Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Rump Tímea: A táncos

Árnyékos sziluett vándorol az égen

Arca takarásban, s gyönyörűbb, mint régen.

Mozdulatlan bája béklyózza a lelket

Kitáncol ma éjjel, minden fájó terhet.

Ellibben a függöny, mély bordó a pompa

Színpadokon nincsen, se erkölcs, se norma.

Tüllös játékszerként pörög-forog állva

Megtelt páholyoknak ürességét várva.

Elringat a dallam minden rezdülése

Kecses marionett táncra perdülése.

Szaggatott sóhajok könnyű mozdulatba

Kilyukadt cipellők árván a sarokba.

Hölgyek urak kedve immár az egekben

Hipnotikus műsor, örökké veretlen.

El is száll az este, tovatűnnek vágyak

Legördül a textil, s letörnek a szárnyak.

Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

A kéj lecsapó mennykövénél
Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.

Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.

Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.

Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.

Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.

Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.

Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!

Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!

Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!

Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.

Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.

Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.

Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.

Zelk Zoltán - Haiku

Illik a hallgatás – 

a mindent elmondtunk 

egymásnak csöndje.

Katzler Hilda: Farsangban

Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat…
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.

Anga Mária: Látomás

Nem változott semmi.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.

De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.

Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.

Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.

Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az őszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

Takács Zsuzsa: Várakozás

Év vége. Boldog ünnepet neked!
A feltámadás fekete zászlói zúgnak:
ezerkilencszáznyolcvankilenc, december,

Temesvár, Arad, Bukarest. De te
maradj meg távolinak, szinte idegennek,
hadd játsszon lázadó képzeletem

veled! Érintsen a hang.
Inged, e sima kéz, simítsa bőrödet!
Szeretem ezt az elnyújtott időt.

Akárha kandalló tüzénél ülnénk tegnap óta,
egy whiskys pohár falára fonva hosszú
ujjaimat, sápadt angol lord vagy lady.

Villányi László: Szív

Gurult felé a labda, de képtelen volt belerúgni,
s az álom futni se hagyta, erőtlenül állt a pályán,
nap nap után úgy nézi az időjárás-jelentést,
a várható hőfokokat a világ városai mellett,
mintha holnap arra ébresztenék a madarak,
hogy nem hatvan éves, most érettségizett éppen,
s bolyonghat, ahol még sohasem járt:
Santa María, Dublin, Odessza vagy Edó utcáin,
bicikliről köszön rá (kimondva gyerekkori nevét)
az ősz hajú nagylány, s már érzi is a nyári rét illatát,
talpába csíp a méh, „deret harangoznak”, idéződik,
hajdan miként botlott nyelve, ahogyan beszél hozzá,
minden pillanattal egyre teljesebben érzékeli
az ismeretlen szépségét, barna hajában megszereti
a fehér hajszálat, nem kell számon tartania az időt,
elég ha a lakók névtáblájára néz, elmosódott
a szemérmetlen szív, az őt jelölő név mellett mára
csak egy halvány folt maradt, pedig milyen erővel
rajzolta oda piros tollával hol volt, hol nem volt szerelme.

Gősi Vali: Esengő

A tengert és a folyókat is
csak nézni szerettem mindig.
A parton ülve hallgatni a víz dalát,
a hullámok ringatózó sóhaját,
bámulni a határtalan égre,
ahogy a vízre hajol,
és a horizonton szikrázón vajúdik
a születő nap, vagy a parton ülve
búcsúztatni a bíbor palástban haldokló
csodát, remélve a végtelenség
misztériumát…

… bár tudnám, mit érzett „akkor”
bár jönne egy álombéli üzenet legalább,
hogy boldog volt abban az utolsó,
végzetes pillanatban is…

… Mik vagyunk mi számodra, Uram?
– kérdezem gyakran, de nincs felelet.
Alázattal köszönöm mégis létemet,
könyörgök és imádkozom szüntelen;
szeress Nagy Úr, de ne az én testemet,
ne a tűnő anyagot szeresd,
amely semmit sem ér!
Szeresd, akiket szerelemben életre hívtam,
akik közül egyik már hozzád közel,
a tökéletes létben bolyong, úszik feléd
a mindenség áradatában!

Imádkozom hozzád, Uram,
de vajon meghallod-e esengő imáimat?
Imádkozom, és erősítem hitem.
Mi mást tehetnék e félelmetes,
végeérhetetlen rejtelemben,
ha esengő imáimon kívül
már semmi egyébre
nincs
erőm?

Gősi Vali: Hófehér gyászban

(tanulmány a szenvedéshez)

Ti nem érzitek azt a kínt,
amit az ember mégis kibír,
ha zimankós, fehér éjszakákon
szívébe fagyott is a bánat,
és magányos vándora ő
a kihűlt világnak, a létezés számára
hamis játék, káprázata a hajdanvolt
tavasznak, nyárnak, körötte
a valóság megnyúlt árnyékai
kísértetként járnak, halott fatörzsek
dőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarak
csontjain kihajt a szenvedés.
Az ő kínja nem csupán annyi,
mint a jeges földben vacogva
megbújó bogarak fuldoklása,
hanem dermesztő gyász,
az anyák néma, örökig tartó,
könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,
vele a vágy is, és beledermed
a csikorgó, jeges világba.

Pilinszky János: Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedűl az maradt,

hogy üdvödet szemmel kövessem.

Túrmezei Erzsébet: Az alkalom

Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.

Áprily Lajos: Fénylik a hegy

Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.

Ha felmennék, fény záporozna rám.

Tenyerembe kitenném szívemet

s a nap felé magasra tartanám.

Nemes Nagy Ágnes: (Ne csukd be még vagy csukd be már...)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.