2019. augusztus 7., szerda

Móra Ferenc: A cinege cipője












Kék cinege ( katt )

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.

2019. augusztus 4., vasárnap

József Attila: ( Tenyerembe tettem... )

Tenyerembe tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.

Czvitkovits Judit: Vonatmese

Déli pályaudvar. Vasárnap 6.00. A személyvonat utolsó szerelvényében rajtam kívül senki nem ül.
A kocsi hideg, a párás ablakon keresztül a kalauz alakját lesem, jobb kezével a tarkóját dörzsöli, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, és percenként az órájára néz. Egy magas őszhajú férfi lép elé, szavak nélkül is értem, bizonytalan, nem tudja, melyik vonat az "övé". A kalauz a vonatra mutat, a magas férfi megfordul, és felszáll arra a kocsira, amiben én is ülök. Lassú mozdulatokkal körbenéz,
illedelmesen köszön, majd mellettem foglal helyet. Csalódott vagyok, szeretnék egyedül utazni,
gondolkodni, bámulni, de nem akarom megsérteni azzal, hogy átülök. A vonat még hosszú percekig nem mozdul, a férfi türelmetlenül fészkelődik, egy újságot lapoz hangosan, sóhajtozik, a bőröndjében matat, zavartan feláll, ki megy, bejön, majd nem bírja tovább a csöndet, kirobban belőle egy kérdés:

- Ne haragudjon, ugye biztosan ez a vonat megy Tatára? - majd egymás után többször is bocsánatot kér, nem szokott ő vonatozni, utoljára főiskolás korában utazott kötött pályán, most is csak azért kell, mert a fia nem engedi, hogy autóba üljön. Aztán hosszú szünetet tart, mintha arra várna, hogy megkérdezzem: miért? De nem vár meg, válaszolni se enged, nagy levegőt vesz és kiszakad belőle az elviselhetetlen mondat: - Tegnap halt meg a feleségem, itt, a szomszéd utcában a Kék Golyóban - mutat a kórház irányba, de a mondatot már nem tudja befejezni, arcát elborítják a könnyek, állkapcsa satuként zár össze, erőlködik, hogy elfojtsa könnyeit, miközben lélegezni próbál.

A fájdalmas vallomás kitaszít a hajnali álmosságból, a szívem hangosan dörömböl, a szemem megtelik könnyel, a fogaim egymásnak feszülnek, próbálom legyőzni a sírást. Agyam lassú fogaskerekei gőzerővel dolgoznak, keresem a megfelelő szavakat, de nem jönnek. - Őszinte részvétem! - súgom neki halkan, miközben tudom,mindezzel mit sem ér. A fejem hirtelen megfájdul, az agyam vajúdik, hideg veríték borítja el a hajam tövét, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek egy embernek, akinek pár órával ezelőtt még volt egy társa.

Budapest- Tata járaton ezen a ponton hirtelen megáll az idő. A férfi előre hajol, összefont karjaival a gyomrát szorítja, és hagyja, hogy arcáról lassú esőcseppek formájában hulljanak a fekete linóleumra a könnyek. Közelebb ülök hozzá, arcának minden barázdáját közelről látom: ajkai kicserepesedtek, szemei vörösek, borostálya többnapos, vonásaiban jámborságot látok, és érzem nemcsak a hallgatóságot szomjazza, de egy segítő kezet, ami megtartja, felemeli, megrázza és megvigasztalja, minden rendben van, csak rosszat álmodott.

- Tizenhat évesen már ismertük egymást - töri meg váratlanul a csöndet. Csak az ajka mozog, tekintete egy távoli mozifilmre mered, és megosztja velem az elmúlt ötven év legfontosabb állomásait. Gimnazista volt, mikor megismerte a feleségét, húszévesen már az oltár előtt szorították egymás kezét, a nászéjszakán pedig megfogant első gyermekük. A katonaság után két kezével épített egy házat, majd jött a második gyerek - meg egy gerincsérv, amiből kigyógyulni soha nem tudott. Képet festett a családi kempingezésekről, az öreg Trabantról, felesége színes könyvtáráról, a gyerekek botlásairól,  devizahitelről, csődről és összetartozásról, unokákról és a nagy házról, amibe hazamenni képtelen. Ötvenkét közös év elevenedik meg előttem.

- Nem köszöntem meg neki! Nem köszöntem el tőle! - robban ki belőle a fájdalom. Már nem tudja elcsendesíteni magát, zokog, mint egy gyámoltalan kisfiú, és vele zokogok én is, miközben a kezeimmel az övét szorítom. Alig szólunk egymáshoz, de kezünk szorítása többet mond minden szónál. A MÁV vasárnapi járatán nincs illem, nincsenek falak, nincs közöny, nincs más csak két érző ember, akit egymás mellé ültetett le a gyász.

Negyedórája sincs annak, hogy találkoztunk, még csak be sem mutatkoztunk egymásnak, életünk pillanatnyi útvonalterve mégis keresztezte egymást, hogy ismeretlenül, egy kis időre megtartsuk egymást.

Forrás: Marie Claire

Cseri Kálmán





József Attila: Magyarország messzire van...

Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.

Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?

Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lebeg a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.

Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkben
Zörgő, száraz virágot ültet
Az Úr.

1925. okt.

2019. augusztus 2., péntek

Victor Hugo




" Bizonyos gondolatok, olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."

Takaró Károly: Hajnali gondolatok





Rákos Sándor: Kenyér

Vallass meg, élő istenem,
törd meg csontjaim büszke élét;
vallass meg, hogy idegeim
a tiprottak életét éljék!
Vallass meg, kemény akarat,
törj össze, hogy igaz lehessek,
hogy útjait söpörjem én
a mezítlábas szeretetnek!
Vallass meg, őrölj finom lisztté,
testemet testeddel cseréld föl,
hogy lehessek meleg karéj
mindnyájunk kenyeréből!

2019. július 31., szerda

Juhász Gyula: Nyár

 











A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek.
(Annára gondolok, ki szőke s messze rég.)
Kaszálók illatát üzenik esti rétek.
(Annára gondolok, emléke enyhe, szép!)

A nyár ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek.
(Annára gondolok, ó én letűnt nyaram.)
Őszünk be közeleg, falevél földre téved.
(Annára gondolok és siratom magam!)

Utassy József: Múzsám, egyetlenem!

Úgy add kezembe fényes tolladat,
mintha utolsó versemet írnám,
hiszen te tudod, hogy a hold alatt
ama haldokló hattyúé lírám!

Takács Zsuzsa: Hasonlat

Az asztalosmester kiadja  megürült padlásszobáját.
Itt farkasaid meghúzhatják magukat. Árnyékukkal
a nyikorgó, fénycsíkos szoba megtelik.
Fedelet tudsz végre a fejetek fölött,
akár egy boldog család, olyanok vagytok.
Ha sírást hall az asztalosmester, fölmutat,
lakója sír! Pedig a farkasok vágynak az erdő
nedves ölére játszani, ők sírnak úntalan.
Labdát pattogtatsz ilyenkor, feléjük
gurítod, megvigasztalódva körbeülnek.
Inkább ezt! kinézel a kicsi, négyszög ablakon ,
mint kimenni a harsogó mezőre,
hol dombokat teker lépéseid elé,
emelkedőt és szakadékot az isteni kéz.

Aknay Tibor: Négysoros




Idő szabadesés: 
emlékeink igéretek, 
igazságaink feltevések. 

Isten állandó.

Sebestény-Jáger Orsolya: A kárpit

(Mt 27,51)

 Foggal-körömmel védték a kárpitot,
a törvényből megszőtt, pókháló fonalat,
évezredek vörös posztójából szabott
rájuk tapadó, poros paragrafusokat.

Ujjuk hegyén tinta, mert nyomtatásba adták,
rendeletbe rejtve, hogy „bevégeztetett”,
s kifordult köpenyük ónszürke zsebéből
hirdettek Fölötte hazug ítéletet.

Valahol mégis útra kél a Szó
kallódó szélben, mint csillag világit:
‹Feltámadt› – s bár nincs rá magyarázat,
vérző sikollyal meghasadt a kárpit.

2019. július 29., hétfő

Gyökössy Endre




"Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak."

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilinszky

Pilinszkyt nem lapozhatom öblös fotelban,
 mint Krúdyt vagy Kosztolányit.
Verseit kemény széken, kőpadlón olvasom,
vagy gyertyafényben kint, a diófák alatti padon.

 Múltja lövészárkot rejtő, sötét évtized,
hol még csodaként kortyolták a tűnődő vizet,
 és szűkszavú kincs volt gyomornak a kenyér.

Szava a szívig ér, akár a gyökér,
s míg lassan, időtlen morzsolom,
él tovább, mint szőlőinda lugas rácsokon.