Mezey Katalin: A lélek néha

A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibogó fejem.

Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.

Fábián Tibor: Eszem leszem

Az az enyém, amit megeszek. A gondolat életünk jelenében nem csak az ételre érvényes. Sőt egyre kevésbé csak arra. A 21. században a kannibalizmus, az emberevés is modernebb formát ölt. S immár nem csak magunkat esszük, hanem a másikat is. A közelben lévőt, aki – fogalmazzunk így – ott van egy “harapásnyira”. Nagyokat harapunk, marcangolunk belőle. Szemből vagy hátulról.

És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.

A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.

Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.

El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.

Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.

Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.

Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.

Gyurkovics Tibor: Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.

Úgyis tudom – megsemmisítesz.

Akkora vagyok, mint a por,

amit a lovas letipor.

Állok, örökké veled szemben,                    

kit magamnál jobban szerettem,

csak porszem vagyok hozzád képest,

por beszél a por istenéhez.

Ahogy a nyom beszél a lóhoz:

lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,

azt akarom, mikor e tájon

elpusztítasz – neked is fájjon.

Rákos Sándor: A lélek

fölemeli ujját

csöndet kér a világtól

Jánosházy György: Arcod álmodta meg...

Te kölcsönözted mosolyod a Napnak,
hogy olvadjon a bánat és harag;
a csillagok, virágok, madarak
ezüstcsengettyű-hangodon kacagnak.

Arcod álmodta meg karácsony éjjel
a képíró középkori barát,
hogy muzsikáló angyalok karát
élő mosolyra gyújtsa ecsetével.

Szívembe zárva hordom nevetésed,
az arcod és a mosolyod, a hangod,
nem zúgják túl sem ágyúk, sem harangok,

úgy szürcsölöm a neved, mint a mézet,
s ha szólit a világ szigorú rendje,
emlékedet viszem a végtelenbe.

Szabó Lőrinc Az árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,                    
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.

Fabó Kinga: Mint régen

Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
Ahogy ujjongó örömöt érez.

Ahogy összeér két test, két lélek.
Ahogy közvetlenül az énből az énbe.
Az a szerelem, mint régen.

Végh Tamás: Őrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Tornai József: Miért nem élhetünk fényben, örömben?

Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.

Pilinszky János: Fokról fokra

Ahogy a semmi kisimítja

az agónia árkait,

miként a vidék hófuvás után

                      lecsillapúl, hazatalál,                      

valahogy úgy alakúl, rendeződik

fokról-fokra ember és Isten,

pusztulás és születés párbeszéde.

Jung Károly: Pogányok a damaszkuszi úton

Hogy te pogány vagy, teljes valódban,
Akár a nyájat őrző pásztorok, szerte
A hegyekben, az még csak a rajtakapott
Idő folyománya, előzménye csak egy
Majdani megtérésnek, ha majd lelkedre
Zuhan - darabjaira hulló üstökös egy
Ezredvégen, sejthető, de méltatlan
Csörömpöléssel - a megvilágosodás:
Az lesz csak az igazi kihívás. Választani,
Odaállni valaki mögé, a sorba, aki nem
Is látható, de aki azt mondta magáról
Ezredévekkel korábban: Én vagyok a
Kezdet és a Vég. S aki mostan újra
Megszületik érettünk. Vagy nem állni oda.
Így marad az ember újra egyszál maga.
Te vagy a kezdet, mások utána jóval,                    
De jóval előtte még annak a szépen
Gyűrűvé eggyéölelkező, aztán mégis tárva
Maradó bezárhatatlan jelnek: mintha öle
Válna jelképpé - fogantatást követően -,
A nőnek, anyának, minden asszonyoknak.
Szóval: a hová tartozni. Még eldönthető.
Mások szerint: már eleve elrendeltetett.
Szóval: pogányként ebben az éjszakában,
Ha majd szakad a hó, csordások ostora
Visszhangzik a templom előtt, belecsapódik
Lelkedbe a virradat, s remegve áll,
Akár a kés. Figyeld a csillagot: alatta
Párálló barmok melegében vár rád valaki.
A pásztorok már mind leértek a hegyekből.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

"Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse."

Fordította: Rónay György

Oláh András: megérteni képtelen

„Hallgasd ki egyszer majd a temetőt!”
             (Utassy József: A büszke holtak)

mikor azt hiszed van még idő: akkor
töri át az éjszaka kerítéseit
a szétdobált párnák közt növekvő kór
s a józan álmok rohama megtörik

a hínárszagú alkonyatnak dőlve
eltűnik a lejárt idő – a csaló –
magadban semmit sem találsz belőle            
csak éjszakába lobbanó altatót

csillagos mágia az a csöppnyi rés
és bedeszkázott ablakod a kezdet
s az ölni kész árulkodó szemrebbenés

melynek segélykiáltásait megveted
– nem maradhatsz ahol már semmi dolgod
s másra hagyod a tisztítatlan foltot

Jónás Tamás: Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.

Jónás Tamás: Nyafogás

Ide is. Kösz. Hát, eljutottam. Másnap.
Ez is jó ám költői vallomásnak.
Készülök. Ki. Fel. Vagy készülődöm.
Készülék. Haldoklom vén szülőkön.
Mennyire aggódna most az anyu, hogy
alig tanítok, és alig tanulok.
Olyan akarsz lenni, mint apád, fiam?
Olyanok vagyunk mindannyian.
Látom a rendet, látom a rendőrt.
Bontom a rendet, tépem a kendőt.
Te vagy az egyetlen okos gyerekem.
Miért kínoz meg minden szerelem?
Miért fáj minden hazugság, irigység.
Ne menj el. Szenvedjek? Igen, kicsit még.
Ide is. Nekem is. Megérdemlem.
Mégis csak. Kellett vón. Feléd mennem.
Félek, hogy. Nem lesz majd. Felébrednem.
Ölelni. Beszélni. Elfut az idő.
Süt a nap. Nem arról. Nem, itt nincs eső.
Vége van két éve minden nyárnak.
Szívemben darvak és dárdák szállnak.