Nem akarjuk hallani, hogy életünk folyamán a legtöbb bajt rossz döntéseinkkel mi magunk hoztuk a fejünkre. Nem akarjuk hallani, hogy saját önfejűségünk, önzésünk és megbízhatatlanságunk az okozója sok feszültségnek az életünkben, pedig ez az igazság.
2019. november 24., vasárnap
2019. november 23., szombat
Csoóri Sándor: Isten lépked
Cziffra György emlékére
Isten lépked
a zongora billentyűin,
nem sápogó kacsa.
Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –
s ha tud, hát most pusztítson el
a csúszómászó éjszaka!
Fazekas Lajos: Megérintettél...
Megérintettél, Uram,
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.
Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.
S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –
csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.
Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.
S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –
csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.
Szókratész
„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”
William Butler Yeats Ha öreg leszel
Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;
S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;
A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.
Gergely Ágnes fordítása
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;
S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;
A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.
Gergely Ágnes fordítása
Csoóri Sándor: Vékony fekete csík
Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.
Sztrilics Ágnes: az én szívem
fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága
szívem
hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –
szívem
kőkemény
értelmem
üres lett
Nélküled –
kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz
a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül
tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd
senkinek
irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng
Igazság –
közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe
bezárva
haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –
most már tudom
kutam mélyén
zúgó vizeink
örvénylő szélén
sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága
szívem
hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –
szívem
kőkemény
értelmem
üres lett
Nélküled –
kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz
a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül
tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd
senkinek
irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng
Igazság –
közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe
bezárva
haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –
most már tudom
kutam mélyén
zúgó vizeink
örvénylő szélén
sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom
2019. november 18., hétfő
Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.
Mario Ángel Marrodán: Hit
Becsukom a szemem, és látok.
Kinyitom a szemem, és hiszek.
Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.
Miben hiszek? Abban, amit nem látok.
Dabi István ford.
2019. november 17., vasárnap
Bella István: Ha elmegyek
Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
Rozstengerek locsolják hátamat.
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
között apám szívéhez közelebb.
Úszom a föld hasában, mintha a
földnek lennék porontya, kishala.
Néha a lassan szikrázó eget
súrolják uszonyaim, a hegyek.
Buborékaim, mint zöldlombú fák
pattannak ki, és elszállnak tovább,
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
Rozstengerek locsolják hátamat.
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
között apám szívéhez közelebb.
Úszom a föld hasában, mintha a
földnek lennék porontya, kishala.
Néha a lassan szikrázó eget
súrolják uszonyaim, a hegyek.
Buborékaim, mint zöldlombú fák
pattannak ki, és elszállnak tovább,
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.
2019. november 15., péntek
Csoóri Sándor: A kezed nyoma
Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.
Csoóri Sándor: A csavargó elégiája
Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.
Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)