Alicja Patey- Grabowska: Védtelen

Megszelídítettél engem
a bizalmatlant

Megtanítottad:
             a reményt
             a hitet
             a szerelmet

Védtelenné váltam
mint az ütéseknek kitett állat

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: A valóság a vers visszavert fényével világít

Este volt Eső mosdatta a várakozásba
dermedt várost A hajógyár
felé mentünk néma kérdéssel
meddig még A ruhánk egyre
nehezebb lett Zsebeink elkapott
esőcseppekkel teltek meg

Előttünk a virágba öltözött kapu
A szótlan frontvonal aminek
az átlépése szintén misztikus
kísérlet lesz Nézd
          Marian - mondtam - a túloldalon
          kevésbé esik

Dabi István ford.

Antoni Pawlak: (a beszélgetéseink...)

a beszélgetéseink intimitását nem fenyegette
a lehallgató készülékek indiszkréciója
akkor még szép volt a szerelmünk
legalábbis így mondták az öregek
akik két emelettel lejjebb laknak emlékszem hogy
olyan szavakat használtak amilyeneket a legszebb
költeményekbe lehetne bevenni most pedig
a szobámban csendben kell maradni
ha élni akarok egyébként a szavak
így is elvesztik lassan az értelmüket és meztelenül
ülnek a konyha sarkaiban az akkori időkből
csak az egymás szemébe nézés maradt meg nekünk
és a halálos csendben lefolytatott szeretkezés

Dabi István ford.

Csorba Győző: Zöld és fény

Csordulásig a világ! -

    Szinte már kicsap

szőlők, fák és újra fák

    zöldjéből a hab.

Forr, tajtékzik, szédülök,

    zöld alul, felül;

lépek, állok, eldülök,

    zöld kivül, belül.

Zöld, zöld, lelkes újulás,

    nagy, termékeny öl;

tarthatatlan bolydulás

    föl, föl, egyre föl!

Fű, fa, gyom, szőlő emel,

    körforgó dagály.

Zöld és fény: - e két elem

    árján ring a táj.

Nézem, érzem, bámulok,

    s engedem magam.

Zöld és fény! dagad, forog,

    szólnék, s nincs szavam.

S míg ragyogva nő velem,

    s hord e két elem,

pólyál az időtelen

    és a végtelen.

Csorba Győző: Mi lesz?

A test nyelvét a testünk mindinkább megtanulja.

Köztünk a szó erőtlen s lassan fölösleges lesz. -

Fölér-e bármiféle fennkölt beszéd a kedves

kezével - főm lehajtva midőn hajamba túrja?

Szorongások, csapások - terelheted figyelmem -

csukott szád sarkain s a szemed színében élnek.

Ne szólj! - hiába volna; akkor se szólj, ha kérlek:

a nyelv dadogni tud csak e tiszta, ősi nyelven.

Ó, már előre borzaszt: mi lesz, ha majd a rémes

szót testünk mondja már, és a másik érti is már,

s közben fecsegve, csalva ködöt ver a hamis száj

méltatlan gyöngeséggel e szép őszinteséghez?

Csorba Győző: Neked

Ez már nem szerelem többé, nem két ember

kötése, keringő tánca egymás ellen,

kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje

s változó viszonylat: tőle vagy feléje.

Magány és párosság itt üres szavak csak,

itt  már az érzékek csak befele hatnak,

egymást ha kívánjuk látni: elégséges

állítani tükröt a magunk szeméhez.

Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,

s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.

Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:

egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.

Ellened hibázom? Magam ellen vétek!

Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.

S aki magát rontja, pusztul igazán csak,

s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. -

Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,

aki kettős vágyból válik maga-eggyé,

aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,

mindenképp a saját bajait tetézi.

Csorba Győző: Magános fa

Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,

társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,

állok magam, azt sem tudom, hány éve már, - az éveim

       gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:

láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.

Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,

       hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,

kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,

egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,

       s a domb mögül jönnek felém az emberek.

Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom -

ó, mi lehet a domb mögött? - csak egyszer látnám legalább,

de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,

       s titok marad a volt-titok halálomig.

Csorba Győző: Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma, -

tudom: fáj, hogy neked jutott

      szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

      nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, -

      kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

      már-már magam kinozva, -

ha rám gondolsz, a jó helyett

      gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

      - embertől más se telhet, -

önnön-szívemre készítem

      e gyógyító szerelmet. -

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

      szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

      ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

      az istállót az ökrök.

Csorba Győző: In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,

      és nem tudlak siratni.

Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,

      s a terjengő halál

alattomos vadvizeibe fulladott.

      Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,

még csak nem is a magad mása vagy,

      a magad szobra,

melynek meghitt vonásain szemem

      kedvére bujdokolhat.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke

      s konokul hallgatag,

csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. -

      Máskép akartad bizonyára,

szerettél volna bennem szívósan megmaradni,

      mint a bőrön a tetoválás,

hogy mikor már magad előtt se vagy szép,

      légy sérthetetlen

valakiben, kinek a nyelve beletanult dícséretedbe.

      Nem sikerült: nyugodj meg!

Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan

      elfárad és megváltozik:

volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,

      s mint egy idegen tárgyat,

hulládat görgeti már a csobogó idő.

Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Alfonso Racheco: (Egy nap...)

Egy nap
a mi fecsegő-hazug
monológunkban
megkérdezted,
szeretlek-e
Igen. Azt hiszem, hogy igen.
Magyarázatot nem lelek
úgy gondolom,
hogy az én gyűlöletem
irántad
oly nagy
mint a te gyűlöleted
irántam
az én szeretetem
oly nagy
irántad
mint a te szereteted
irántam
az én életem
úgy reszket
mint
a te életed
az én bőröm
a te bőröddel illatozik
mint
a te bőröd
az én bőrömmel illatozik.
Az én törzsem tüskéi
éltetik
a te rózsaszirmaidat
az én csendem
találkozik
a te csendeddel
és
a tekinteteink
kötik meg a levegőben
a mi szerelmünk
örök
csomóit.

Dabi István ford.

Francis Jammes: Ima a szamarakkal menni föl a mennyek országába

Ha egyszer ó, Uram, magadhoz szólít hangod,
add, hogy a föld ünnepi nyári fényben ragyogjon
s csak úgy, ahogy idelenn ballagtam völgyön, dombon,
választok egy utat s a nagy békeharangot
kongassad el fölöttem, hol fényes nappal égnek
a csillagok s botommal járnám útját az égnek.
Csak úgy magamnak járnék, sétálós kényre-kedvre
és jó barátaimnak, a szamaraknak szólva
mondanám: "Ez Francis Jammes. Megy a Paradicsomba,
Isten szép országába, ahol nincsen pokol,
jertek velem, barátim, lágy égi dombokon
vándorlunk majd és kék mezőn, amit ti úgy szerettek."
Szegény jó állatok, kik zöldfényű legyeknek
vérszomjas seregét s a mérges méheket
apró fülcsapásokkal űzitek egyre el...
Ez állatok közt, hogy eléd mehessek, kérem:
mert úgy szeretem őket, fejük oly lágyan hajtják
s kis lábaik reszketnek, ha áll velük a hajcsár,
Áldott alázattal, hogy sírhatnék, ha nézem.
Így lépdelnék eléd, ezerfülű seregben
lenne olyan is köztük, aki kosarat hordott
és olyan, ki igában komédiázó népnek
kocsiját húzta, vagy aranyfüstös szekérnek
fejdíszes rúdja mellett az országúton porzott
és olyan, kinek testén földuzzadt vödrök lógtak
és terhes szamárkancák, súlyosak, mint a tömlők
s lábaik gyöngén járnak, reszketnek és dülöngők
és kiknek térdein fehér nadrágot fontak,
így óvták a legyektől, kik vértől részegen
mászkálnak testükön a kék, nyílt sebeken.

Engedd, Uram, hogy e szamarak közt mehessek
eléd s angyalok jó csapata kísérjen
a lombos patakhoz, amely fölött a szélben
cseresznyék érett fürtje csügg lóbálón és reszket,
oly simák és üdék, mint a fiatal lányok
hamvas arcbőre, ha reája hull a reggel
és adj, ha országodban meghajtott térdeimmel
vizeid fölé hajlok, egy csöpp hasonlóságot
a szamarakkal, kik a földi utakon
jó, szegény alázattal járnak s füleikkel
az örök szeretethez, Hozzád, felmutatón.

Márai Sándor fordítása

Gondolj rájuk is

Ebben a hőségben gondolj rájuk is.

Berbor István: Nyári nap sugára (Laurensnek)

Nyári nap, délidő, sehol egy rongy felhő.
Átható forróság ráül mellkasodra,
remegő levegő beül városodba.
Izzik a horizont, késik a hűs szellő.
Napsugár "dolgozik", tikkasztó, perzselő,
a hőség elbágyaszt, a kerted kiszárad.
Porfelhő, forróság lepi el a tájat,
sóvárog a vízért állat, erdő, mező.
Ugrana békahad, pocsolyát keresne,
gólya is téblábol, Afrikában jobb volt,
átrepült hiába, ott is hűvösebb volt.
Rémes a helyzete, nincsen eledele.
A klíma változik, nem, nem jön az eső.

Berbor István: Nyári nap sugára

Habán Mihály: Átlényegülés

Aki önmagát keresi:

Istenre talál.

Aki az Istent keresi:

önmagára lel.