olyanok ne legyünk, vérmesen védtük
vélt vagy valós egyéniségünk sarkait,
és jaj volt annak, ki az éles sarokhoz ért. S hajnalig
dübögtünk, volt, ki zenére, volt, aki belső muzsikára,
de mind akkor vettük a legerősebb életérzést vállra.
És izzó, világmegváltó tervek özöne
mint avartalan ősz, nem szikkadt el zörögve.
Félig mégis, mi is éppen olyanok lettünk,
mi ellen hadakozott serdülő láng-hevünk,
a kamasz-kanóc peckessége mélybe szottyadt már, örökre.
Hajt a nyolc óra, hajt az azutáni, nincs kedv éjgyöngyökre:
harminc körül vagy fölött, ha valaki csillagra nézne,
avult vagy gyermeteg jelző zápora hull rá, szegényre.
Valamiket pár társunkkal együtt mégis megőrzött
felnőttkorunk, nem kábítják mindünket szürke ködök.
Maradtunk néhányan nyitottak, mégis vadak, azaz szívből szólók,
jellemben tiszták, érzők és gondolkodók, csak a mérték változott.
Van, ki egyéniség maradt, megszólalnia sem kell,
és máris látszik, hogy más ő, hogy eredeti ember.
És megint mások nem adták fel soha, kudarckoktélt feldolgozva,
a siker kristályvizét isszák azóta is, a harang a nevüket bongja.
Mert vannak dolgok, miket kinőni nem lehet, míg fújnak szelek,
lázadt énünk a múlté, de van, kit a Tűz még mindig emleget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése