tömtem magamba az éretlen gyümölcsöt,
a fanyar zöld barackot,
magostól az éretlen szilvát,
és ahogy mindent más,
maradt bennem ez is emésztetlenül;
hajamat gyermekláncfűvel copfoztam,
fújtam pitypangbibét,
árokszéli mezítlábas nimfa,
cingár lábam szárát csalán verte,
bennem mélyen kaktuszfüge tüskéje,
plüss-szívemen most szögecses bakancs,
azt mondtad, soha semminek nincs vége,
maradnak a szálak örök elvarratlan,
de ez már nem a múlt,
ezek itt új, idei pitypangok,
csak én a régi, felnőttkorba hullt
nagy, nagy gyerek,
magamba nőttem: kivehetetlen,
cserépbe ültetett csalán;
előre felskiccelt életemmel
a napok úgy úsznak el
mint folyón az uszadék fák
ma is mosolygok szavaidon,
mosolygok,
pedig már minden arcizmom fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése