Filip Tamás: A hegy (zordonvers)

Villámok delejétől kékes arccal,
idegen álmok légszomj-ösvényein
botladoztunk fölfelé jövet.
A völgyben egy ütközet hangjai
zúgtak, s a levegő végig reszketett.
Rossz források fojtó páráit
lélegeztük, a hegy habzó s gonosz
váladéka tócsákba összeállt
és a széleken túlcsordulva
folyt a lábainknál.

Egyikünk elvétette a lépést,
egy másik utánanyúlt. Akik
maradtak, jobban vigyáztak aztán.
Csúszós és meredek volt az út.
Odafönn egy kőasztal állt,
körötte kőből zsámolyok.
Lerogytunk. Lihegtünk, mint
akik élnek, de homályt
nem tudtunk volna lehelni
a szánk elé tartott tükörre.

Felhők sodorták az eget,
s a baljóslatú, hatalmas
színtelenségbe villámok
faragtak képeket. És guruló
kövek robaját hallgattuk
mint a legszebb zenét, ami
az életben csak egyszer szól,
valahogy úgy, mintha ez volna
utolsó kívánságunk, s mi oktalanul
azt remélnénk, hogy sosem
kezdődik meg a kivégzés.

Nagy Gáspár: Visszatérés

Egyszer mindent az Ő szemével látunk

jót és rosszat

a tékozoltat és a tékozolhatatlant

gyönyörű fölöslegeinket

a kapkodás iramában

mégis végezetlenül

dolgaink erdejében

egy erősen fogadott

valahai akarás

csöndes halálát

a fák mohás oldalán

hogy lám

senki nem tapintott

nem horzsolt arcával

nem kért helyes útirányt

de mégis tudtuk merre

s miért múlik el a Nap

és az eső tompított ritmusára

merre kerekednek

jegyzőirkánkban

a betűk boldog könnycseppjei

amikor vége a loholásnak

vége a szökéseknek is

már előre megköszönjük

a biztos landolást:

megígért birtokunkra

a jó visszatérést

amen.

Illés András : Fecske és orgona

Talán még emlékszel,
nem is olyan rég,
egyedül bolyongtál egy elhagyott,
lidércek lakta templomban;
mialatt az oltárral
szembefordulva hátráltál,
véletlenül ráléptél a rissz-rossz,
porral lepett fújtatóra -:
torkom orgonasípjain akkor
megszólalt egy különös,
sohasem hallott hang:
a tenger felett elaléló fecske
utolsó hangja a csobbanás előtt.

Böröndi Lajos: Vágyakozás

Már ezer éve vártam rád,
vártalak már kilenc éve.
Nincs idő annak, aki téged szeret,
és nincsen válasz a miértre.

Tudtam, hogy egyszer jönni fogsz,
gyönyörű álmot álmodtam rólad.
Ezért a pillanatért éltem eddig
ezért a megérkezésért csak.

Most még itt állsz előttem,
de közelebb lépsz és
én kinyitom a szememet, hogy

ne csak a testemmel lássak.
Lassan fogadja be szépségedet,
most még csak a bokádat.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:

májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,

melybe nászágy s ravatal belefér.

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.

I.

Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.

Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.

Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.

Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.

Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.

Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Gál Sándor: havas etűdök

1

havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak

2

a nádas mélyéről
kiröppen az alkonyat
meglebeg a tó iszapos medre felett
int a havazásnak
a felzizegő nádbugáknak
a megfeketedett örökéletű fűzfáknak
a hűséges idő-strázsáknak
aztán könnyeden fellibeg
a távoli horhasok akácfa-sötétjébe
növekszik a békesség
a csupasz nyárfákra felgallyazó
fenyőrigó-csapat szárnya alatt
alig hallhatón

3

bizony még mindig
az otthon végtelen terei
s benne a mindig-elérhető távolságok
a köszönés jó íze
a hozzánk hajló bölcsesség
s a szem rebbenése
a havas láthatárig
mert nem az a való
ami látható hanem amit
a fehérség-özön eltakar
s majd jön a szél is
a tetők felett
magányos suhogással
s végigsöpri a nyugvó világot
síkságok éleit
dombságok lankáit
s mire megfordul
kitisztul a most-ködlő magasság

4

hold-hideg éjszaka
az úton láthatatlanul ügetnek
szebb lovaim
kitágult orrlikukból
a meggyfák lehajló ágaira
s lesz minden dércsipkés
hajnal-időre
lám hányszor és hányszor
ismétlődik újra
ami bennünk egyszeri
és változatlan
nem emlék
hanem mindig jelen-idejű való
ott s idebent
akár a szívdobbanás
láthatóvá válik
a szépség

Sino Ortelli: Téli nap

Nincs áldottabb ennél a napnál

ami betör a völgyek közé

és fokozatosan kisebbedve ereszkedik

merőlegesen a tóra. 

Dabi István fordítása

A teremtés csodái

A teremtés csodái

Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön a vers:

A csillagos égről,

A napos égről,

A beborult égről,

A te szemedből, az én szememből,

A te jókedvedből, az én jókedvemből,

Az utcáról, ahol lakunk,

Az egész életünkből:

Fogadjuk őt,

Óvjuk őt,

Melegítsük a leheletünkkel,

És sohase űzzük ki a házból,

Az életből!

Dabi István ford.

Algimantas Baltakis: Szeretet és gyűlölet

Számunkra csak azok élnek,
akiket szeretünk,
akiket gyűlölünk.

Csak őket látjuk,
csak őrájuk gondolunk.
Akkor is, ha már meghaltak.

S többieknek
árnyékuk sincs.

Dabi István ford.

Bertolt Brecht: A dialektika dicsérete

Ma a jogtalanság magabiztos léptekkel járkál.
Az elnyomók tízezer évre rendezkednek be.
Minden így marad, ahogy van, állítja a hatalom.
Egyetlen hang sem hallatszik az uralkodókén kívül.
Csak most fogok bekeményíteni,
harsogja a piacokon a kizsákmányolás.
Sokan így szólnak ezért az elnyomottak közül:
Amit mi akarunk, abból soha nem lesz semmi.

Aki még él, ne mondja azt, hogy: soha.
Ami biztos, nem olyan biztos.
Semmi nem marad így, ahogy van.
Ha az uralkodók már beszéltek,
meg fognak szólalni azok is, akiken uralkodnak.
Ki meri azt mondani, hogy: soha?
Kin múlik, hogy az elnyomás marad-e? Rajtunk.
Kin múlik, hogy összetörik-e az iga? Szintén rajtunk.

Akit levertek, keljen fel!
Aki veszített, harcoljon!
Aki fölismerte helyzetét, hogyan lehetne feltartóztatni azt?
Mert a mai legyőzöttek a holnapi győzők,
és a Sohából is lesz: Még ma!

Halasi Zoltán ford.

Milosz Czeslaw: Remény

Reménye annak van, aki hisz benne:

Nem álom a föld, hanem eleven test,

S nem csal a hallás, a tapintás, látás.

És minden dolog, mit a földön ismersz,

Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz.

Belépni tilos. De hogy van ilyen kert,

Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk,

Új virágot és csillagot nem egyet

Megláthatnánk a világ kertjében még.

Ámít a szemünk, egyesek azt mondják,

Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük,

De épp annak, ki így szól, nincs reménye.

Ha elfordul az ember, azt gondolják,

Háta mögött a világ máris megszűnt,

Mintha tolvajok hordták volna széjjel.

Kerényi Grácia ford.

Flurin Spescha: Egy házaspár párbeszéde

Egy reggel egy férfi így szól a feleségéhez: soha nem akartam
senki mást sem feleségül venni rajtad kívül!
A nő hallgat.
Ez talán bók? mondja a férfi és éppúgy hallgat.

Ugyanaznap este a nő mondja. Nekem jó lett volna egy
másik is.
A férfi hallgat, de nézi.
Ez nem ellened szól, éppen ellenkezőleg, teszi hozzá
a nő -
És mindketten hallgatnak.

Másnap délben a férfi félbeszakítja a csendet: Ezt még
nem mondtad nekem.
Mit? kérdezi a nő.
Hogy egy másik is lehetett volna.
Hiszen mondtam, hogy nem ellened beszélek, felel a nő
és folytatja: Egyébként te is csak tegnap mondtad nekem
először, hogy soha mást nem akartál feleségül venni rajtam
kívül.
A férfi kérdezi: Vagy ez mégis csak egy bók?

Dabi István ford.

Felix Giger: Pókháló

Az

ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.

Dabi István ford.