg, 

Ajkaidról adj az élet vizéből. 

Fordította Gősi Vali Bartha Julia nyersfordítása alapján.

Fodor Ákos: Döntés

„ Úgy döntöttem, hogy ma cingár leszek!” – mondta a Cingár.  

„ Hát eddig?!” – kérdezték Mások. 

„ Hát tegnap?!” – kérdezték Egyesek.  

„ Eddig csak úgy- voltam cingár, most meg akarom is immár!”  

(Sokszor van, hogy nem a tények: csakis a Döntés a lényeg…)  

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan.   

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod.   

2.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Markó Béla: Elhagyott kert

Néhány hét alatt elvadult az őszi kert. 

Lehullt az alma, ott rothad a fűben. 

Kosárban érezné jól magát. Kamrában 

vagy pincében, újságpapírral betakarva, 

száraz polcokon. Az elhagyott kertből 

nem lesz természet többé. Télen a hó, 

tavasszal a friss lomb elfedi a csonkokat. 

A fűrész vagy a metszőolló nyomát. De 

nincs visszaút. Hosszan nézem a kertet, 

vajon mit gondol rólam, hogy egy ideje 

nem jártam erre. A bokorban veréb 

fészkelődik, talán tudtomra akarja adni, 

hogy itt van. Igyekszik minden vissza, 

de nem fog sikerülni. Emberré lenni is 

csak egyirányú utca. Magára hagyva 

hány kert próbál visszatalálni oda,

ahonnan elindult egykor. Nem lehet. 

A sebhelyeket képtelenség eltüntetni. 

A kötött formát egy versből. Háború van 

most a nagyvilágban, ahogy a költő 

mondta régen. A most akkor is most volt, és 

most is az. Vagyis örökké most van. 

És mindig háború. Piroslik még az érett 

alma a fűben, de csak a látható fele. 

Ott, ahol hozzáér a földhöz, már teljesen 

megbarnult. Szülőföldnek is mondják. 

Meg kell védeni. Egyszer, kétszer, sokszor. 

Vajon ki adhat felhatalmazást neked, 

hogy megfordulj az egyirányú utcában? 

Ki menthet fel? Ki adhat parancsot, 

hogy elvadulj. Hogy tégy úgy, ahogy 

nem tehetnél. Hogy elkorhadt fatörzsként

roskadj rá a kerítésre, és döntsd le. Úgysem 

lehetsz szabad. Éppen ellenkezőleg. Fényben

fürdik majd az addigi rabság. Nem mással 

ütközöl, csak magaddal a bomlott időben. 

Tudhatnád, hogy csakis előre menekülhetsz. 

Igen, ülj ki a saját emlékei közt hosszan 

időző napsütötte kertbe, és figyeld meg jól. 

A csupasz ágakat. A tépett lombot. Az itt-ott 

még kétségbeesetten kapaszkodó gyümölcsöt, 

ami semmiképpen sem maradhat fenn a fán.

Kerecsényi Éva: Kézfogó

Kéz keresi párját, 

ujjak útra kelnek, 

tétova kisujjak 

egymáshoz sietnek, 

ártatlan mosollyal, 

gátlást félretéve 

belesimulnának 

jó meleg tenyérbe, 

előbb kicsit félve, 

majd egyre bátrabban, 

összekapaszkodnak 

örömtől ittasan, 

kéz fonódik kézbe, 

ujjong a pillanat, 

jó csendben pihenni 

egymás szíve alatt.

Fövényi Sándor: Az úgy van

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,

aztán az ember egyszerűen megunja az életét, 

fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő, 

és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.  

ül a kertkapuban, térdén kockás takaró, 

vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét, 

mosolyában a vándorlás vágya az útravaló, 

így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.  

majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek, 

mert hétvégére álmos csendnek kell lenni, 

ilyenkor nem használnak a gyógyszerek, 

melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.  

és arról álmodik, hogy Isten szereti őt, 

a bűnbánat emlőjén csüng, akár egy gyerek, 

ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt, 

torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett. 

az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,

és az ember egyszerűen imád élni,

kétségbeesetten percekért zihál a tüdő,

de többé az már nem akar levegőt cserélni.

Asperján György: Fekszem színtelen hanyatt

A harmadik év ősze gyászol, 

szívemben mind több falevél hull, 

minden érzi: nekem hiányzol, 

bennem, látod, goromba szél dúl.  

Nézd, csontvázzá váltak az ágak, 

a bánat barnán lerakódik, 

csörög az avar, festi számat 

a köd, és félelemre tódít.  

A két karod, mellyel öleltél, 

a fáradt semmibe enyészett, 

voltál te nekem szebb a szebbnél, 

veled éltem át az Egészet.  

Tudom már, hiába sírok 

e pityergő tavaszi őszben, 

példád, te holt, arra tanított: 

ezt túlélni a szív erőtlen.  

Marad a szép bújócska álom, 

amelyben mindig eleven vagy, 

s közben én siralmad próbálom, 

mint te, fekszem színtelen hanyatt.

Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

valahogy úgy, mint a csecsemők: 

iszom, iszom és szomjazom, 

megkívánok és elunok, 

fogok, megszorítok és elejtek, 

elsírom magam, 

unatkozom, félek. 

Mindentől függök, de alig függök  ö s s z e. 

Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza- 

borzadok egy másiktól. 

Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva. 

Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál 

kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom 

egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin, 

hogy hajlik az ujjam. 

Bízom. Ragaszkodom. Hamar 

felejtek. Valahogy így. 

Jöhet 

a jövő – 

úgyis jön 

– nem hívom.

Puszta Sándor: Emberfia

szállj le ha tudsz 

naponta hányszor hallom ezt 

nem szállok le 

(a kereszt sem ereszt) 

vállalom 

amit a világból 

nekem kell megváltanom 

* * * 

stigmák égnek kezemen szívemen 

ugyanaz a két seb 

egyik feltűnőbb bíborlóbb 

másik fakóbb de mélyebb 

a midennap megszokást szül 

színeik kopnak mállnak 

csak emlékük lesz egyre lángolóbb 

mint vesztett csatáké 

ha győzelemmé váltak 

* * * 

már bodroz az est 

hagyd a hálót tollad 

szerszámaid a fát 

nem hagyom még 

várom hogy a tékozló fiú visszatér 

Júdás elszórja pénzeit 

Péter letörli könnyeit 

Magdolna megszárítja haját 

* * * 

nyugodj bele most már így maradsz 

nem tudod átlépni árnyékodat 

egyhelyben topogsz 

az idő foglya vagy 

lefelé építsd rakd a tornyodat 

* * * 

most már tudod 

keresztedet   

most már tudod 

le nem teszed 

most már tudod 

a sebhelyet 

egy életen 

át viseled 

* * * 

beszakadtam 

forgat az ár 

jég vág a kín 

nem látszom ki 

csak szárnyaim 

* * * 

a formák elkopnak s az elrendelések 

csak a lényeg marad meg 

a szeretet 

nagy virágfejek bólognak az estbe

a dolgok kezdenek hozzád már 

anyanyelvükön beszélni 

* * * 

lebukni még csak csak 

de feljönni ismét 

napok fenekéről 

nehéz 

el se hinnéd 

van oly ámok mint ki 

lángok közt nem gyáva 

s egy játékbábuért 

visszafut a házba 

* * * 

ibolyacsönd, falakon 

kristályfény oson 

érezni neszét 

tapogatom félvakon 

szárnyaim helyét

golyóálló üvegen át 

vizsgálják szívem 

nem tudják megölni ők 

nem tudjátok megmenteni 

ti sem 

* * *

ülni csak ülni 

körben a fűben 

élni örökkön 

a szívetekben 

* * * 

nem lettem se nap se hold 

se csillag 

csak a bennem való icipici jóság 

világít 

engedd fényénél 

magamhoz találjak 

* * * 

örökké egymással 

örökké egymás ellen 

harcol a lélek a testtel 

ösztön az értelemmel 

fegyvernyugvás nincs 

nincs fegyverletétel 

bevégeztetett sorsod 

mégsincs készen 

* * * 

így sincs tovább 

úgy sincs tovább 

se jobbra 

se balra 

egy út visz csak a jövőbe 

fölfelé 

* * *

szélcsend 

megy le a nap 

közönyös 

terepszínű 

véraláfutás 

megállt a csillém 

üres 

döglött drót

nincs semmi aranyom 

* * * 

fölfele 

lelkesedés vitt 

lefele 

téboly 

már csak a 

közöny 

* * * 

észrevétlen rakodtál le bennem 

iszonyú konoksággal 

következetesen 

mint csigolyára a mész 

* * * 

két mondat törte össze a világot 

KAIN HOL VAN A TESTVÉRED 

és 

NEM ISMEREM AZT AZ EMBERT 

kis hazugságait mindenki kihordja 

aztán megszüli 

s végül az falja föl 

* * * 

hazugságok alkatrészeiből 

rakjuk össze igazságainkat 

Vigyázz! légy éber! mindent az 

utolsóelőtti percben csinálunk

Trausch Liza: Nem törődsz velünk?

" És fölkelték őt és mondták néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" 

Márk 4,38 

        A tanítványok odajutottak, hogy aki ilyen események között is tud aludni, az nem törődik velük. Sok ember gondolja ezt Istenről. Vajon nem merült már fel a te szívedben is a gondolat: ha volna Isten, bizonyos dolgok nem történhetnének meg? Ha végig tudja nézni, ami ebben a világban van, akkor nem szeret, és nem törődik velünk. Isten azért enged meg bizonyos dolgokat, mert nem hatalmaztad fel, hogy beleszóljon életed dolgaiba. Ha a magam útján megyek, magam vagyok felelős mindenért. Isten nem segédmunkás! Nem úgy van, hogy eldöntöm, mi legyen, és abban segítsen Isten. Hogyan segítene olyan dolgokban, amelyek a veszedelemre visznek? Azt gondolod, Isten nem törődik veled? Hát törődik! Azért nem segít, mert törődik azzal, hogy el ne vessz! Mindaz, amit Isten tesz veled, az ő törődése. Van egy kis traktátus, a címe: "A legnehezebb dolog." Tudjátok, mi a legnehezebb dolog? Elkárhozni! Isten mindent megtesz, szeretetével körülveszi az embert, sokszor tragédiát állít az útjába. Minden nehézség, ami az életedben van, az ő törődését, mérhetetlen szeretetét mutatja, amely "mindent eltűr" (1Kor 13,7); bármit, amit Róla mondasz vagy gondolsz. Majd egyszer ráébredsz, hogy ő azzal törődik igazán, hogy el ne vesszél. Megtérésem előtt magabiztosan jártam a magam útján. Nem volt szükségem Istenre, Jézusra. De ő törődött velem, és szeretete olyan dolgokat hozott az életembe, amiken már nem tudtam keresztüllépni. Aztán, amikor már megfogott a szeretete, amikor már az Övé voltam, akkor értettem meg, mennyire törődött az üdvösségemmel.  

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Végh Tamás: Őszi áhítat

Csendesen esik egész nap odakint. 

Belerévülök a rőt arany levélszőnyeg 

Puhaléptű döbbenetébe. Korán esteledik. 

Mintha nem is lett volna tegnap még tikkatag nyár, 

Elfutó szeptemberi forróság, máris telet idéz ránk 

Az október, s a november krizantémos emléközönében 

Már újra csosszannak a december öreg léptei.

Sohonyai Attila: Várod hevülten

Elmondja Gáti Oszkár

**

Várod hevülten,   

hogy minden év más lesz, 

de csak nap napot követ,  

és megöregedsz.  

Él még benned milyen voltál,  

mint gyerek,  

szüleid hajtogatták:  

mindened meglesz.    

Hiún vágtál neki.  

Fölényes voltál, és heves!  

Volt akinek számítottál,  

de hol van már mindez?  

A Róna zuhogása, Duna tükörképe,  

nagy szavai Széchenyinek…  

Mikor nagyszülőd a háborút mesélte,  

s neked most diploma rá a felelet.    

…már por minden,  

dirib-darab, elveszett:  

az ajtóban dohányzol,  

s jönnek behajtani béred. 

Azt hiszed élsz még?  

Hogy részed van a nagyvilágból?  

Ócska szenilis tévedés! 

… és megnyílik előtted az ajtó,  

de csak mert fújja a szél.    

Mennyi levegő nélküli élet,  

mennyi kitartás a semmiért,  

s te csak hangtalan dolgozol, mert gyermeked:  

három műszak óra háromszázért.  

És várod a percet néha,  

megcsókolni a kaszást,  

de nem adatik a kegy foka,  

mosolyogva kell, fojtsd a sírást!  

De mint mindent, egyszer minket is eltemet:  

a gyerekkor, a szülő, vagy a végzet.    

És hiába jár halállal az élet,  

még csak április van, még csak kedd…

Bódás János: A gyülekezet énekel

Kihallatszik az ablakon át: 

buzgón kéri Izráel Pásztorát.

Halkan szűrődik, szinte angyali. 

El nem mondhatom, mily jó hallani! 

Oly szép az ének – orgona zene, 

könnyes lesz sok járókelő szeme. 

Örül a szívem és örül az ég, 

hogy zeng boldogan három nemzedék. 

Mert itt a templom nem üres soha, 

lehet az élet zord és mostoha. 

Bizony van kín, gond, bánat, rák, halál, 

de a szív nyugtot itt mindig talál.  

Szárnyára vesz az ének, száll velem, 

kitárul előttem a Végtelen. 

Zeng a sok boldog ifjú, vén torok 

megirigyelhetik az angyalok.  

Irigylem én is, hogy szívük lobog 

s közös örömben együtt boldogok. 

S hogy az örömöm még nagyobb legyen, 

bemegyek hát – s érzem, hogy idebenn 

köztünk az élő Isten van jelen  

s szívemet én is Hozzá emelem.

Charles Haddon Spurgeon

" A hibák mindig ott kövérek, ahol sovány a szeretet."  

Kun Magdolna: Kódolt üzenet

Milyen érthetőek ezek az 

egymásra várakozó 

esdő gondolatok, 

s az ismétlődő szavak, 

melyek annyiszor ütik ki 

szívem dobbanását, 

ahányszor az érzés 

rongyfoszlányig szakad… 

Milyen könnyen átlátható 

a titkos kódú üzenetek 

üvegbe zárt fala, 

melynek tapintható foncsorán 

inkább eltörik a szív, 

mint rugalmas ívével 

egyetlenegyszer is 

meghajlana…

Márai Sándor: A barátnő verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó 

Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni 

És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd 

És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek 

Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel 

Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át 

Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat 

Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal 

Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe 

Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges 

Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt 

Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk 

Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, 

S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda 

De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami 

Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult 

Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk 

A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. 

Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis 

Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt 

Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen 

Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen 

S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: 

Szerelmesem.

Szabó Lőrinc: Séta közben

Elmondja Fenyő Iván

*

Jó volna csöndben, egymagam, 

úgy élni, békén, boldogan, 

mint a pipacs vagy ott alább 

a margaréta, a szarkaláb, – 

jó volna egy kis tanyai ház 

előtt őrt állani, nyurga akác, és 

megborzongani, szótlanúl, 

ha az égre éji vihar vonul, 

és reggel a fénybe kéjesen 

belemosni millió levelem.  

Jó volna szállni, ameddig a szem, 

kék fátyol lenni a hegyeken, 

felelőtlen, kóbor szelek 

módján futkosni, egyre szebb 

és távolibb országokon át, 

jó volna, mint a kis kacsák, 

fürödni, patakban, szitakötők 

fia lenni, vagy malacok között, 

akiket nem kínoz öntudat, 

heverni a sárban a nap alatt.  

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – 

átszűrni magam az elemeken, 

hisz csoda-balzsam a puha sár, 

mit esőből s porból kever a nyár: 

óh, elaludni a föld vegyész 

kezében, úgy, hogy az ébredés 

kihagyja a bűnt, embert, – s virág 

lenni csak, pipacs, szarkaláb, 

vagy legfeljebb a tanyai ház 

előtt az a szép ártatlan akác!

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig. 

Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos. Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs. 

Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga. 

Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé. 

„ Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.  

Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid 

az el nem mondott imák 

becsukott szemű sóhajaim 

gyermekkorom hitébe halt Tamás 

alázatom tipegése 

a bennem tárult kamasz csodálkozás 

tied legbelső jobbik énem 

énekem és rettegésem 

szégyenem e rubint ékem 

virágaim madaraim tied az első karikám 

a nyáresti boldog fogócska 

az is aki vagyok 

s aki még nem vagyok

s aki lehettem volna

Puszta Sándor: Vádlottak padján

Neve:         Puszta Sándor 

Kora:         Huszonnégy év. 

Haja:         Barna. Szeme: 

                 Kék is lehetne, de az is barna lett, 

                 Belehalt az ősz, mikor született. 

Arca:        Ovális. Homloka: Fehér. 

                 Vádlott lett. S nem tudja, miért. 

Vád:         

                 Szereti a csendet, holdfényes álmot. 

                 Néha kezébe fog egy mese-husángot 

                 S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút. 

                 Utálja a Kartelt. És a Háborút. 

Vád:         

                 Kicsit ábrándos, csodakergető. 

                 Hiszi, a földre újra eljön Jézus, 

                 Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út. 

                 Hiszi, hogy újra eljön Ő! 

Vád:         

                 Egy kissé, kissé bizony fiatal 

                S az élettől már mindent megtanult. 

                Új jövőnek harangját kongatja, 

                Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt! 

Vád:        

                 Éneke néha túlontúl merész, 

                 Újzengésű, dacos, mélyet kongató. 

                 Szava mégis a pusztába kiált, 

                 Mint Sina-hegyén a prófétaszó – … 

Vád:        

                 Csillagot les hosszú éjszakákon, 

                 Látomást lát, fénylő utakat keres. 

                 Végigvágtat a magyar ingoványan, 

                 Mint Gellért, legendás vándorszekeres, 

Vád:        

                 Istent és hazáját nagyon szereti. 

                 Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót. 

                 Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja, 

                 A gőgöset és örök lázadót… 

Vád:        

                 Hogy kissé korábban született 

                 S vállal nagyobb, mint a többiek. 

                 Forrás, vizében szárnyas csillagok, 

                 Meríthessenek belőle több hitet… 

Vád, vád után… S újra, újra vád! 

A Bíró néz s arca épp olyan, 

Mint a mélyből titkosan feltörő 

Örökváltozású idegen folyam…

A Bíró néz… Újra, újra kérdez. 

Bűnei… – Adatok – A vádak ezek … 

Fejem lehajtom, magamban mondom: 

Minden igaz. Én nem fellebbezek. 

ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből 

Fejemre száll nagy, tüzes korona, 

Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors 

És nem vehetem le róla soha! 

Csak állok, állok tehetetlen, szótlan, 

Piros higanyként lobog fel a vérem. 

Fölöttem a sors végzése harsog: 

A vádlott bűnös! 

             Arra ítélem, hogy éljen!

Siklós József: Csendes percek

Az első szó reggel Tiéd legyen, 

mielőtt bárki szólna. 

Előkerül az öreg Biblia, 

mennyei világodnak rádiója.  

Kanyarodnak fekete sorok 

s felragyog bennük fénylő üzenet. 

Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe 

mint röntgensugár, hatol be szemed.  

Hogy általában mindent tud az Isten: 

gyermek-hittankönyvbe benne van. 

Térdem remeg, beleborzong a lelkem: 

,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’  

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen, 

vesébe látó isteni tekintet . . . 

„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv – 

Jézus vére megtisztított minket!“  

És térdre hullva imádkozhatom, 

bűnvallás, kérés mint felszínre törhet, 

és hála, hála mindig, mindenért!  

Megnyittatik a zörgetőnek . . .  

Pár perc pereg le mozdulatlanul. 

Csodálván mondom, micsoda az ember! 

Bejárja örökkévalóság tájait, 

találkozik a Végtelennel:  

bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .

Végh Tamás: Áldozócsütörtök

Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott. 

Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér, 

S lélekben velünk marad, míg be nem végződik 

Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.  

Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott, 

Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül 

A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait. 

Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver 

Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva 

Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után, 

S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem. 

Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad 

Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.

Károlyi Amy: Hintaló

Lám, ez se volt 

s már az se lesz 

se hintaló, se rongybaba 

nem volt és nincs s nem lesz soha  

feszes kötélen táncolás 

mit követ dörgő tapsolás 

vágtatni cirkuszi lovon 

csak hogyha cirkuszt álmodom  

a porondon cigánykerék 

egy éjszakára nem elég 

mert holnap már bottal tipegsz 

kerék nem volt és sohse lesz  

van ágyad, szobád, szőnyeged 

bámulhatsz tarka képeket 

de gavallér, cilinderes 

és hintaló és rongybaba 

nem volt és nincs és sohse lesz

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira 

fűszálnak magamat mint akkor. 

Vagy némi túlzással: asztali lámpának. 

Hajladozni, törni a talpak alatt. 

Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni 

a sötétbe, várni az áramütésre, 

mint egy elítélt, és ilyen 

körülmények között világosodni meg.

Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás

Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám, 

itt vagy és följegyzed a történetemet, 

kimennék én is teremtményeiddel 

játszani a napra. 

De hagytál egy cédulát itt, 

amikor beléptem, láttam, 

elmentem innen, és aláírtad Isten. 

Eső esik, kinézek az ablakon utánad, 

a fűszálak összepréselődnek nyomodban, 

a sárból vér folyik. A sár letörli 

örökké vérző homlokát, föláll, kinéz 

az ablakon. Fénylenek 

mint búcsúzóul a szemek, 

a sorsomba látó lámpák. De nem. 

Kinek tetszeni ezentúl? A valóság 

visszakaparja az üveggömbbe fényeit, 

csak legbelül tart a ragyogás, 

itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.

József Attila: (ALUDJ...)

Aludj 

egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn 

a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött 

szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban 

hó hull 

komoly fekete medvék vonulnak 

én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban 

nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam 

amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött 

könyvek hallgatnak köröttünk 

nagyon örülni nem szabad vigyázz 

a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál   

1926. ápr.

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek, 

most hajnali három óra. 

Istenem, vezess a jóra!  

Békevirágok e szürke kövek 

és béke e hajnali ég. 

Istenem, szeretsz-e még? 

Züllenem, hullanom rendeltetett 

és lehull, aki arravaló. 

Légy velem, Mindenható!  

Hajnali percek szemeznek alá 

s a harang a szívükbe sikolt. 

Istenem, sok bánatom volt!  

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. 

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.  

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, 

ma sápadt és zord halovány alakom: 

istenem, a szívedbe lakom.  

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, 

csak e hajnali ég, csak e kék... 

Istenem, szeretsz-e, 

istenem, vezetsz-e, 

istenem, megversz-e még?   

Csontos Márta: Kereslek

Ringatnak a napok a sugár bársony karján, 

rózsa-kráterbe fonnyad az idő ellobbant teste, 

zúgva dalolnak a napok hullámok taraján, 

lassan csordogál az égről a romlás keveréke. 

Bár az alkonyat kendőjébe rejtőzik a ragyogás, 

léted nem tiporja megfakult sokaság, 

a horizont peremébe törik szemed drágaköve, 

fényed arany-szála csillagot hímez mennyei szövetre.  

Tenger buborékját keresem az üres mederben, 

harangszó áramlatán keringek a nyomorúságban, 

szaladok néma erdő gomolygó leheletében, 

kihullana a varázspálca kezemből álmaim tornyában. 

Sima kövekbe hasít a törékeny vágyakozás, 

hited zöld sarjait szétnyomja egy sötét szárnycsapás, 

zsenge kalászba duzzad teremtő szavad, 

parányi pontként is ledöntöd a márványfalakat.  

A félelem köszörűje sivít tudatom gerincén, 

vaskazettába gyömöszölöm az ünnepek angyalhaját, 

szívembe hiába forrósodik a nap fény-lemeze, 

csörömpölve vonszolom a csodák rozsdás láncát. 

Villámok tűz-tánca hasít a meglékelt égbe, 

a szeretet pihéi perzselve libbennek az öröklétbe, 

a sötétség óriás-kerekén száguldasz a körforgásba, 

mosolyod beáramlik a töretlen szépség mozdulatlanságába.  

Kereslek zúzmara halott arcának gödrében, 

kutatlak szél karján ringó fűcsomók rejtekében, 

hívlak kiszáradt torkú bútorok reccsenésében, 

ölellek tarlón vérző sóhajok elveszettségében, 

érintelek holdfénybe simuló arcom tündöklésében, 

hidat építek hozzád a teremtés rendíthetetlenségében.

Csontos Márta: Szirmaidba zárva

Arcod szirmába feledkezik 

a tétova napsugár, 

hófelhőben száguldó jég-könnyeket 

görget egy arany szárnyú tűz-bogár.  

Szemed gyémántjába törik 

a világ kristály-kereke, 

kráter peremén habzó buborékban 

lüktet lelked szépségének ereje.  

Mosoly-gyöngyeidet szórja 

csillag-ösvényen a hold ezüst keze, 

léted simogató párna-karján 

nyugszik az égbe növő csend szívverése.  

Dalod tüzes kalászt érlel, 

ajkad láng-folyam szilaj hullámverése, 

illatod mágnes a szenvedély oltárán, 

örömöd szirmokba foglalt drágakő csengése.  

Az ég asztalán roskadoznak szavaid, 

fény-fádat növeszted a világ tetején, 

lüktető alkony vörös posztójában 

öntudatlan lebegsz a vágy bíbor mezején.

Csontos Márta: Veled rohanok

Veled rohanok az egyedüllétben, 

szemem titkok aljára merült 

zúzalékában rémülten kuporog a világ. 

Veled szárnyalok leomlott hegyekre, 

a horizont redőnye mögé szakad 

az égboltból kiszakadó váratlanság.  

Veled ölelem az üres pillanatot, 

hidegbe száradt lombok alatt 

vacog kiszáradt testem körvonala. 

Veled lobogok kihűlt kráter szélén, 

gyanakvásom zsenge hajtásait 

eltiporja a rontó varázs lábnyoma.  

Veled dalolok néma tátogásban, 

szavaim remegésébe szakad 

a fénytelenség homokba fulladó zápora. 

Veled építem a leomló falakat,

s kezemben elhamvad a gyönyörűségbe 

forrósodott árnyalakok lángoló ostora.  

Veled halok végleg halhatatlanságba, 

csillagok nedvéből szűröm szívedbe 

a távlatokban nyüzsgő szépség aranyporát. 

Veled zuhanok a pokol párkányára, 

s létemben virrasztom a förtelembe felmagzó 

önsajnálat bűnbe kövesedett virágzatát.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." 

Zsoltár 119,18  

       Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell ". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ad a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Károlyi Amy: Utolsó változat

A boldogságnak annyi változatát 

kergeted. 

Míg váratlanul rádereszkedett. 

Mikor már minden zsákutca 

és lehúzott redőny, 

akkor lopakodik 

át a hideg időn,  

nyugalmas angyalszárnyra 

akkor emel, 

mikor már búcsúzni kell.  

Az a téli óra, a szürkülő, 

mikor már nem is látjuk, 

ki én, a te, az ő.  

Azok a bizalmas ujjak, 

a belenyugovók, 

nem ígérnek. Teljesítenek.

Nem szépek már, de jók.

Leleszi Balázs Károly: Könnyek szeretetébe zárva

Ma már hűséges kísérőim a könnyek. 

Alázatom mélységeiből kibányászott szépségek. 

Olyanok, mint a nyári esők, 

feloldódik bennük a vihar fenyegetése. 

Vezeklő lelkek imaszárnyalása. 

A legszebb zsoltáros ének. 

Öntudatlanságból felsugárzó öntudat a könny. 

A dölyfösség legyőzése, 

önnönmagad térdre hullása a könny, 

égből visszaigazolt bűnbocsánat, 

egy csendes igen, egy csendes ámen a keskeny 

ösvényen, egyre közelebb Istenhez - 

hogy már itt a földön formáljon és alakítson 

az eljövendő királyságra.

Szakáli Anna: A víz fohásza

Ködökben születek, harmatban éledek, 

teremtő életet táncoló fellegek 

szél szárnyán hoznak, s a nyári ég kékje 

ringatja cseppjeim, mint az anya méhe.  

Öntözöm földed és adom a kenyered. 

Ott vagyok mindenhol, s itt vagyok teveled. 

Rejtsetek nádasok, sírva bújok benne, 

arcomat csúfítja világ összes szennye.   

Nem vagyok, átkoztok. Áradok, kárhoztok.  

Vétkező vadvizek bűnéért megfizet, 

gátakba szorítva, ki engem eltemet.   

Források fussatok, hűs vizet hozzatok!  

Hagyjátok berkeim, nőjenek erdeim. 

Fogadj el! Élj Velem! De ne bántsd életem.

Kassák Lajos: Igaz nem igaz

Hunyt pilláim mögött most nyílnak a rózsák

ilyen tájat még sosem láttam. 

Ó nagy szegénységem a szűkmarkú időben. 

E függönyök mögött élnek zöldellő fáim 

szép állataim holdam napom 

és mind a csillogás a szürke lim-lom 

amit a mélység kivetett és a szél nem sodorhat el. 

Könnyű csónakommal hozzád utazom a fényben 

itt nem őriz se csendőr se katona 

szabadon intek feléd hogy várd meg kezem érintését 

s míg a föld és ég újból fel nem dühödik 

halld meg becéző szép szavaimat.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van. 

A fák rikító, szilaj színei, 

a harsányrőt lomb a halk hervadásban, 

a komorodó, fáradt föld felett 

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, 

a le-lecsapó borzongó szelek, 

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: 

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt 

élet szelíd mosolya, búcsúfénye - 

az, amit embernél úgy nevezünk, 

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.   

Szabó Lőrinc fordítása

Végh Tamás: Ima télen

Uram! Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás, 

mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár 

a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon, 

és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik, 

mint szótlan törődésed csöndes kegyelme. 

Csak a hála szűkszavú bennünk, 

míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal, 

rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon, 

s az ostoba, némult idő, mint roskadó, 

hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon. 

De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem, 

megfogni újra, amit tegnap félretettem, 

összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kovács Daniela: Tanulnom kellene...

Tanulnom kellene a tiszavirágtól, 

mily illanó az élet szépsége, 

a pillanatnak élni ezen túl 

és kézen fogva lépni közös révbe.  

Tanulnom kellene, mit mesél a szél, 

érteni a szavát a hajnali csendnek, 

ó mily kín a vágy, annak aki él 

szemem smaragdjában álmok rezegnek.  

Tanulnom kellene a ragyogó naptól, 

hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek

s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol 

izzó hamvaiból erőt merítsek.  

Tanulnom kellene a magányos holdtól 

hogy van titok, mit senkivel sem osztok 

s hogy nem leszek már sosem egyedül 

még akkor sem, ha magam maradok.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Reményik Sándor: Szivárvány

              

       

I.  

A párában, a vízesés felett, 

Halványan, mint egy álom, 

És testetlenül, mint egy lehelet: 

Az örökifjú szivárvány lebeg.  

Megrokkannak a sziklák, a hegyek, 

A kő mállik, az erdők sírba térnek, 

Új medret tör a patak magának, 

S a régit testálja a feledésnek. 

Megőszül a világ.  

De a szivárvány mindíg egy marad 

S színei meg nem fakuló csodák. 

Örökifjan és egyformán lebeg, 

Halványan, mint egy álom 

És testetlenül, mint egy lehelet.  

Mint a művészet az élet felett.    

II.  

Minden lélekben van egy kis szivárvány, 

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, 

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – 

Ennek a hídnak hídpillére nincsen, 

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. 

Az Isten, aki a szívekbe lát.

Weöres Sándor: Az új évezred szelleme

Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – 

hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember! 

Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: "ilyet és ilyet 

akarok, megfelelsz-e?" hanem azzal: "milyen vagy? mert 

olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy." 

Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az 

csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: " és 

saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz." 

Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, 

vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet – 

Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – 

ó hogy ezt adod nekem!

Babits Mihály: Két nővér

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: 

az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat." 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."  

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók, 

tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy: 

a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók, 

és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.  

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói 

vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy 

Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói 

Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.  

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak, 

a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy, 

Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak 

és csókol a Bánat, és harap a Vágy.  

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad 

s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat". 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".

A nap gondolata

Mindig nagy utat kell megtenni saját elképzeléseinktől Isten akaratának teljesítéséig. Felszámolni, elengedni, amihez ragaszkodunk; megvallani rossz döntéseinket, bűneinket; és minden szégyenünkkel együtt Isten elé állni...

Barna Júlia: aki nem tud

aki nem tud másoknak megbocsátani 

akinek nincsenek kedves szavai 

és a tekintete kikerüli 

ha az utcán jön szembe 

aki gőgje tornyában ül 

és nem mozdul a lelke 

aki úgy néz át az embereken 

mint az ablaküvegen 

nem látja meg bennük a szépet 

aki azt hiszi hogy mindenki más téved 

aki nem sír nem nevet 

nem csalódik nem szeret 

idegen mind nem fontos nekem 

nem gondolok róluk semmit sem   

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. 

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. 

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. 

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. 

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. 

Oltsd ki lángjaid -a szerelem legyél te magad. 

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. 

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. 

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. 

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Puszta Sándor: Orvosi lelet

hiányod 

égetett 

rajtam 

égési sebet

Bodás János: Elveszíthetetlen öröm

Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen, 

sok öröm van, elveszíthetetlen. 

Van öröm, amely mindörökre tart, 

nem árt neki szó, se tűz, se kard, 

se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor, 

mitől a világ oly sokszor komor. 

Van öröm, amely soha nem apad, 

s ez az öröm: add másoknak magad! 

Míg élsz, magadat mindig adhatod. 

Adj szót, vigaszt, ha van falatot, 

derűt, tudást, vagy békítő kezet, 

mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted, 

hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, 

s meggazdagítva lelked asztalát. 

Csoda történik: minél többet adsz, 

Te magad annál gazdagabb maradsz.

Trausch Liza: Nagy vacsora

"Jertek el, mert immár minden kész!" 

Lukács 14,17b  

        A "nagy vacsoráról" szóló példázatot Jézus annak az embernek válaszolja, aki azt mondja: " Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában." Tudjuk, hogy az örök életben nem eszünk már kenyeret. A Biblia azt mondja: "Az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm " (Rm 14,17). Ezen a földön lehet a mennyországban élni. Lehet, hogy neked egy szép lakás, család vagy autó a mennyország. Mennyi mindentől vártad már talán a boldogságot, ami soha nem lett számodra igazi boldogság. Isten üzenete ma nagyon egyszerű: " Jertek el, mert immár minden kész!" Azt jelenti, hogy a megváltás megtörtént, Jézus a kereszten kimondta: " Elvégeztetett!" A bűn nem lehet többé akadály, a múltad sem akadály, bármi van is a hátad mögött. Jézus mindenkinek minden tartozását kifizette. A jövőd sem lehet akadály, mert Isten adja az Ő Szentlelkét azoknak, akik Néki engednek. Pünkösdkor elküldte hozzád Szentlelkét, Aki erőt ad neked egy tiszta élethez, és megtanít mindenre, ami az Úr követéséhez szükséges. Minden kész! Múltad rendezve, jövőd Isten kezében, már csak egy dolog hiányzik: jönnöd kell, hiszen hivatalos vagy! Isten mindent elkészített. Nem tudsz hozzátenni semmit. Ne kezdd magad mentegetni, mint ahogyan azt a példázatbeli hivatalosok tették. A mentegetőzés alapállása az embernek. A bűneinket is mentegetjük, mindig van valami, amiért nem tehetek róla. Ne mentegesd tovább magad. Jöjj, és kapaszkodj bele abba a kézbe, amelyik a mennyből lenyúlt érted egészen a Golgotáig. Ez a kéz soha nem ejtett még el senkit.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Bak Rita: Emlékek

Úgy érzem, 

nem megy, nem tudok 

több halottal 

megbirkózni, 

ahogy eltűnnek, 

kikopnak, elveszítem őket, 

életem eddigi szereplőit, 

színtereit. 

Változik minden, 

nem szeretném, 

állandó helyszínt, 

díszleteket és szereplőket szerettem volna. 

Felfal a halál. 

Már alig érek el az élethez.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom, 

hogy ne szeresselek nagyon. 

Félelmesek a viharok, 

s én romló törzsü fa vagyok. 

S minden nagy érzés új gyökér, 

mely földbe köt, ha mélyet ér. 

Magam hullásra készitem, 

gyökereimet gyengitem: 

Ha a viharban dőlni kell, 

fogódzás nélkül dőljek el.

Somlyó György: Mese a másik szobáról

Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül. 

És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas 

neszeit… 

…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők 

csak előbb kezdik egy kicsit mindnyájunk közös 

árvaságát. 

Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják

távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépe- 

síti a jobbravárás ezer titkos nesze. 

Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában 

most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi

korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják

a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas ne- 

szeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szen- 

vedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájáva

szűkülő idejükben s a körülöttük fenyegetően 

dongó reménykedések hálójában, a jobb-már- 

nem lehet remény-nélküli légszomjával 

ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.