nézik az arany lombokat,
emennél bot, annál napernyő,
sétálnak, míg leszáll a nap.
Beszédük túl szegény szavakban,
nem szóból, szemből értenek,
de lelkük szájnál pontosabban,
derülten, szüntelen cseveg.
Csupán hétköznapokat éltek
itt lenn, hol a homály örök,
s mint éltető láng, lassan égett
a szenvedés fejük fölött.
Összetörtek, megnyomorodtak
gyarló-voltuk súlya alatt,
de élő lelkük egybeolvadt
közben, s örökre egy marad.
S egy kis darabja a tudásnak
feltárult éltük estelén,
hogy a boldogság semmi más, csak
szárazvillám a nyár egén.
Oly ritkán villan, oly titokban,
s az ára oly sok szenvedés!
A fénye oly korán kilobban,
s mindörökre sötétbe vész!
Bárhogy becézed tenyeredben,
bárhogy szívedre öleled,
kit hajnal szült, fénylő nyeregben
elvágtat, s nem marad veled.
Csöndes, szerény, ősz mind a kettő,
nézik az arany lombokat,
emennél bot, annál napernyő,
sétálnak, míg leszáll a nap.
Mindkettőnek könnyebb a sorsa,
elmúlt, mi fájt valaha rég,
és lelkük, mint a gyertya csonkja,
árasztja végső melegét.
Kálnoky László fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése