2018. június 1., péntek
Somogyi Zoltán: Anya meg a lovak
Szeretem a lovakat.
Nagyon szeretem őket.
Szeretem a szagukat.
Szeretem a hangjukat.
Szeretem látni ahogy futnak.
Szeretem ahogy belefújnak a hajamba.
Anya azt mondja már nem bírja.
Egyszerűen nem bírja tovább.
Így egyedül.
Fizikailag nem bírja.
Azt mondja képtelenség.
Azt mondja túl sok a ló.
Azt mondja anyagilag sem lehet bírni.
Azt mondja a lovak drágák.
Meg hogy minden pénzünkből kiettek minket.
Szeretem ahogy a lovak sörénye lobog mikor futnak.
Szeretem ahogy csapkodják a legyeket a farkukkal.
Szeretem látni ahogy megnéznek a nagy szemeikkel.
Szeretem a patadobogás hangját.
Anya azt mondja ő már ehhez túl öreg.
Azt mondja elfogyott a pénzünk.
Azt mondja már ő sem lesz fiatalabb és lassan belerokkan a sok teendőbe.
Azt mondja lassan nem lesz mit ennünk.
Anya azt mondja sajnálja a lovakat.
Anya azt mondja szegény lovak.
Azt mondja el kellene adni őket.
Azt mondja egy is elég lenne.
De nekem nem elég egy.
Szeretem a lovakat.
Szeretem látni ahogy legelnek.
Szeretem látni ahogy együtt futnak és lobog a sörényük.
Szeretem ahogy bólogatnak.
Anya azt mondja már nem bírja ellátni őket.
Azt mondja a rólam való gondoskodás is nagy teher.
Azt mondja ennyi ló túl sok.
Azt mondja meg kell válnunk tőlük.
Azt mondja esetleg egyet megtarthatunk.
Anya azt mondja már nagyon fáradt.
Miért nem segít valaki anyának?
Anya azt mondja ezeket a lovakat már nem venné meg senki.
Azt mondja ezeket már csak agyonlőni lenne értelmes.
Anya azt mondja rohadt lovak.
Meg azt is mondja kurva élet.
Anya meg a lovak öregek.
Anya meg a lovak már nem akarják bírni tovább.
Anya már alig vonszolja magát.
Anya minden nap egyre fáradtabb.
Anya mostanában durva velem.
Anya sokat sír.
Szeretem ahogy a lovak odajönnek köszönni nekem ha meglátnak.
Anya egyre ritkábban tol ki hozzájuk.
Messziről kell néznem a lovakat.
Anya azt mondja mi lesz a lovakkal ha ő felfordul?
Mit akarok csinálni ha ő elvágódik kint az istállóban és nem kel fel többé?
Mi lesz akkor a lovakkal?
A lovak nem halnak éhen van nekik fű amit legelnek.
Anya azt mondja télen nincs fű.
Szeretem ahogy párállnak a lovak.
Nem szeretem hogy egyre soványabbak.
Szeretem ahogy kieszik a tenyeremből a kockacukrot.
Szeretem hallani ahogy ropog a foguk alatt.
Anya utálja a trágyaszagot.
Anya azt mondja ne hisztizzek.
Anya azt mondja vagy én vagy a lovak mert mindkettőt egyszerre már képtelen ellátni.
Anya fel akarja adni.
A világon mindennél jobban szeretem a lovakat.
Anya könyörög.
Ha anya elaltatja a lovakat én nem eszek többé.
Anya azt mondja akkor kórházba kerülök és egy csövet dugnak a gyomromba hogy azon
keresztül etessenek.
Azt én nem fogom engedni.
Anya én a lovakat akarom ők az én lovaim nem bánthatod őket.
Anya azt mondja a lovak döglődnek fel vannak puffadva és maguktól is meg fognak halni.
Anya adj nekik enni.
Anya azt mondja nincs mit adni nekik.
Anya azt mondja nincs tovább.
Anya azt mondja kihívja az állatorvost és megszabadítja a szenvedéstől a lovakat.
Anya nem szabad.
Anya ne bántsd a lovakat.
Nem beszélek többé anyával.
A lovakat akarom.
A lovakat szeretem a legjobban a világon.
Anya én is ló vagyok engem miért nem altatsz el?
Anya már nem sír anya most hízeleg.
Anya azt mondja kaphatok egy állatot mondjam meg mit akarok.
Nem akarok semmit csak lovakat.
Anya azt mondja válasszak valami kisebbet. Cicát nyuszit vagy aranyhalat.
Nekem nem kell semmi én csak a lovakat szeretem.
Anya megint sír és azt mondja kórházba fogok kerülni.
Anya kéri hogy ne gyötörjem.
Anya te gyötörsz engem.
Anya te megölted a lovakat.
Anya azt mondja ő megmentette őket.
Akkor hol vannak?
Anya mutasd meg add elő őket.
Anya elvitt lovakhoz hogy lássak lovakat de azt mondja többé nem visz el mert nem bírt velem.
Nem akartam hazajönni.
Anya azt mondja csúnyán viselkedtem.
Anya próbál felvidítani de nem megy neki.
Anya én a lovakat akarom.
Anya próbál a kedvemben járni.
Anya én nem akarok semmi mást csak a lovakat.
Anya hozott egy pónit a karámba.
Nekem nem kell póni a póni nem ló a póni nem szép.
Anya vidd innen ezt a pónit nem akarom látni nem szép.
Anya én lovakat akarok csak lovakat nekem más semmi nem kell.
Anya sír.
Anya kiabál velem.
Aztán megint sír.
Anya elviszi a pónit.
Anya azt mondja értsem meg hogy nem tarthatunk lovat.
Nem értem meg.
Nem akarom megérteni.
Szeretem a lovakat.
Miért nem lehet lovam?
Anya azt mondja ő ebbe bele fog dögleni.
Nem fogsz anya.
Anya kivisz a karámhoz és lovak vannak benne.
Odajönnek hozzám és belefújnak a hajamba.
Kockacukrot esznek a tenyeremből.
Lobog a sörényük.
Lószaguk van.
Boldog vagyok.
Anya szeretlek.
Anya boldog.
Nézem a lovakat.
Szeretem nézni a lovakat.
Semmit sem szeretek jobban a lovaknál.
Anya panaszkodik hogy nem bírja.
Nézem a lovakat.
A lovak összeverekednek.
Harapják és rúgják egymást.
Félek.
Kiabálok anyának hogy jöjjön és segítsen.
Anya nem jön.
Éhes vagyok.
Fázok.A lovak odajönnek hozzám bólogatnak fújtatnak enni kérnek de nincs kockacukrom elfogyott.
Anya nem jön.
Lovak segítsetek.
Lovak szóljatok anyának.
Lovak keressétek meg anyát.
A lovak körém gyűlnek.
Belehelnek a lovak.
Lovak egyetek meg.
Anya hol vagy?
Anya nem jön.
Anya én már téged szeretlek a legjobban a világon.
2018. május 31., csütörtök
Csoóri Sándor: Utolsó csillagig
Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad?
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc –
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.
Csoóri Sándor: Ekkora szerelem előtt
Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.
Ekkora szerelem elől
elbujdosom, hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggyíz a szádon –
apránkint fald föl árvaságom!
Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.
Ekkora szerelem elől
elbujdosom, hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggyíz a szádon –
apránkint fald föl árvaságom!
Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.
Csoóri Sándor: Ősz
Elöntötte a víz a levegőt.
Árvíz-sújtotta madarak
lepik el a tornyokat.
Nincs száraz hely, csak az emlékezetben,
csupa víz, csupa víz a világ;
őskori rózsák a fák,
tengert virágoznak.
Átnedvesedik csont, bőr, haj, szerelem,
átnedvesedik a jövő.
Homlokomnak ütődik egy kő,
kő vagy átok? – oly puha, hogy már észre sem veszem.
Hullámlanak
a körutak.
Fölöttük víz, alattuk iszap.
A villamosok: gyíkhalak,
a teremtés harmadik napjáig
lustán és öntudatlan visszasiklanak.
Talán a víz szült engem is,
óceáni méhe kilökött.
Hordom is fázva magamban ez összezsugorodott tengert,
mint Isten emlékét,
s kristállyá érett gyöngyöt.
Ősz, világeleji évszakom,
szétáztatod a várost, melyben élek,
szétáztatod, mint újságpapirost.
Berozsdásodik tőled a kezem.
Lassan már csak búcsúzni tudok:
szép volt a nyár, az volt az életem.
2018. május 26., szombat
Rákos Sándor: Téli világ
Ablakon át ezt a téli világot
be szívesen nézném veled én:
a havat lábaló kényes cicát,
a cinkepárt zúzos fa ághegyén
és legfőképpen a gyerekeket –
a nap fölszálló léggömbje alatt
milyen mámorosan vonul a parkba,
havas üleppel, a ródlicsapat!
Kortyolgatnánk a mélyhűtésű csöndet,
míg a ház előtt, az utca kövén,
kristályosan és laza rétegekben
gyűlne a hó s mint kozmikus növény
ablakunkra jégvirág rajzolódnék!
S úgy folyna át rajtunk e nyugalom,
mint villamos vízalatti derengés
az áttetsző húsú naphalakon.
2018. május 24., csütörtök
Ewa Fiszer: (Ne hagyjatok engem egyedül...)
Ne hagyjatok engem egyedül,
amikor vihar jön,
ne hagyjatok engem egyedül,
amikor kiderül,
ne hagyjatok engem egyedül
se reggel, se éjfélkor,
se mosolyogva,
se a háborúról beszélve,
se az utcán sietve,
se a mezőre lépve
ne hagyjatok engem egyedül.
hiszen tudjátok,
hogy félek.
Dabi István fordítása
Petőcz András: Megidézés
Megidézem mindazt, ami vagy, mondod, és a kezed,
a tenyered a homlokomra helyezed, kicsit idegen
ez a mozdulat, ezt gondolom, ahogy megérintesz,
aztán mégis, hűvös és megnyugtató, az anyám keze
volt ilyen, gyerekkoromban, amikor megnézte,
van-e lázam, a nagy szobában feküdtem, az ő
ágyában, mellettem citromos tea a kis asztalon,
minden olyan valószínűtlen, hogy aznap majd
nem megyek iskolába, pedig szeretem az iskolát,
de olyan jó kicsit nem csinálni semmit, olyan
álomszerű, ezt a szót, álomszerű, ezt nem most
találom ki, ezt akkor is éreztem, amikor megidézte
az anyám, ami vagyok, rátette tenyerét a homlokomra,
s én átúsztam egy másik valóságba,
miként a madeleine,
válaszolom, mint a madeleine sütemény, teával, olyan
ez az egész, mondom, és figyelem, ahogy körülöttem
teszel-veszel, olyan nagyon beteg azért nem vagyok,
gondolom, látom, ahogy hajladozol, a csészémbe teát
öntesz, megigazítod a párnámat, törődsz velem, úgy,
mint az anyám, amikor gyerek voltam, vagy éppen úgy,
ahogy az apámat ápolta, amikor az agyvérzést kapott,
etette, úgy kellett a szájába erőltetni a kanalat, hogy
valamit egyen az apám, aztán egy napon azt mondta
az anyám, látod, apus, úgy etetlek most, mint a gyereket,
amikor egész pici volt, apám erre a bal kezével, ami
még mozgott az agyvérzés után, pofon ütötte anyámat,
ez is egyfajta megidézés, mondom magamban.
a tenyered a homlokomra helyezed, kicsit idegen
ez a mozdulat, ezt gondolom, ahogy megérintesz,
aztán mégis, hűvös és megnyugtató, az anyám keze
volt ilyen, gyerekkoromban, amikor megnézte,
van-e lázam, a nagy szobában feküdtem, az ő
ágyában, mellettem citromos tea a kis asztalon,
minden olyan valószínűtlen, hogy aznap majd
nem megyek iskolába, pedig szeretem az iskolát,
de olyan jó kicsit nem csinálni semmit, olyan
álomszerű, ezt a szót, álomszerű, ezt nem most
találom ki, ezt akkor is éreztem, amikor megidézte
az anyám, ami vagyok, rátette tenyerét a homlokomra,
s én átúsztam egy másik valóságba,
miként a madeleine,
válaszolom, mint a madeleine sütemény, teával, olyan
ez az egész, mondom, és figyelem, ahogy körülöttem
teszel-veszel, olyan nagyon beteg azért nem vagyok,
gondolom, látom, ahogy hajladozol, a csészémbe teát
öntesz, megigazítod a párnámat, törődsz velem, úgy,
mint az anyám, amikor gyerek voltam, vagy éppen úgy,
ahogy az apámat ápolta, amikor az agyvérzést kapott,
etette, úgy kellett a szájába erőltetni a kanalat, hogy
valamit egyen az apám, aztán egy napon azt mondta
az anyám, látod, apus, úgy etetlek most, mint a gyereket,
amikor egész pici volt, apám erre a bal kezével, ami
még mozgott az agyvérzés után, pofon ütötte anyámat,
ez is egyfajta megidézés, mondom magamban.
2018. május 22., kedd
Petőcz András: Távoli hely
1.
Távoli, távoli, mondod, legyintesz,
aztán megismétled, távolinak nevezed
ismét, mondod, mondogatod magad-
ban, persze, versnek is mondod mindezt,
mosolyogsz hozzá, és figyeled a madár,
a madarak mozgását, a madarak könnyed
mozgását figyeled – – –
2.
A madarak könnyed mozgását figyeled.
Mikéntha víz fölött lebegnének,
mormolod mintegy magad elé, mintha
hullámok felett verdesnének a
szárnyaikkal, mintha egészen messze,
távolra látnál, végtelen messzeség,
mondogatod, pedig csupán behúnytad
a szemed, szemhéjad alatt fény-
karikák játszadoznak, különös
fénykarikák, fénykarikák a
tenger, a tenger hullámai
fölött, fény, fénycsóvák minden
pillanatban, fény, fény, fény.
3.
Fény, fény, fény minden pillanatban.
Ehhez a fényhez fohászkodom. Nem
tűnhet el! Nem akarom az eltűnését.
Minden pillanatban fényesség, Uram.
4.
Legyen fényesség, Uram. Legyen:
több fény. Nem látom tisztán.
Nem látom tisztán fényeinket.
A tenger hullámai. A víz felett
madarak. Madarak a vizek felett.
Nézem, nézem, mozdulatlanul.
Mintha öröktől fogva állnék
itt, mintha öröktől fogva ezt
figyelném, és, mintha biztos
lehetnék abban, hogy mindig is
ezt nézhetem. Ahogy a messzeségben – – –
Madarak köröznek a messzeségben.
5.
Ehhez a fényességhez fohászkodom.
Nem tűnik el. Vigyáz rám, minden
pillanatban – – –
És lehajolok. Le-le-le. Egészen
a sós-iszapos homokig. A tenger
egy pillanatra beteríti a kezem.
Holnap: Montpellier.
Montpellier-be érkezem.
Jász Attila: (hála)
Hála az elhagyónak, örökre fel-
szabadított, talán meg is, ebből
a világból, ahol meg kéne felelni,
de nem ment, ezáltal szabad let-
tem, szabadon élem álmodott é-
letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
dékba kapok minden csillagot
az egemen, érzem csak, köszönöm
annak, aki erről nem tudott, csak
szilánkosra törte tükörszívem, így
egy teljesebb és törékenyebb ént
ragaszthattam össze, köszönet és
hála az égnek, hogy ilyen lehet,
megszülethet, akinek, aminek kell.
szabadított, talán meg is, ebből
a világból, ahol meg kéne felelni,
de nem ment, ezáltal szabad let-
tem, szabadon élem álmodott é-
letem a hegyen, ez nem szerep-
vers, az élet vendége lettem, aján-
dékba kapok minden csillagot
az egemen, érzem csak, köszönöm
annak, aki erről nem tudott, csak
szilánkosra törte tükörszívem, így
egy teljesebb és törékenyebb ént
ragaszthattam össze, köszönet és
hála az égnek, hogy ilyen lehet,
megszülethet, akinek, aminek kell.
Petőcz András: távoli, idegen lények
megyek kalonába, abba az amerikai
kisvárosba, ahol az amish-vallásúak
élnek, visszamegyek a tizennyolcadik
századba, tizennyolcadik századi ruhák-
ba bújt embereket látok, lovaskocsikon
és kétkerekű utánfutókon, szekereken
közlekednek a város körüli farmokra,
villanyt nem használnak, nem néznek
tévét, nem mosnak mosógéppel, nem
ülnek autóba, nem szeretnek semmit,
aminek köze van a huszadik századhoz,
azt az életformát követik, amit betelepült
őseik képviseltek, nem haladnak a korral,
nem akarnak a korral lépést tartani, elegük
van mindenből, ami új, nem interneteznek,
telefont nem használnak, táviratot nem
kapnak, fényképeket nem készítenek, nem
akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni
készülő, családot fenntartó, haldokló maguk
dokumentumait, nem akarnak semmit, ami
új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot
a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,
azokat is így nevelik, láttam néhányat,
mintha tom sawyert láttam volna, olyan
ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-
futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében
gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú
lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk
el melletük, nem néztek ránk, mereven nézték
az alattuk is porzó földes utat, tizéves gyerekek
voltak, nem akartak minket észrevenni, nem
akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk
kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy
mentünk el mellettük, és egy pillanatra
valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,
és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –
Oláh András: válság
válságos időket élünk:
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk
a barátság ára is gyorsan zuhan
s az eltaszított kezek aggodalma
ráég lelkünk felszínére
elfogynak a közös nevetések
a legtöbben semmit sem szólnak
csak keresik a félreérthetőt
elég csak egymásra néznünk
s már látjuk mint szűkíti
a teret az ismeretlen megrendelő
– van hát mitől félnünk
Oláh András: crescendo
az idő kirostálta mellőled
a régi szereplőket
a fogasról elhordtak minden kabátot
elnyűttek berozsdásodtak a zárak
csak a preparált hajnalok maradtak
hogy szikkadtan fordulhass a fénybe
ha az álmok üres fiókjába
a hazugságok belenéznek
a régi szereplőket
a fogasról elhordtak minden kabátot
elnyűttek berozsdásodtak a zárak
csak a preparált hajnalok maradtak
hogy szikkadtan fordulhass a fénybe
ha az álmok üres fiókjába
a hazugságok belenéznek
2018. május 21., hétfő
Jász Attila: A semmittevés fontossága
Ülni a padon, nem csinálni semmit.
Nem menekülni, nem üldözni az időt.
(Se könyv, se mobil, se walkman. Se semmi.)
Csak ülni a padon, élvezni nagyon. A semmittevést.
Semmit sem csinálni tehát, mint egy ókori filozófus
vagy a hajléktalanok a parkokban. Csak várni az idő
javulását, türelmesen. Nem félni, nem remélni, nem
csapni be önmagunkat. Milyen nehéz.
Makay Ida: Elmúlni nem tudsz
Túl vagy, túl minden
határon.
Szétrezegtek nagy, égmély
vizek.
Elmúlni nem tudsz
mégse.
Viselős vagyok mégis
veled.
Erősebb Te, vulkáni
hegynél.
Erősebb, mint kitörő
láva.
Belém égtél:
Az őr
Pompeji izzó
hamujába.
határon.
Szétrezegtek nagy, égmély
vizek.
Elmúlni nem tudsz
mégse.
Viselős vagyok mégis
veled.
Erősebb Te, vulkáni
hegynél.
Erősebb, mint kitörő
láva.
Belém égtél:
Az őr
Pompeji izzó
hamujába.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)