Zelk Zoltán: Ötven felé

Mondd, mért vénül veszteg, aki
vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?

Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!

Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.

Zelk Zoltán: Ha nem tudnálak

1

Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyü volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,

teérted szűköl minden rettegésem:
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztositsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet:
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem veled!

2

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe s ím, most számkivetve
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak
téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél im, hazám.

A teremtés csodái - Gyönyörű bolygó

Gyönyörű bolygó

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,

Ki olyan árva s vágyak özvegye,

Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,

S kondor haján kopog az ősz jege,

Kinek ha volt is pirosbetűs napja,

Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,

Vén bánatok fia és újak apja,

Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,

Örülni lassú, és csüggedni gyors;

Kit nemessé emelt a föld porából

Sok ritka szenvedés, de nem kevély

Kitűnni a törpék sekély sorából,

És címere egy hervadt falevél,

Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,

Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Fabiola Carigiet: Harminc év

Jó nap van ma, ma jó a nap, igen, ma jó.

A szürkés fekete homokon fekszem
csontjaim a földre nyomnak
a hőségben lebegő gondolatok
viaszként csepegnek
a homlokomra
A lábujjaimat számolom: harminc

Tiszta és derűs vagyok ma
mélyre látok és messzire hallok
kettőbe hajolok:
- kezdet és vég

Petyhüdt már
a beárnyékolt
helyeken a bőr
Megnyalom s gyermekkorom érzem

Hegy-magas gondok cibálnak
gyenge és néma
gyermek vagyok
ma én
A fejemen és a füleimen át
levetem a bőröm
és a langyos vízbe
ugrom

Lesütött szemmel
kutatom át a tájat
port gyűjtök
és vetek

A léttől fáradt
ősz öregasszony
vagyok
Ma semmi sem érdekel
- mindent láttam
Beleunva félbehagyom
a játékot

Napról
napra
a sötétet figyelve
szálakat húzok
összekötöm a lábujjaimat

- legyeket kapdosok
a csillagok túl messze vannak

Dabi István ford.

Szilágyi Domokos: Becsüld, halandó

Becsüld, halandó, amíg élek,

szavaim halandó becsét.

Két ember közt legrövidebb

út az egyenes beszéd.

Szilágyi Domokos: Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

Csoóri Sándor: Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,
bogárfaló
és gyökerek közt éjszakázó!
szököm a sírásod elől,
a tested elől
kopár szobákba,
s kilakoltatott szemek pusztaságába;
és másznak rám a kövek, mint a tetvek,
a hernyó-éj,
a hétköznapi hangyák.
S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,
a szerelmesekhez, mert szerelmesek,
de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások.
Elkerülöm a városokat is,
de megugatnak messziről, mint a kutyák,
az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok.
Futnék inkább vissza a hajadhoz,
a szádhoz,
nyikorgó szekrényeidhez
s etetnélek magammal, te örök éhes!
világosságommal,
őrületemmel, tessék, itt van a nyár,
akácvirág
s tengerek kék szilvája: a Föld
és szeretnélek
és szeretnélek.

A teremtés csodái - Sarkifény

Sarkifény

Zelenka Brigitta: Esti ima

Hosszú volt a mai napom,
kulcsomat szegre akasztom.
Cipőm koppan, ruhám simul.
Alkonyárnyas az ablakom.

Félelmemet, gondom, gyászom,
örömöm és vágyódásom,
hibáimat és bűnömet
reggelig ide lerakom.

Magamat is hullón-csendben,
békém védő, jó Istenem,
- hittel sziklám, zug-menedék -
óvó két kezedbe teszem.

Forrás: Poet.hu

Oláh András: egyszer téged is

álmomban térképeket készítettem
hogy aztán mégis eltévedjek
a kiürített házak
     csontig kitakart falai között

egyszer téged is belerajzoltalak
     álmaimba
szemed zöldjével takaróztam
a mély ájulásból titkot
     kutató szavak hidege ébresztett
s mire igazoltam magamat
     már seholsem találtalak - - -

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Csiki László: Anna Kingának

 30. születésnapján

Mibe kerülne, Uram, neked egy új csoda?
Ilyen maradjon mindig a lányom, fájó
örömével, ne változzon többé már soha,
így viselje, kacagja, amit a sorsa rá ró,
kitanulva, amit tudni kell, de várón,
felejtenie is van már elég ebből a világból.

Asszony ez, Uram, akár az anyja s az anyám,
szebb annál, semhogy elrontsd, így egész,
nő ez, Uram, számomra természetes talány,
de könnyebb volt vele a közös szenvedés.
A boldogság az övé csak, és így legyen,
bánom pedig, hogy mások helyett is nem szerethetem.

Uram, csak azért kérem tőled, hogy legyél,
vigyázhass rá, tartsd majd a helyemet,
van ura, fia, nem rest, nem henyél,
de adj jó esélyt, utat, ahol békén elmehet,
erőt, hogy vigyázzon azokra, akik rá vigyáznak,
teret, ahol az övéivel játszhat.

Látom, néhány hajszála már fehér lett,
és fáj a lába, ha ölben viszi a gyermekét.
Nem baj, Uram, tudjuk, így múlik az élet,
de kivételt tehetnél, ha őt megértenéd.
A lányom ő, Uram, habár a másoké már,
rá fordítsd szemedet, ne énrám.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.