Ferenczy Béninek
Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.
Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.
Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.
Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,
hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.
2019. szeptember 3., kedd
2019. augusztus 30., péntek
Bella István: Jelentés
Már egyre inkább bent és odakint,
már egyre inkább jóra és rosszra készen,
nézek át a szükölő kerítésen:
lélegzetem szűkülő résein.
Kántor Péter: Egy ház
És elképzeled, hogy az ott a házad.
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a fűvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
a felszíne zavaros, pörsenéses,
még nem nézik meg benne magukat a fák,
még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
s feltartott két kezét kezébe fogja,
hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
ahová nem mentél be a kertkapun át,
mert előbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
mint aki tudni akarja, mi az igazság,
ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a fűvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
a felszíne zavaros, pörsenéses,
még nem nézik meg benne magukat a fák,
még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
s feltartott két kezét kezébe fogja,
hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
ahová nem mentél be a kertkapun át,
mert előbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
mint aki tudni akarja, mi az igazság,
ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!
Reményik Sándor: Lovas favágó
Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.
A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.
A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?
A fenyők sötét gyűlölettel nézik,
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, -
De zuhanva, még összezúzom őt!
És zúgnak, mint az összeesküvők.
Vörös István: XV. Zsoltár
A SIKERES ÉLETRŐL
1 Uram, kicsoda tartózkodhat
sátorodban?
2 Hány sátrat átkutattam,
és hiába. Nem volt semmi értékes,
semmi fontos. Talán nem
így kellett volna keresni Téged.
3 Mért mulasztottam el szerencsés
lenni, mért mulasztottam el
sikeres lenni?
4 Te nem a fától, te az üres
sátortól nem látod az
erdőt. – szólt a Zsoltár.
5 Uram, kicsoda lakozhatik
szent hegyeden?
6 A hitben kempingezők,
a hitben kirándulók
akarsz kerülni? –
kérdi a Zsoltár. –
7 Mért nem a hitben
pincérkedők, a hitben
bányászkodók, a hitben
utcát lakók közé?
8 Nem az a baj, hogy
az Úr már nem sátorban
lakik, hanem hogy
a lakhelyén se találja
az, aki akar tőle valamit.
9 Te azt hiszed, hogy a
sikeresek, ünnepeltek,
életben napozók
az Úr kegyeltjei? –
kérdi a Zsoltár.
10 Te az hiszed, inkább
a lúzerek, az ünneptelenek,
az életben fagyoskodók? –
kérdezek vissza.
11 Mért torpansz meg
pont a bejáratnál? –
mondja valaki. –
Elállod az utat.
1 Uram, kicsoda tartózkodhat
sátorodban?
2 Hány sátrat átkutattam,
és hiába. Nem volt semmi értékes,
semmi fontos. Talán nem
így kellett volna keresni Téged.
3 Mért mulasztottam el szerencsés
lenni, mért mulasztottam el
sikeres lenni?
4 Te nem a fától, te az üres
sátortól nem látod az
erdőt. – szólt a Zsoltár.
5 Uram, kicsoda lakozhatik
szent hegyeden?
6 A hitben kempingezők,
a hitben kirándulók
akarsz kerülni? –
kérdi a Zsoltár. –
7 Mért nem a hitben
pincérkedők, a hitben
bányászkodók, a hitben
utcát lakók közé?
8 Nem az a baj, hogy
az Úr már nem sátorban
lakik, hanem hogy
a lakhelyén se találja
az, aki akar tőle valamit.
9 Te azt hiszed, hogy a
sikeresek, ünnepeltek,
életben napozók
az Úr kegyeltjei? –
kérdi a Zsoltár.
10 Te az hiszed, inkább
a lúzerek, az ünneptelenek,
az életben fagyoskodók? –
kérdezek vissza.
11 Mért torpansz meg
pont a bejáratnál? –
mondja valaki. –
Elállod az utat.
Reményik Sándor: Illés
Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: "Nem adom.
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom."
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.
Petőcz András: Megfáradt ország
Megfáradt országot járok, körülöttem fáradt,
szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal
méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő,
erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat.
Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni,
nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni
a nagyvilágba, a nagyvilágba, amely olyan messzire van tőlem, mint
az égbolt, az égbolt, amely pont olyan kék a nyári napon, mint egykor.
Olyan távoli minden, mondom, annyira szomorúan távoli.
Figyelek bele a messzi zajokba, mindabba, ami elhallik
hozzám, és nézem, hogyan hullik darabokra mindaz, ami régen,
vagy nem is olyan régen – még egész volt, kerek egész.
Megfáradt országot járok. Néha kiabálok az üres levegőéggel,
kiabálok, mint a bolond nő a szomszédomban, aki nagy zsákokat
cipel, amikor elhagyja otthonát, cipeli magával értékeit, félve
remegve attól, hogy nem térhet már haza soha többé.
szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal
méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő,
erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat.
Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni,
nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni
a nagyvilágba, a nagyvilágba, amely olyan messzire van tőlem, mint
az égbolt, az égbolt, amely pont olyan kék a nyári napon, mint egykor.
Olyan távoli minden, mondom, annyira szomorúan távoli.
Figyelek bele a messzi zajokba, mindabba, ami elhallik
hozzám, és nézem, hogyan hullik darabokra mindaz, ami régen,
vagy nem is olyan régen – még egész volt, kerek egész.
Megfáradt országot járok. Néha kiabálok az üres levegőéggel,
kiabálok, mint a bolond nő a szomszédomban, aki nagy zsákokat
cipel, amikor elhagyja otthonát, cipeli magával értékeit, félve
remegve attól, hogy nem térhet már haza soha többé.
2019. augusztus 27., kedd
Fecske Csaba: Nem követted el
létem világosában állok itt
és sóként üt ki rajtam a világ
a vak szív fényről színről álmodik
az éh belőlünk minden jót kirág
Isten látott bennem fantáziát
úgy gondolhatta magában legyen
a Teremtő fejébe mondd ki lát
különben is kolonc az értelem
ami lehet megtörténik velünk
hiába mindig késik a csoda
várunk amíg ki nem hűl életünk
lakolsz bár nem követted el a bűnt
elmenekülnél már de nincs hova
mert úgy van az hogy te vagy mindenütt
és sóként üt ki rajtam a világ
a vak szív fényről színről álmodik
az éh belőlünk minden jót kirág
Isten látott bennem fantáziát
úgy gondolhatta magában legyen
a Teremtő fejébe mondd ki lát
különben is kolonc az értelem
ami lehet megtörténik velünk
hiába mindig késik a csoda
várunk amíg ki nem hűl életünk
lakolsz bár nem követted el a bűnt
elmenekülnél már de nincs hova
mert úgy van az hogy te vagy mindenütt
Bella István: Elmegyek én is...
Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén
s a tél csúcsain túl, hol életem s szerelmem újravirágzik
a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal
egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával
egészen anyámig betakar
Sajgó Szabolcs: ez van
van amit nem szégyellnek
sötétben
napfényben
mégis halálos
s ki erre vak
annak nem vak de
hullafoltja van
*
amit nézel
azzá leszel
tartsd hát tisztán
belső tekinteted
*
ami van
annak lennie szabad
ami meg nincs
annak szabad úgy lennie
*
feneketlen óceán
benned az élet
miért időzöl hát
szirénszigeteken
sötétben
napfényben
mégis halálos
s ki erre vak
annak nem vak de
hullafoltja van
*
amit nézel
azzá leszel
tartsd hát tisztán
belső tekinteted
*
ami van
annak lennie szabad
ami meg nincs
annak szabad úgy lennie
*
feneketlen óceán
benned az élet
miért időzöl hát
szirénszigeteken
Biblia
" Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált."
(Zsolt 37,25)
Ady Endre: Az ős Kaján
Biborpalásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált ködjövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
ÓBabylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsmaablakunk alatt.
»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlánköröm.«
»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?
« »Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«
»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álomvillanásom,
Egykét hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«
»Volna talán egykét nótám is,
Egykét buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«
»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«
»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedtvidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált ködjövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
ÓBabylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsmaablakunk alatt.
»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlánköröm.«
»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?
« »Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«
»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álomvillanásom,
Egykét hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«
»Volna talán egykét nótám is,
Egykét buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«
»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«
»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedtvidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
2019. augusztus 26., hétfő
Aknay Tibor: Ideje van
Lázgörbe fények ejtik foglyul
a tétova időt,
s mint öreg vakolat a repkény alatt,
porlanak szavaink.
Félünk emlékeinktől,
a minden másképpen volt
vallató lámpás szembesítésétől.
Áldozat voltál-e,
vagy Te mondtad ki azt a szót,
amellyel megölted
valamelyik barátod lelkét,
tulajdonképpen mindegy.
Miképpen az is, hogyan kísért
éjszakáid bugyraiban
és elfogadja-e
irgalmát kérő kezed.
Ideje van a feloldozásnak
és ideje a megkövetésnek.
a tétova időt,
s mint öreg vakolat a repkény alatt,
porlanak szavaink.
Félünk emlékeinktől,
a minden másképpen volt
vallató lámpás szembesítésétől.
Áldozat voltál-e,
vagy Te mondtad ki azt a szót,
amellyel megölted
valamelyik barátod lelkét,
tulajdonképpen mindegy.
Miképpen az is, hogyan kísért
éjszakáid bugyraiban
és elfogadja-e
irgalmát kérő kezed.
Ideje van a feloldozásnak
és ideje a megkövetésnek.
Pilinszky János
" Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szívek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sípszó:
ég és föld között lebegett."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)