2019. november 24., vasárnap

A nap gondolata




Nem akarjuk hallani, hogy életünk folyamán a legtöbb bajt rossz döntéseinkkel mi magunk hoztuk a fejünkre. Nem akarjuk hallani, hogy saját önfejűségünk, önzésünk és megbízhatatlanságunk az okozója sok feszültségnek az életünkben, pedig ez az igazság.

2019. november 23., szombat

Csoóri Sándor: Isten lépked

             


Cziffra György emlékére    

Isten lépked
a zongora billentyűin,
nem sápogó kacsa.
Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –
s ha tud, hát most pusztítson el
a csúszómászó éjszaka!

Fazekas Lajos: Megérintettél...

Megérintettél, Uram,
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.

Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.

S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –

csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.

Szókratész




„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”

William Butler Yeats Ha öreg leszel

Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;

S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;

A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.

Gergely Ágnes fordítása

Csoóri Sándor: Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Sztrilics Ágnes: az én szívem

fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága     
          szívem

hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –

szívem
kőkemény
értelmem
üres lett     
         Nélküled –

kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz

a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül

tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd   
           senkinek

irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng     
        Igazság –

közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe     
      bezárva

haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –

most már tudom
       kutam mélyén     
       zúgó vizeink     
       örvénylő szélén     
       sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom

2019. november 18., hétfő

Fodor Ákos




Ne építs tornyot:
kár égrekiáltani
– Isten nem süket.

A nap gondolata




Nem az számít, amit elvesztettem, hanem az, ami megmaradt! 

Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.

Biblia




   „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 
(1Kor 10:12)

Mario Ángel Marrodán: Hit





               Becsukom a szemem, és látok.                     
Kinyitom a szemem, és hiszek. 
Mit látok? Azt, amiben nem hiszek. 
Miben hiszek? Abban, amit nem látok.   

Dabi István ford.

2019. november 17., vasárnap

Bella István: Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?! 

Lefényképeztétek arcomat, 
kutak, elő a negatívokat! 

Forrás, fölszökő celluloid- 
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd, 

s te szólalj, helyettem, hangomon, 
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet. 

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt. 
Rozstengerek locsolják hátamat. 

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek 
között apám szívéhez közelebb. 

Úszom a föld hasában, mintha a 
földnek lennék porontya, kishala. 

Néha a lassan szikrázó eget 
súrolják uszonyaim, a hegyek. 

Buborékaim, mint zöldlombú fák 
pattannak ki, és elszállnak tovább, 

s mint nagy körök, lomha testem fölött, 
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek? 

Cseng a világ, verődik, zendülök, 
mint pohárral leborított tücsök. – 

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad 
nagy mindenség, s beverem szájamat. – 

Cseng az anyag és gőgösen figyel, 
tapogat távoli fényeivel, 

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök 
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.

2019. november 15., péntek

Csoóri Sándor: A kezed nyoma









Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.

Csoóri Sándor: A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.