szívemben mind több falevél hull,
minden érzi: nekem hiányzol,
bennem, látod, goromba szél dúl.
Nézd, csontvázzá váltak az ágak,
a bánat barnán lerakódik,
csörög az avar, festi számat
a köd, és félelemre tódít.
A két karod, mellyel öleltél,
a fáradt semmibe enyészett,
voltál te nekem szebb a szebbnél,
veled éltem át az Egészet.
Tudom már, hiába sírok
e pityergő tavaszi őszben,
példád, te holt, arra tanított:
ezt túlélni a szív erőtlen.
Marad a szép bújócska álom,
amelyben mindig eleven vagy,
s közben én siralmad próbálom,
mint te, fekszem színtelen hanyatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése