Kotász Zoltán: Hosszú érkezés

Lépdelek az utcán,
és néha lassítok, néha gyorsítok a lépteimen,
hiszen hozzád igyekszem,
vársz rám, a vendéged vagyok.

Százszor, talán ezerszer is jártam már ezen az úton,
de akkoriban meredekebben futott,
máshonnan indult,
és nem mutatott villogó letérési lehetőségeket.

Enyhe szellő kavarodik fel a lejtős útra,
hátulról, majd elölről is a lábaim közé fúj,
és megcsikland a metsző borzalom,
hogy milyen hancúrozósnak mutatkoznak olykor
a figyelmeztetések.

Nem térek le semerre sem.

Időnként persze megállok, hogy szót váltsak
az utamba kerülő járókelőkkel -
ugyanazt látni másnak, vagy a mást egylényegűnek?
A választási lehetőség bizony széles,
és ez hízelgő az idevetődött helyzetének.

Nekem már bármi fontos lehet.

Néha jó, hogy elfeledkezhetem róla:
az út végén vársz rám;
néha viszont büszkeséggel tölt el az érzés,
hogy nem feledhetem el: végére-járó vagyok.

Szemlélődés és belefeledkezés egyensúlyának játéka ez.

Néha lassítom, néha gyorsítom a lépteimet,
és lehet, hogy hamarabb odaérek hozzád,
de akkor kevés lesz a mesélnivalóm,
és lehet, hogy sok mesélnivalót gyűjtök,
de akkor darabig még várnod kell rám.

A hűvös szellő végigkavar a vendégúton.

Kántor Péter: Mintha nyomtalan

Mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,

a nyár helyén másik nyarat találni,

az erkélyen másféle kerti székek,

a csipeszeken egy másik élet –

de egy reggel a régi holdra látni,

és a beforrt seb elkezd újra fájni.

Kántor Péter: Úgy nevetsz

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
tétován, bizonytalanul,
meg-megdöccenve,
keresgélve a hangot.

Úgy nevetsz:
félálomban,
lomb sűrűjében,
valaki madár palattyol.

Ahogy az eső esik:
szaporán guruló,
halk, puha nevetéssel,
záporozón.

Úgy nevetsz:
csapongva,
ringatózva,
kéjesen.

Ahogy az eső esik:
peregve mint a dob,
csattogva mint a zászló,
győzelmi lázban.

Úgy nevetsz:
szilajon,
féktelenül,
vakon.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
égő gyújtózsinórként
sziszegve,
sisteregve.

Úgy nevetsz:
idegesen,
kurtán,
hamis jókedvvel.

Ahogy az eső esik:
szálkásan,
színtelenül,
mindentudóan.

Úgy nevetsz:
szigorúan,
hidegen,
könyörtelenül.

Úgy nevetsz:
nevetsz, nevetsz,
se eleje, se vége,
se célja, se oka.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
mintha sírnál,
hosszan elnyújtva, keservesen,
sokáig.

Kántor Péter: Titkos kötelék

Ahogy magamban százszor elgondolom
ahogy dramatizálom, monologizálom
ahogy érvet érvre halmozok, sorolom
ahogy egyre pocsékabb lesz a kedvem
s ahogy minduntalan kitüremlik az érdek
bármily csekély is, mégis: mit nyerek?
és neked közben fogalmad sincs róla
te közben fel-le, fel-le, mint a lift
te közben mint a búgócsiga, és már
lüktet a halántékom, fújtat a tüdőm
a torkom reszel, a szám cserepes
higgy, amit akarsz, csinálj, amit akarsz
ez egy reménytelen ügy, kár a szóért…
aztán csöng a telefon: Te vagy a vonalban!

Kántor Péter: Ha együtt élnénk

L. V.

Ha együtt élnénk
mindig finom húsokat ennék
a tea az én dolgom volna
és az olvasnivalók kiválasztása is
de ez most is az én feladatom
nem könnyű pedig és nem hálás
ha együtt élnénk
sokat számítanának az apróságok
hogy nem tudsz sakkozni például
én viszont utálok kártyázni
hogy ki vezesse a kocsit mindig
én a másik szobában, te meg
mit csinálsz? írsz? írjál csak, írjál!
hajaj, ha együtt élnénk, kedves
hét végén nagyokat kirándulnánk
van egy lengyel túrabakancsom
a menedékházakban piros bor
te mint a tenyered, az erdőt
de ha eltévedünk, az se baj
ha együtt élnénk
az ágyban úgy aludnánk el
én valamivel (jócskán) később
mit gondolsz, holnap is lesz holnap?
hajad a szemhéjamra hullna
olyankor szúrna vagy nem szúrna
s együtt lebegnénk az éjszakában
mint két ezüst csík a Holt-tengerben
de te reggel hiába vigyáznál
lehúznád rólam egy kicsit a takarót
és amikor bocsánatkérően
próbálnád megigazgatni épp
én azt mondanám: menj már, menj már!
bizony azt mondanám.

Utóének

Nem élhetünk mi együtt, kedves
mert én nem szeretem a hagymát
s hiába szeretsz nagyon-nagyon
azért a hagymát ki nem hagynád.

Vagy ha mégis, mégis kihagynád
hiszen tudom, hogy szeretsz nagyon
mindig hiányolnád a hagymát
nem élhetünk mi együtt, kedves.

Kosztolányi Dezső: Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,           
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Végh Tamás: Alkalmi vers a hazaszeretetről

Köszönöm Uram, hogy itt élhetek,
És ez a darab föld, az én hazám.
Kenyerem, borom itt adatik nékem,
S nem vagyok árva, sorstalan madár.

Köszönöm, hogy még a kényszer,
Nem űzött innen messzire el,
S a szenvedő reménység megtart,
S bánatomat ősszel, a szél viszi el.

Könnyebb ma itt a gondot elűzni,
Méltóságos szegénység gúnyáját,
Kurucosan viselni, mint máshol,
Megtűrt idegenként, jólétet hazudni.

Köszönöm, Uram, hogy mégsem
Ölel magához e korszakos magány,
S viseltes létem, nem lepra-bélyeg,
Mit mindenkor, kerülni, muszáj.

Köszönöm azt, hogy az esendőség 
Szőrcsuháját itt adtad féltőn reám.
E zorduló idő kérni tanít meg,
S nem kérkedni, vak-ostobán.

Arcomat, bár pirítja szégyen emiatt,
Tudom, hogy az a legszegényebb,
Ki segíteni, már annak sem bír,
Aki nálánál is rongyosabb.

Köszönöm, hogy a szó itt őriz meg,
S én, itt őrizhetem meg a szót.
A költő szava itt szólít meg,
Hogy igazat mondjak, ne csak a valót.

Maja Borinova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed.

Nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel éppen úgy, mint annyi éve, 

Felkel, nyújtózik és papucsba lépve mosdani megy

és fogat mos a csapnál, 

aztán a törött kapcsolóval babrál, 

újságot böngész a reggeli mellett, 

latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak

megdöbbenve felnéz:

egy idegen nő kérdi tőle: Nem kérsz?

és aztán... minden megy tovább, mint régen,

nem támad tűzvész az asztalközépen, 

és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. 

És aztán... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke,

hanem az asszony fázik, egyre fázik - nem érti. 

Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. 

Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... 

Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.

Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.

S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,

mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyű vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,

mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahhoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.

Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.

Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősített,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

Végh Tamás: Õrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.

Néha megsajnál egy kicsit,

Úgy tesz, mintha néki is fájna

Meglett korom esztelen tékozlása.

Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,

Mögém bújik, ha mellénk oson az este,

S örökléthez szokott szemét arcomon

Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

Csoóri Sándor: A kert polgára

Nem akarok ebből a kertből sehova
menni: se dísztermekbe, se a politika
csarnokaiba, se tengerpartra.
A római Kolosszeum nekem elüszkösödött
napraforgó s London lámpaoszlopai
kinyűhetetlen gazok. Itt még a
megcsavarodott fűszál is elevenebb:
susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló
kutya halántékának. Hát még a kosbor,
a vadszegfű, a vadmák! Versenyt
pillangóznak a fehér selyemlepkékkel,
körre kört, és versenyt a halállal.

Amit látnom kellett eddig a földön,
mindent láttam: országok színes
legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban,
s celofán-zörgésű városokat. De a füvek
szívét s az árnyékok szívét soha.
A mindennap meghaló Istenét sem.

Ha megint elmennék innen, tudom,
örök dolgokat veszítenék. Seb lennék,
amelyet elkapartak, seb lennék, amely
boldogtalanul utazik, seb, amelyben
szétlőtt faluk árvái harangoznak.

Sarolta napján mellemre ejti
fehér tányérját a bodza. Belecsöndül
csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák
lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt
a hullámokban szétgyűrűző hangot
s a gyalogos rózsabogár dúdolását.

Bella István: Csak az Isten

Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szája széle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
...Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.

Kapui Ágota: Csendes fohász újév hajnalán

Az óév száll, mint kéményből a füst
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a  Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
és síró ajakkal követelik a jót
egy új, szűk esztendő
ködös hajnalán.
Harang kondul, kutyák csaholnak az utcán,
fehér falak közt suttog a fohász.
Azokért szól, akik itt maradtak,
s remélnek még idén is szép tavaszt,
zengő vetést,
arany kalászba hajló aratást,
gyümölcstől roskadó őszi ágakat,
szerelmükből felsíró gyermeket,
égi oltalmat,
s egy madárfészeknyi helyet
a béke földjén…
Isten tenyerén.

Kiss Benedek: Szerelmed csendes hatalma

Hisz tudod: lelkemben élek.
S tudhatod: tágas lakás.
Holtomig tartó bérlet.
Addig nem bírhatja más.
És örülök most, mert benne
(mintha központi fűtésem lenne
az idegeimben surranó láz:)
itt vagy te is, bár messze,
s lassúdan
föl-le jársz.

Lassúdan föl-le jársz,
vagy leülsz egy zugolyban,
hallod a szívdobbanást
s arcomat keresed: hol van;
hol van? nézel riadtan,
arcomra mert nem találsz,
arcomra mert nem láthatsz rá
onnan.

Jó az, hogy itt is velem vagy,
jó az, hogy itt vagy velem,
s míg e mágikus erő el nem hagy,
hadd mondjam, mit sose mondtam:
Mi ez, ha nem szerelem?
Szerelmed csendes hatalma
szerelmem növeli, látod,
távolból lobog föl nagyra
– s hány év is már ez a távol?!
S mennyi még?… Engem a vadság
mind szelídebb vizeken visz…

Hordozzam csendes hatalmát
létednek, kívánom, ott is!