2017. január 13., péntek

Gyurkovics Tibor: Dália

A szabadságot láttam benne meg
a fölívelőt a szerelmeset
a sietőt a soha véget érőt
a mindig újat soha el nem későt
a szabadságot láttam benne meg

Mint valami végtelen fényeset
a csillagokból érkező szelet
nem evilágit hanem amit álom
áraszt reánk túl a realitáson
valami végtelenül fényeset

Nem tudom hol talán a homlokán
csillant valami? Vagy a jobb bokán?
Kifordult égett zürmögölve lángolt
a tűz szemében Vagy a homlokán volt?
Nem tudom hol talán a jobb bokán
                                             
Soha nem volt egy percig ugyanaz
se érett démon se leány-kamasz
mindig csak közte mint a szeme-közte
vadmacska fut a rácsok közt örökre
soha nem volt egy percig ugyanaz

Magamba szívtam minden sugarát
mint szabadság kivánja önmagát
kitárult robbant minden percben égett
megváltoztatni az emberiséget
magamba szívtam minden sugarát

Egyszerűen azt kéne mondani:
láttam a lelket Ez is valami
a fény a tűz talán a jobb bokán volt
„köszönöm benned a lelket a lángot”
egyszerűen ezt kéne mondani.

2017. január 11., szerda

Bogdán László: A szerelem hiánya
















1

holnap majd holnap: az örök halasztás bolerója
holnap esetleg holnapután! várj rám s én megjövök
ha közbe nem jön valami ha el nem üt egy autó
miközben éneklő léptekkel igyekszem feléd
a világ romjain át s a forgalom meddőhányásaiban
elképzellek a korántsem imaginárius zuhany alatt
amint kitárva tested a vízsugárnak várod a győzedelmes
éneket a kulcs rekedt forgolódását a zárban
a szerelem hiánya homokszem a fogunk között
hajszál a levesben szorongás torkunkban gombóc
holnap legfeljebb a jövő hónapban megjövök! meglásd
és minden újrakezdődik a tükör túlsó oldalán
egyszer az örök halasztás bolerója is véget ér
csikorog a tű a fekete hanglemezen – a szívem

2

holnap legfeljebb jövő kedden meglásd megjövök
régi sérelmek takarnak régi örömöket az évek nagyítója alatt
látom magam melletted andalogva suttognak a hársfák
tavasz van szerelmünk tavasza amikor még azt hittük
hogy nekünk minden sikerül mindegy mosolyogj!
mindég arról ábrándoztunk emlékszel huzatos kölcsönlakásokban
hogy legyen egy ágy egy szoba egy hely – egészen a miénk
hogy gyönyörködhessek önfeledt mozgásodban ma is elbűvöl
gazellára emlékeztetsz amint ruganyosan indulsz felém
s az ellenfényben megvillannak kíváncsi mellbimbóid
ezek az elvesztett málnaszemek szavak zegzugos átjáróiból
hazugságok útvesztőin át közeledek hogy megint rájuk leljek
s egy másik életünkben meg is érkezem ne add fel! várj rám!

2017. január 9., hétfő

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán












Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Zágorec-Csuka Judit: A halálon túl

A gyertyák úgyis csonkig égnek,
tövig a fák,
emlékezeted sem élheti túl
magányod, szavaid hiányát.
Isten is számonkéri -
hiábavalóságodat.

Bajtai András: A kislány

Egy kislány jön mellettem mindig, amikor
bevásárolni megyek. Beteg lehet, mert
hámlik a bőre, és apró, fekete kiütések
vannak az arcán. Nem tudom, mi baja,
de elkísér mindig, és én fogom a kezét.
Néha egy cserebogár bújik elő a zsebéből,
néha meg, mint egy madár, csak felrikolt,
és én dobnám is el rögtön a szatyromat.
Sokszor érzem úgy, mintha egyedül én
tartanám őt életben azzal, hogy vásárolni
járok. Mert különben senki sem veszi észre,
nekem viszont elég csak kilépnem a házból,
és azonnal meglátom, még be sem csukódott
mögöttem az ajtó, de ő már ott áll előttem,
hirtelen, mint egy villanyoszlop, és nem
értem, miért van ez, de ránézek, és abban
a pillanatban mintha mindent tudnék róla, csak
azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia.



2017. január 5., csütörtök

Petőcz András: Zárójelvers op. 80.

((           Az idővel arányosan megy össze a test. Öreg
             koromban egészen apró leszek. Kicsinke ember,
             aki életet játszik, a konyhában csendesen
4           kaparász, piszmog az étellel, edényekkel.
             Az ijedt szeme! Csak az ijedt szeme árulkodik,
             hogy még akart volna netán valamit, és emiatt
             szorong: az el nem végzett feladat, miként egy
8           zsák, ott van a hátán – nyomja össze. Szorongás
             árad a szeméből, a meg nem valósított élet rémülete:
             hogy ennyi volt, nem több. Egészen apróra megyek
11         össze, nem tudok, soha nem is tudtam megharcolni
             magamért, a testem
             egyre kisebb, és én csak
14         nézek a magasba, az elérhetetlen, égbe növekedett istenek felé.
))

Petőcz András: Zárójelvers op. 52.

((           A magasban: miként a csillagok.
             Miként a gyertyák csillogása, éjjel,
             éjjelen, fények ragyogása, miként,
4           miként, miként --- Gyönyörű szavak,
             ha váratlanul és kedvesen --- A magas,
             a távoli égbolton --- mintha csillagok
             lennének. Láttad a ragyogást?
8           Láttad? Felfénylett valami, ott, ott
             a magasban, valami fényeskedett,
             mint a csillagok augusztusi éjen,
11         lesed a zuhanásuk, és érted, és meg-
             érted a --- Mit is?
             Mit is értek meg, Uram?
14         A ragyogást? A csillagok végtelen ragyogását?   ))

2017. január 4., szerda

Wisława Szymborska: 1973. május 16.


 Egy a sok nap közül, melyek
már semmit sem mondanak nekem.

Hová mentem aznap,
és mit csináltam - nem tudom.

Ha a közelben bűnt követtek el
- nekem nincs alibim.

Fénylett s kihunyt a nap,
és nem figyeltem.
A Föld megfordult,
s nem írtam a noteszbe.

Könnyebb volna hinnem,
hogy meghaltam egy időre,
mint hogy szünet nélkül
éltem, csak nem emlékszem.

Holott nem szellem voltam,
lélegeztem és ettem,
lépegettem
hallható kopogással,
és ujjnyomaim
ottmaradtak a kilincseken.

Tükröződtem a tükörben.
Valamilyen színű valamit viseltem.
Néhányan láttak is bizonyára.
Lehet, hogy aznap
találtam meg valamit, ami elveszett.
Vagy vesztettem el, mit később megtaláltam.

Érzések és benyomások kavarogtak bennem.
Ma mindez
három pont zárójelek között.

Merre bújkáltam,
hol bujdokoltam -
nem is rossz húzás
így eltűnni a szemem elől.

Feltúrom emlékezetemet -
hátha csattogva felszáll,
ami ágai között
ott szunnyad évek óta.

Nem.
Nyilván túl sokat követelek:
egyetlen másodpercet.

Csordás Gábor fordítása

Őri István: S ha már többé












ha már többé nem keresel,
és ha a világ betakar történéseivel,
akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
mikor megállok és rád gondolok,
s ha nem lesz pillanat,
az se számít,
mert mindig előttem állsz
fény-ruhában, mosoly-köntösben,
s bár a világot nézem,
téged látlak
a világ zaján át te nevetsz felém
nem kell perc, nem kell semmi sem,
mert még mindig szeretlek, kedvesem...

nem kell semmi...
csak valamennyi élet,
amibe megkapaszkodhatom
valamennyi emlék,
ami csak az enyém
valamennyi Te...

egy kevés is elég,
mert végtelen vagy,
szemed az egész világ,
egy lépésed földeken visz át...

valamennyi...

elég...

Jerzy Harasymowicz: Vágy

Úgy mint én
hosszú út után
igyekszem feléd

Úgy lövellve mint sárkány
képzelet-lángokat
vágyakozik a toll
a papír teste után

Dabi István fordítása

Stefan Jurkowski: Mindennek ellenére

amikor meghallom a hangod
az esti csendben az összenyomott lemezek csikorgásában
a lövés dörejében vagy a tej-nyugodt
álmomban a reggeli rét fölött
az mindig meglepetés lesz
mintha egy régen kikapcsolt telefon szólalna meg
amely csengetését mindennek ellenére várjuk

Dabi István fordítása

Jan Spiewak: (A zivatarban észrevettem...)

A zivatarban észrevettem egy lehulló cseppet.
Hosszan szemléltem hulltát.
Kívántam neki:
Hulljon lassan. Ne siessen. Nagyon lassan.
Szívja magába a villámok színét, a szél ízét,
a fény zizegését, minden zöld leheletét.
Legyen madárhoz és medvéhez, ebihalhoz és pillangóhoz,
óceánhoz és érhez hasonlatos.
Legyen fekete, mint a felhő,
mézszínű, nyírfa illatú,
mosolyogjon sóval, ürömmel.
Legyen könnyű és tehetetlen.
Zengő és néma.
Öltsön magára minden ruhát.
A csepp.
A dús eső parányi cseppje.

Dabi István fordítása

2017. január 3., kedd

Sárhelyi Erika: Őszi kérdés




Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél, 
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?

Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,
vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.
Szél igazoltatott minden hazátlanul
kószáló falevelet az utcasarkon,
minden rohamsisakos gesztenyét.
És szél igazoltatott engemet is.
Vékony, tavaszi felöltőben
dideregtem a Boráros tér közelében,
mint dércsípte,
pokrócos menekülők a határsávban.
Fegyver nem volt nálam,
zászló se,
kés se,
árulkodó szobor-töredék se,
de a Mária Terézia laktanya előtt
kivégzett forradalmárok
nevét és arcát
ott rejtegettem a bőröm alatt.
Csak rám kellett volna valakinek
ordítani a magasból: állj! ki vagy?
s miféle gyászos röpcédulákkal
járkálsz a romos városban ide-oda?
Talán még egy rám szegezett
mesterlövész-ujj is elég lett volna.
Elég, elég s én rögtön bevallom,
hogy a vértanú-ország
minden körözött halottjára
hasonlítok,
s hiába indulok el
észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nincs, nincs semerre,
hisz még a versekben is
maszatos tankok és szétzüllesztett,
rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak
recsegtek volna
s bakancsok alatt szétroppanó
zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor
rám kiáltani ott az őszben?
Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám
megjósolt halálomat?

2017. január 2., hétfő

Babits Mihály: Dániel éneke









Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.

Ifjú próféták üstökét ragadva
elhoztad babilóni ketrecemhez
a fügét és a datolyát kezökben.

Hirdesd ezért, világosság, sötétség,
az Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz
s bölcs cethalak és minden vízben-úszók!

Adjatok nékem szurkot, faggyat és szőrt:
fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,
a cifra szörnyet, aki nektek isten.

De az oroszlánt nem bántom, ki engem
nem bánt. Estére visszatérek hozzá
s vad teste bundás melegében alszom.

Hallom majd nagy szivét dobogni; a föld
vele dobog, s az ég is; - én meg alszom
ringatva, mint az Isten csecsemője.