A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot
és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük
az újjászületés lépéseit.
Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt,
ugyanígy kelnek majd ki a sírból háromemeletes házunk
alá szorult halottaik. Nem tudtam, mit mondjak.
A csend gyorsan megszilárdult, mint
kiszáradt folyómederbe öntött beton.
Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam,
nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel.
Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású nevet,
sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek kifejlesztett
antidepresszánst nevezik így, amit akkor már hónapok óta szedett.
Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába.
Talán rájött, hogy nem következik be,
amit mondott,
és nem akarta elkeseríteni a többieket.
Mi azért ünnepeltünk egy kicsit,
végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait
aztán kiengedtük,
becsuktuk az ablakot, a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána,
én pedig nem mondtam el nekik, hogy kint még hideg van,
nemsokára megfagy.
Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése