Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                              Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                       Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                       És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
           S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                               Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                        Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                                   De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                       Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Ady Endre: De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bünnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, mig szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Fecske Csaba: Négy kavics

az idő minden
sebet begyógyít de hol
az az idő hol

*

nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad

*

ugyanazt nézzük
de nem ugyanazt látjuk
mert csak magunkat

*

a búcsúzó nyár
ősz hajszála libben a
lenge ökörnyál

Takaró Károly: Hajnali gondolatok 1-2

Hajnali gondolatok 1.

Hajnali gondolatok 2.

Csoóri Sándor: Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Sebestyén-Jáger Orsolya: Égi vándor

Talpad majd súrolja a fák csúcsait,
alattad álmodik a jól ismert világ.
Még begombolnád lelkeden a múltat,
öleljen szorosan, mint testté lett kabát.

Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb.
Amott egy kopottas templomtorony.
Álmos baglyok néznek rád öntudatlan,
túltekintve Veled a földi titkokon.

Az út még hosszú lesz, ne félj,
mint testetlen vándor, haladsz tovább,
és úgy úsznak alattad megélt napjaid,
akár a fényben elomló füstkarikák.

Ady Endre: Misztérium

Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember.
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék... Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja...

Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!...
...S miket leírok, elpanaszlok --
Csak szóba ömlő semmiségek!...

Hárs Ernő: Mit sose láthatok viszont...

Mit sose láthatok viszont már, képbe mentem –
mind színesebbre így válik lassan szobám.
A kárpótlás, amit nyerek, bármily sovány,
nem lett úr teljesen az elmúlás felettem.

Elöl gyerekkorom képei sorakoznak,
utánuk jönnek a kalandos utazások.
A négy égtáj felé vetettem ki a hálót,
s ez volt, mit a mohó kisérletek kifogtak.

Mert mégis gyönyörű kihűlt csillag a föld,
hóhér s önpusztító zsarnokok ellenére,
érezni rajta még édene illatát.

Bármily rövid, csekély osztályrészt örökölt
üdvéből valaki, örökké visszatérne
honvágytól űzve rá, galaktikákon át.

Takács Zsuzsa: Nevek

Ki vagyok én, hogy válaszolj nekem?
Ki vagyok, hogy fölfedd elrejtett Arcodat?
Ágnesnek hívtak egykor, most Teréz vagyok.

Kitartok végig melletted, Uram, kisegítő
munkás a szállásért cserében, koldusok barátja,
leprások mosdatója, csak add, hogy amit

építettem el ne rontsam, hiszen áll már
a tizenkét Ház. A szenny, a zsivajgás, az autó-
tülkölés sivataga helyén emelkedik a Béke

Városa. S ha nélküled semmi életem az ár
és lelkem nyugalma? Legyen belőlem egyre
kevesebb, cselekedj Te helyettem.

Gittai István: Csángóföld

A Gyímesekben bár sose jártam,
több ízben odavittek a filmek,
s felejthetetlenül rögzültek
a völgyek, a lejtők, a legelők,
a dombok, az erdők, a havazás,
a hasábfák, a kémények füstje,
a léckerítés, a viharlámpa,
az istálló, a fészer, a szekér,
a sok-sok egyszerű, emberi arc,
a mindent átitató nyugalom,
a jajongó hegedű, s a gardony
dacra bujtogató dobogása.

Ha nem is az egyetlen, de egyik
jó hely a világon, hol élhetők
a percek, az órák, a nappalok,
az éjek, az évek, szóval az élet,
a túlvilágit is beleértve.

Lázár Bence András: A hallgatás végén

Már három hónapja csak hallgatok. Pedig beszélni
kéne. Mondjuk a spalettákról, ahogy belenyílnak
a fénybe. De szavam szádba száradt, és az apró
történések, mint vad melegben úszómedence széli
burkolat csakis teljességben, csak egészben működnek.
Már három hónapja, hogy elvitted az álmom, lenyelted,
nincs tovább, mondjuk nem bánom.

De a szavakat, amik szádban ragadtak, mint izzadt
fürdőnadrág az úszópad szélén, add vissza. Vagy
nyíljanak a szádban, fogaid mögül, nyelved alatt,
mint vízből vad rózsák, aztán leszakítom, leszedem
gyümölcsöd, magamba nyelem, vagy felveszem,
spalettáid elé álok, mint az isten, hogy a fényt,
pedig beszélni kéne, beengedjem.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett,
egy a sok milliárdból,
egyre-másra sorjáznak az évek,
madárraj hussan le az égről,
aljnövényzetet lobbant
lángra a nap.

Tanulunk
egyedül lenni
törött szókkal,
lezuhant képpel,

szemtől-szembe
az utolsó nappal.

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen,
leveszi lelkünkről a terhet.
Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni.
Nincs dolgunk semmi,
épp csak lemondunk saját igazunkról.
Ekkor nyújtja át,
mit sose mertünk kérni.

Báger Gusztáv: Városszél

Mikor leszáll, nem mozdul.

Nézem.

Két perc telik el.

Hová tetszik menni?

Szeme lassan rám nehezül.

Oda.

Abba az irányba mozdul,
hol egyetlen ház se áll.

Akkor ő néz vissza rám.
Fürkészi a szemeimet.
Talán a lelkemig is ellát.

Tudom, nem kockáztat, csak ha biztos.
Csak ha meggyőződött a jó szándékról,
akkor mer kérni.

Segít?

Igen.

Alig várom, hogy kimondhassam.
Fölhívom a menhelyet.
Elkísérem, mintha a rokonom lenne.

Megvárom, míg lefektetik.
Enni adnak neki. Elalszik.
Kilépek a kapun és elsírom magam.

Ott és akkor megtudtam,
mit jelent szomorúan
boldognak lenni.

Lázár Bence András: A madaraknak eleséget dobni

Nem is tudom, huszonkét évet tán,
vagy kevesebbet, vagy akár többet,
huszonkét évet tán azt hiszem vártam rád.
Emlékszem még tél volt, vagy alig tavasz,
emlékszem fel volt kötve a hajad.
Álltam egy bejáratnál, szürke hétfő volt,
vagy szürke kedd a madarak délről már
rég visszarepültek. Te bent voltál, én
huszonkét évet tán, huszonkét évemet
számoltam hát meg a mindent, meg a többit,
tudtam, el kéne onnan jönni. El kéne onnan
jönni, a reggeleknek ízeket kéne adni,
az estéknek tüzet kéne rakni, a madaraknak
eleséget kéne dobni.

Aztán mint egy régi vendég, egy elfelejtett
ismerős, aztán mint egy távoli rokon,
megérkeztél, vagy találkoztunk,
vagy szürke hétfő, vagy fehérebb kedd volt,
vagy egyszerűen csak így kellett lennie,
nem is tudom, huszonkét évet tán
– a réginek el kellett onnan mennie –
vártam rád és most megérkeztél,
mint a bibliában, mint a buszra várva
mint mellkast, mint karokat kitárva.
Mint madarak itt a télen, vagy alig tavasszal.
Így hát, vesd le ruhád, ülj le nyugodtan,
beszélj, csak beszélj, hallgatni foglak.
És jöhet bármi, újabb tél, újabb akármi,
újabb vihar, újabb halál, újabb bármi.

De aztán együtt, el kellett onnan jönnünk,
a reggeleknek ízeket kell most adni,
az estéknek tüzet kell most rakni,
és, hogy visszajöjjenek, a madaraknak
eleséget kell most dobni.