Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 43

Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,
hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 68

Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 92

Ágnes, kit nem ismerek,
ma veled beszélgetek.
Oly jó ha beszélhetünk
azzal kit nem ismerünk.
Ki messzi és idegen:
ragyog mint fény a vizen;
s ki az úton szembejött:
egy csak a többi között.

Ha szállt a katóbogár,
nevén becézted-e már?
míg sárgán sütött a nyár,
szép szóval hívtad-e már?
Úgy becézlek én ma, ládd,
mint a pettyes katicát:
legjobban beszélgetünk
azzal kit nem ismerünk.

Távoli kisasszonyom,
fönn ülsz egy szép csillagon,
lábadat lelógatod,
dalomat meghallgatod.
Ágneska, zokon ne vedd,
bocsásd meg énekemet:
ládd, a katóbogarak
mindent megbocsátanak.

Petőcz András: Zárójelvers op. 60.

((          Kimenni a partra, nézni a vizet, a tenger
            hullámzását, nagyokat lélegezni, és közben
            fohászkodni a Legnagyobbhoz: add, Uram,
4          hogy mindig így legyen, örökkön-örökké,
            add, hogy legyen bennem erő nézni a vizet,
            legyen bátorság bennem, idő, legyen bennem
            elég akarat; add, hogy bennem minden így
8          maradjon, és mindazonáltal: legyen meg a Te
            akaratod. Állok itt, a tenger végtelen partján,
            egyedül, nem félek, nincs bennem rettegés,
11        megnyugvás van bennem, végtelen ellazulás,
            és csend,
            ezt a csendet
14        soha nem feledhetem: csak felejtés ne legyen soha.  ))

Bródy János: Mit tehetnék érted

Dalszöveg

Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem
Hogy holnapra már máshol leszünk, sajnos, nem ígérhetem.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Mit tehetnék, áruld el nekem.

Hát mit tehetnék, áruld el nekem.

*

Bródy János - Mit tehetnék érted

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Bende Tamás: A ház

Északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak.

Összekapaszkodó, lombtalan fák között találok rá erre az egyre.
Ha lesz házam, ilyet szeretnék, piros tetővel
és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte világítanak.

Biztosan itt fogok élni, ahol csupa kékség vesz körül,
ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod,
ami évekre nálam maradt.

Bizonyára ebben a kékségben fogok élni,
és egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente,
mosollyal és szorítással.

Úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes,
mert megoldódunk addigra, meglásd.

Amikor egy este kinyúlt, kötött pulóverben a teraszon állunk,
figyeljük a tengerzúgást, beleszagolunk a sós levegőbe,
és vállamra hajtod a fejed, akkor, pontosan akkor,
végleg megnyugszunk egymásban.

Bella István: Paralellák

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom.

Petőcz András: Zárójelvers op. 51.

((          Amiként kezdtem, mindvégig azt csinálom,
            fölsóhajt csendesen, föl-föl az égig a fohászom,
            miként a bárány, ha elsikoltja magát,
4          félénken teszi, nehogy zavarjon bárkit is,
            miként a bárány, ha elkiáltja magát:
            --- csendes vizekhez terelgetsz engem,
            zöldellő réteken nyugtatgatsz engem,
8          nem, nem, nem menekülök előled, Uram,
            ebben a nagy-nagy némaságban nem futok előled,
            nem futok előled ebben a zavarodottságban ---,
11        igen, Uram, amiként kezdtem, végig azt csinálom,
            hajnali ragyogásban,
            kései alkonyatban,
14        újból és újból Veled --- és magamra maradtan.  ))

Vas István: Jelek a porban

S a farizeusok, a vének,
Az irástudók, hivatalnokok
Egy asszonyt elébe vívének,
Ki paráznaságban találtatott.

S középre állíták s kegyetlen
Így szóltak: „Mester! Ezt a nőt
Találtuk a cselekedetben!
Bujálkodott szemünk előtt.

S törvényben parancsolta Mózes,
Hogy az ilyenek
Kővel agyonveressenek.
De, Mester! Mit mondasz te? Jó lesz?"

S ő értette: kérdőre vonták,
Hogy vádolják vagy ő is öljön.
Fáradt volt már, aláhajolt hát
S újjával ír vala a földön.

S válaszolt fölegyenesedvén:
„Aki bűn nélkül való köztetek,
Az vessen őrá először követ.
S kezdjétek hát, ha ez a törvény."

S viszontag lehajol vala
S megint jeleket ír a porba.
Nem hallotta a véneket meg a
Fiatalokat elhúzódni sorba.

Csak csönd. Jeleket ír és jeleket ront.
Mire fölegyenesedett,
Szétnézett és nem látott egyebet,
Egyedül a parázna asszonyt.

És szólt: „Hol vannak az irástudók
S a farizeusok, kik elítéltek?
Asszony, nem maradt vádolód?
Senki nem kárhoztat-e téged?"

„Nem, senki, uram, senki sem!"
S ő szólt: „Nem kárhoztatlak én sem.
Többé ne vétkezzél. No, menj!"
És egyedül maradt a téren.

Zágorec-Csuka Judit: Távozáskor

Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtód,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e
percben.

Újra kellene kezdeni mindent
a születéstől a halálig, hogy
isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni legyél
és emberi.

Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást, amely
vizet fakaszt, megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.

Weöres Sándor: A macska

Weöres Sándor: A macska


 Sima selymű a szőröm, karcsú a testem és fogaim hófehérek,
ezért kegyel a legmagasabb úr, dél piros papja, kilenc mély bók a nevének.

Hálótermében, nagy vánkoson alszom, selyemszőröm szétsimul a selymen,
hátamat álom púposítja, rózsaszín orrom a földre ernyed és nincs ki ilyenkor zavarni merjen.

Dél-papja zsarátnok-színű ruhát hord, a bojtok a földig érnek,
de meztelen volt, hogy ölébe vett, kilenc mély bók a nevének.

Ölébe vett, szívére szorított, zümmögött két zárt ajka között,
mint a folyó, ha kiszökött a zöld ínyű hegység fogsora közül és sások ezrébe öltözött.

Ott tipródtam az ölében én, nyolc karmom a húsába mélyedt,
dél-papja combján kiserkedt a vér, kilenc mély bók a nevének.

Olyan kegyes volt és a vérét testes kehelyben fogta föl és megkínált a kehellyel,
de én csak tipródtam és mosakodtam, mivel már jóllaktam az este kaláccsal és elefántcsont-színű tejjel.

Ő dúdolt, halkan zümmögött, két zárt ajkán rezgett az ének,
sós könnye a számra hullott, földoromboltam dél-papja ölén, kilenc mély bók a nevének.

Most vánkosomon fekszem, körülöttem mindenféle tálak,
rajtuk mécsesek égnek, háromlábú vékony állványokon állnak.

De két csukott szemhéjam alatt, mint a fehér bél a töretlen dióban, ragyogóbb mécsesek égnek,
dél-papja értük és helyettük alszik, az arca lisztes, a homloka kő, kilenc mély bók a nevének.

Bende Tamás: valami visszavonhatatlan

2.

az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel
magad elé, szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet
nézed, hosszú percekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen
megértesz valamit, komoly vagy, és talán szomorú is, mert
olyasvalamit értesz meg, amit már rég meg kellett volna, és
észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba kap, pedig a
tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan
tudni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat,
oda talán, ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed
mintha lehunyva, pedig csak lefelé nézel, lefelé, abba a
repedésbe nézel, abba a szakadékba, és bizonyosan engem
nézel, mert most érted csak meg, apró darabjaim milyen
régóta is fekszenek már ott.

Csoóri Sándor: Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,
mintha tulipánok
jártak volna itt gyászolni téged.
Tudom, tudom: jobban szeretted őket,
mint a nagyzoló liliomot
vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt
világot látni, lakni idegen városokban,
hol nem kell lesütött arccal járnod
szobrok és templomok körül
és száz méter magas kőkeresztek
állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,
féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,
féltél a tengertől is,
amely Kanada partjainál úgy nézett rád,
mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én
mindennapi életem kellett:
ugráló, bolond szavaim
a hóval elfüggönyzött Alagútban,
a szobám, az ágyam, ahol szemedből
minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem
osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,
sem a gazdátlanul maradt
szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.
Hisz szörnyű merényletek
központja vagyok évek óta:
szétvert csomópont, rom romok fölött,
vádló törmelékhegy és véres forgács.
De tulipánjaid még így is
eljönnek újra hozzám,
minden májusban szegényen s irgalmasan.

Csoóri Sándor: Önéletrajz, harminchét sorban

       1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak.

       Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem tudom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is – épp a Mexikói-öböl partján állva –, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam visongani.

       Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné”, hogy „egyetemessé”. Az ökrök harmonikázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idillből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát.

       A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket.

       Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.

       Iskolai végzettségem: gimnáziumi érettségi a nagymúltú Pápai Református Kollégiumban, utána háromnegyedéves szédelgés az Egyetemi Orosz Intézetben. Aztán pedig szökés mindenféle dogmatizmus és erősen irányított pedagógia elől.

       Rövidre fogva a szót: autodidakta, azaz: önképző értelmiségi vagyok.

       Eddig huszonhét könyvem jelent meg, verses és prózai kötetek vegyesen. Ezenkívül még hat nagy játékfilm forgatókönyvét is megemlíthetem, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral írtunk közösen. Köztük a Cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett Tízezer napot, aztán a Földobott követ, a Hószakadást, a Nincs időt, a 80 huszárt, a Tüske a köröm alatt címűt. Idesorolhatom Sára Sándor ötrészes dokumentumfilmjét: a doni katasztrófáról készült Pergőtüzet is, amelynek megszületéséhez volt némi közöm.

      A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.


Budapest, 1997. szeptember 16.        
                                                                                                   Csoóri Sándor