aztán az ember egyszerűen megunja az életét,
fogai kihullnak, hajában nyáron is őszelő,
és valami furcsa szomorúság lepi el két szemét.
ül a kertkapuban, térdén kockás takaró,
vén ebe néha megnyalja lecsüngő kezét,
mosolyában a vándorlás vágya az útravaló,
így utoljára még bejárja világa ezernyi szegletét.
majd elalszik, mint a szombat délutáni szelek,
mert hétvégére álmos csendnek kell lenni,
ilyenkor nem használnak a gyógyszerek,
melyekből kétszer kétszázat kell kevés vízzel bevenni.
és arról álmodik, hogy Isten szereti őt,
a bűnbánat emlőjén csüng, akár egy gyerek,
ám, ha korhadt esők verik végig a háztetőt,
torkában vörös tócsák pangnak édes tej helyett.
az úgy van, hogy eltelik ennyi vagy annyi idő,
és az ember egyszerűen imád élni,
kétségbeesetten percekért zihál a tüdő,
de többé az már nem akar levegőt cserélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése