Gyurkovics Tibor

" Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,

tiéd a sóm, kanalam,

mezítelen kell idejönnöd,

hogy rádadjam, ami van."

Weöres Sándor: A társ

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

Dsida Jenő: Hegyi beszéd

Már itt sem érzem a nagy összefüggést,
megszüntem a porszem-milliárd
egyetlen porszeme lenni,
aki forgószelekben forog
s lehull.
Nem érzem a világ-nagyság
iszonyú súlyát vállamon:
a csillag-titkok, csillag-dalok,
fogamzás, keletkezés, halál:
nem érdekelnek.

Megnőtt az életem.
Minden eltörpült.
Szeretek: én vagyok fontos és ő.
Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket.
Fehérek vagyunk,
tiszták és ostobák, mint az ostya.
Lengő szakállú, öreg szikár pap
mutat fel minket a hegytetőn:

Íme, a szentség! Térdrehullni!

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed

homlokomra,

mintha kezed

kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,

mintha éltem

élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,

mintha szívem

szíved volna.

Várnai Zseni: Szerelem

Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!

Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.

Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.

Bovier György: Hála

" Tegnap egy kedves dolog történt velem bevásárlás közben. A gyerekek nagyon nyitottak, ez nem újdonság számomra és ez tegnap is bebizonyosodott. Egy szőke, 3-4 év körüli kislány vásárolt az apukájával és miután meglátta a kerekesszéket a szokásos módon elkezdte kérdezgetni az édesapját, hogy: „Apa, miért ül a székben a bácsi? Fáj a lába? Mi van vele…?” …és ami ezután történt, az meglepetést okozott. Az átlagos reakció ilyenkor a legtöbb szülőtől, hogy csitítja a gyereket, hogy ne mondjon ilyeneket, ne hangoskodjon, stb. Egyszerűen kiöli a gyerekből a kíváncsiságát és gyakorlatilag arra utasítja (még, ha nem is tudatosan), hogy ne legyen nyitott mások felé. Azt érezteti, hogy megkérdezni amire kíváncsiak vagyunk nem helyes. Megszólítani, vagy beszélni egy másik emberrel, esetleg egy olyannal, akinek más az állapota, nem jó dolog.

Pedig DE!
Erre pedig a legjobb példa volt tegnap a jófej apuka, aki nem csitítgatta a kislányát, hanem arra biztatta, hogy jöjjenek oda hozzám és kérdezze meg nyugodtan, hogy mi történt velem. Ekkor a kislány kicsit megijedt, vagy zavarba jött, nem akart odajönni, de az apukája elkezdte egy általuk olvasott mesével (amiben volt egy szereplő, aki nem tud járni) párhuzamba vonni a helyzetet. Én közben vásároltam tovább, gondoltam, ha a kislány nem akar beszélni, ne erőltessük, de kisvártatva utánam jöttek, bemutatkoztunk egymásnak, megkérdezte mi történt velem, mi pedig az édesapjával elmagyaráztuk, megmutattuk, hogy egy gerincsérülés miatt vagyok ebben az állapotban. Beszéltünk neki az autóbalesetről. Arról, hogy vigyáznia kell magára és éreztettük, hogy nem kell félni, ha hasonló emberekkel találkozik. Majd kedvesen elbúcsúztunk. Az édesapa megköszönte, hogy így foglalkoztam a helyzettel. Én pedig itt szeretném megköszönni neki, hogy a lehető legjobb emberként és apaként viselkedett tegnap! Azt hiszem, ha mindenki hasonlóan gondolkodna, akkor az egy jobb világot teremtene hosszú távon."

Forrás: Bovier György Facebook oldala

Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Kányádi Sándor: Dilidal

fegyelmezett egy ember
vagyok én kérem illem-
tudó sőt még annál is
illemtudóbb
tudom mit lehet s mit nem
én kérem tiszteletben tartom
és bizonyos oknál fogva
még kifelé jövet is mindig
kopogtatok az ajtón

Sebestény-Jáger Orsolya: Elmúlás

Hársfák karjai között költözött

közénk az ősz.

Egy fényes reggelen a fényeken

túlról érkezett,

s mi néztük ámulón túl mulandón

végzetünk,

míg szívünk zegzugos szobáiból

hangtalan suhant tova

végtelen időnk véges augusztusa.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások,
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat,
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész.
Arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

Ám Rád emelem tekintetem,
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz...
csak így nem süllyedhetek el.

Rácz Sándor

Szomorúan figyelem

Hogyan vonszolják

Magukkal a halott perceket

A fáradt órák

Sajgó Szabolcs: Nem tudni kinek

Engedj imádkozni nem tudván kiért és miért
mert legjobban úgyis Te tudod mire van szükségünk
hogy kinek kell ma meggyógyulnia
kibe kell beleüssön a halál
pontosabban a mennykő
kitől kell elvenni a hivatalt hogy észhez térjen
az út a maga útját nem ismeri
a virág semmit nem tud önmagáról
nem panaszkodik a fülemüle hogy éjszaka nem alszik
még a lúd sem csodálkozik hogy oldalt van a szeme
az öreg majom meg ki nem találja miért nem őszül
a hó szent mert nem tudni kinek esik
szent ami akaratunk ellenére folyton érkezik

Mezey Katalin: Aranyat önt az ősz

 Elmúlásod úgy nehezül rám,
 hogy szóhoz sem hagy jutni.
 Szeret, aki érdek nélkül szeret.
 Szereteted tudtam-e viszonozni?

 Kezed nyoma, amerre csak megyek.
 Körmendi Lajos a táj jó szelleme.
 Szabad-e annak, aki ilyen fontos,
 szabad-e, hogy elmenjen? S elmegy-e?

 Várom az időt, hogy kevésbé fájjon.
 Pusztulásod ne legyen vereséged.
 Mit kellett volna tennünk? Hogy lehet
 jóvá tenni egy ilyen veszteséget?

 Elmulasztottunk. Mulasztunk ma is.
 Önzők vagyunk és kiszolgáltatottak.
 Lajos, bocsásd meg! Aranyat önt az ősz,
 s mi fürdünk benne. Jövendő halottak.

Rácz Sándor: Ha akarod

Az utolsó vers
Bennem marad
És eljátszom, hogy halott vagyok
De nyitott szemeimből
Kiolvashatod a sorokat
Ha akarod

Ha akarod
Utolsó táncunk egy könnycseppemben
Végigcsurog arcomon, lehullik, ha hagyod
És csak állsz, a szíved meg se rebben
És nézed szótlanul, hogyan sír a halott

Váci Mihály: Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!