Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?
Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?
Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.
Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?
2020. július 24., péntek
2020. július 21., kedd
Báger Gusztáv: Exit
Vasadi Péternek
„Ki az az ember, aki él, s halált nem látna,
s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből?”
(89. zsoltár 49. vers)
Van Valaki. Valaki van.
A Van, a Vagyok.
A Rejtőzködő,
ki visszatér megint.
Átlép az időbe, átrendezi
a terepasztal tárgyait.
Oltárt emel Neki
a születő emlékezet.
A széles óceán előtte
oszloppá tornyosul.
S akkor a Kegyelmet
új ihlet sugara hatja át.
„Ki az az ember, aki él, s halált nem látna,
s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből?”
(89. zsoltár 49. vers)
Van Valaki. Valaki van.
A Van, a Vagyok.
A Rejtőzködő,
ki visszatér megint.
Átlép az időbe, átrendezi
a terepasztal tárgyait.
Oltárt emel Neki
a születő emlékezet.
A széles óceán előtte
oszloppá tornyosul.
S akkor a Kegyelmet
új ihlet sugara hatja át.
Baranyi Ferenc Az ébrenlét a bátorság
Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!
Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.
Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.
Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!
Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.
Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.
Takács Zsuzsa: A vendég monológja
Molyrágta kosztümgallérom sebei
lüktetnek a kopott szőrmeboa alatt.
A család egy évben egyszer
karácsonyestére befogad, de nem
hagy időt a melegedésre. Lehet, hogy
hideg? És így szeret? Vendégnek
lenni talpig feketében, akit a házi-
asszony a főhelyre ültet, mivelhogy
ő a legidősebb rokon. A szemek
kereszttüzében gyorsan elhanyatlom.
De nem adom ilyen olcsón magamat,
előbb még elmosogatom a konyhának
nevezett jégveremben az odaégett
serpenyőket, a vaníliakrémtől csúszós
ólomüveg készletet. Kis porciókra
osztom és felcímkézem a sültet,
a köretet. Emlékezzenek rám, hiszen
jövőre én már nem leszek. Behúzom
magam mögött az ajtót. Hallom még
a lépcsőn lefelé az üdvrivalgást, a nagy-
szájú kamaszlány s az ájtatos szülők
egymás nyakába borulnak. Az ünnep
folytatódik immár nélkülem.
lüktetnek a kopott szőrmeboa alatt.
A család egy évben egyszer
karácsonyestére befogad, de nem
hagy időt a melegedésre. Lehet, hogy
hideg? És így szeret? Vendégnek
lenni talpig feketében, akit a házi-
asszony a főhelyre ültet, mivelhogy
ő a legidősebb rokon. A szemek
kereszttüzében gyorsan elhanyatlom.
De nem adom ilyen olcsón magamat,
előbb még elmosogatom a konyhának
nevezett jégveremben az odaégett
serpenyőket, a vaníliakrémtől csúszós
ólomüveg készletet. Kis porciókra
osztom és felcímkézem a sültet,
a köretet. Emlékezzenek rám, hiszen
jövőre én már nem leszek. Behúzom
magam mögött az ajtót. Hallom még
a lépcsőn lefelé az üdvrivalgást, a nagy-
szájú kamaszlány s az ájtatos szülők
egymás nyakába borulnak. Az ünnep
folytatódik immár nélkülem.
2020. július 20., hétfő
Biblia
" Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik."
Ap. Csel. 10, 34-35
Wass Albert
" Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad, és nem heged be."
Antoine de Saint-Exupéry: Fohász
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom,
csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Trausch Liza: Nátán küldetése
" De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak."
2Sámuel 11,27b
" Elküldte azért az Úr Dávidhoz Nátán prófétát."
2Sámuel 12,1
2Sámuel 12,1
Uriás halála után megvárták a gyász leteltét, és Dávid feleségül vette Bethsabét. Senki nem szólhatott semmit, minden rendezve volt. Dávid megkapta, amit akart. De Igénk azt mondja, hogy az Úrnak nem tetszett ez a dolog. Vajon nem kell-e ezt mondania az Úrnak a te életed fölött is? Ez a pici mondat felborít mindent. Engedd, hogy az Úr belenézzen dolgaidba, hogy elmondhassa, mi az, ami nem tetszik az életedben. Az Úr nem az ítéletre tartotta fenn, ami Dávid életében nem tetszett. Elküldte hozzá Nátán prófétát, aki egy történetet mondott el. Dávid megértette, és felháborodva mondta ki az ítéletet: " Halálnak fia az, aki ezt cselekedte!" Ekkor mondta ki Nátán: " Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből." Sorolja Nátán, hogy mit kapott még Dávid az Úrtól. " És ha még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked." Dávidnak meg kellett látnia hálátlanságát. Te is hálátlan ember vagy ? Ha Isten ma visszavenné mindazt, amiért nem adtál hálát, mid maradna?! Hálát adtál már az ép testedért? Testvér! Ne panaszkodj! Mindened megvan, amit Isten neked szánt, és ami javadra van. Ma köszönj meg mindent az Úrnak, nehogy már holnap vissza kelljen vegye. Talán évtizedek óta várja, hogy valamiért hálát adj. A lelkieket még nem is mondtam. Hallhatod, értheted, élheted az Igét. Fogalmad sincs, hogy még miket szeretne neked adni az Úr.
Az utolsó nagy ajándéka, hogy egyszer hazamehetsz Hozzá!
Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből
2020. július 15., szerda
Petőcz András: Az Öregember nevetése
Mondják, ahogy telnek az évek, egyre feledékenyebb leszek. Nem tudom. Lehet, hogy így van. De tudom, hogy bizonyos dolgokat úgysem felejtek el soha. Nem felejtem el, többek között, az Öregember nevetését sem. Mindig emlékezni fogok arra, ahogy néhány nappal a halála előtt kibukott belőle az a nevetés. Szinte kiszakadt belőle. Keresem a szót, hogy érzékeltetni tudjam, mennyire váratlan volt, ahogy felnevetett. Mintha valamiféle üvegfal tört volna darabokra, amely üvegfal mögött korábban csak távoli szereplők néma gesztusait láthattuk.
Akkor már hat hónapja feküdt egy kórházi ágyon, magatehetetlenül. A teste lebénult, a bal kezét tudta csak mozgatni. Azzal tett tétova jelzéseket. Beszélni sem tudott. Valamiféle hangok jöttek ki a torkán, leginkább kutyaugatásra emlékeztettek ezek a hangok. Nyüszítésre és ugatásra. A beszédközpont is megsérült az agyban, ilyesmit magyarázott az orvos.
Merthogy az öregember agyi infarktust kapott. Korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, agyi infarktus, de azóta már tudom, hogy létezik. Az orvos elmagyarázta azt is, hogy ez nem azonos az agyvérzéssel. Az agyvérzés egészen más. Az agyi infarktus esetében az agyműködés váratlanul megáll, viszonylag rövid időre. Ha jól értettem az orvos szavait. Tehát leáll az agyműködés. Ennyi. Amikor újraindul, nem lehet pontosan tudni, milyen mértékben is indul újra. Mennyire éli túl épp elmével ezt a leállást a beteg.
Utólag könnyű okosnak lenni. Mármint az Öregember esetére gondolok, vagyis az ő agyi infarktusára. Egészen egyszerűen nem kellett volna a leszállított fával foglalkoznia. Mindig is nagyon készült a télre, általában már tavasszal megrendelte a fát, és aztán, amikor a szállítók ledobálták a fahasábokat az udvarra, fogta, és szépen felpolcolta azokat a sufni mellé, a kert végébe.
Aztán egész nyáron várták a takarosan rendbe rakott fahasábok, hogy valamikor ősszel vagy télen a cserépkályhába kerüljenek.
Mondom, az Öregembernek nem kellett volna a fahasábokkal foglalkoznia. Mióta a gázt is bevezették a faluba, és a szomszéd veje, aki egyébként civilben gázszerelő, megcsinálta a cirkofűtést, azóta nem volt igazán szükség a fára. Nem kellett már félni a hidegtől. Persze, nagyon is szükség volt a fára, takarékossági okokból. A fafűtés mégiscsak olcsóbb. Ezt mindenki tudja.
Ezen a tavaszon is így volt. Az Öregember megrendelte a fát, jött is a szállítmány, le is szórták a fahasábokat, ahogy szokták. Két mázsa fa. Nem több. Az öregember nekiállt felpakolni a fahasábokat a sufni mellé. Nem volt ott a fia, hogy segítsen. Senkije sem volt ott. Valamiért kerülték őt a családtagjai. Utólag azt lehet mondani, hogy túlságosan is erős egyéniség volt. Szigorú. És nem volt társasági ember. Nem lehetett vele meginni egy pohárka bort, elbeszélgetni a világ dolgairól. Mindig akart valamit. Mindig többet akart. Aztán nem igazán vitte semmire. A fene tudja, hogyan is van ez.
A fiától is mindig olyasmit kérdezett, hogy na, hogy alakul a pályád? Most min dolgozol? Olvastam az újságban, hogy a kollégádat kiutaztatják Amerikába. Te miért nem utazol? Miért nem te kaptad azt a kitüntetést, amit most, az ünnepek alatt adtak át? Te is megérdemelnéd... Nem volt ezekben a ritka beszélgetésekben számonkérés, inkább féltés volt bennük, és a siker akarata. Hogy elérje a fia azt, amit ő nem. Mégis kényelmetlen volt. A fiúnak. Nem lehet az ilyen kérdésekre mit mondani...
Ezért aztán sokat volt egyedül. Az Öregember. Ha leszállították neki a fát, nem volt segítsége. Nem volt, aki felpakolja a fahasábokat a sufni mellé. Ezen a tavaszon sem volt ez másképp. Pakolta a fát. Két mázsát felpakolni egyedül, 83 évesen, azért az nem semmi. A felénél tartott, körülbelül, amikor már rettenetesen fáradtnak érezte magát. Mégsem akart megpihenni. Szeretett volna végezni az egésszel, minél előbb.
Volt egy kedves műsora a tévében. Heti rendszerességgel jött ez a műsor, benne újságírók beszélgettek közéletről, választásról, politikáról. Az Öregembert ez érdekelte. Ezért sietett. Úgy gondolta, felpakolja még ezt a kis fát, aztán megpihen a tévé előtt.
Hogy pontosan mikor esett össze, utólag nehéz rekonstruálni. A szomszédok találtak rá, az udvarra leszórt fahasábok mellett feküdt, öntudatlanul. A mentőt is a szomszédok hívták ki.
A lehető legjobb kórházi kezelést kapta, a fia, a menye, az egész rokonság összefogott, hogy mindene meglegyen. Egyágyas szobát szereztek neki, plazmatévét is nézhetett volna, ha nézett volna, aztán meg modern vízágyra is helyezték, hogy ne alakuljon ki felfekvése, hogy a sok fekvéstől ne sebesedjen ki a teste. A teste, ami tökéletesen megbénult. Csak a bal kezét tudta mozgatni, azzal gesztikulált.
Volt aztán minden, katéter, ágytál, mesterséges táplálás, hogy felerősítsék. Hátha visszatér az agyműködés. Hátha még beszélni is megtanulhat, újból.
Gyakran mentem hozzá, látogatóba. Kétnaponta. Leültem az ágya mellé, beszélgettem vele. Pontosabban szólva én beszéltem, ő meg hallgatott. Néha nyögött. Vagy éppen ugatott kicsit. Mikor hogyan. És nagyra meresztette a szemét. Így fejezte ki, hogy tetszik neki valami. Hogy elégedett. Emlékszem, egy nyári napon fehér, rövid ujjú ingben jelentem meg nála. Akkor már nyári barnaság volt az arcomon, jó kedvem volt, energikus voltam. Mindez neki is feltünt. Boldogan meresztgette rám a szemét, a bal kezét mozgatta az arca előtt, és többször is felugatott. Még az ingemre is rámutatott, egyszer. Így fejezte ki, hogy csinosnak talál. Elegánsnak.
Ritkán dicsért engem az Öregember. Nagyon ritkán. Ezért is esett nagyon jól ez a mostani dicsérete.
Azt nem lehetett tudni, hogyan is alakul majd az Öregember jövője. Ahogy telt az idő, egyre inkább világos lett mindannyiunknak, akik aggódtunk érte, az, amit, valószínűleg, az orvosok kezdettől tudtak. Hogy javulásra semmi esély. Aztán valaki, egy ápoló, valami olyasmit is mondott, hogy az is kérdés, nem kap-e egy második agyi infarktust. Vagy vérzést, vagy szívrohamot. Mert az ilyen típusú betegeknél ez bármikor előfordulhat. Minden a keringéssel függ össze. Meg az erek állapotával, így mondta az az ápoló, aki egyébként orvosi egyetemre készült.
Én úgy láttam, javul az állapota. Egyre többet beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy éppen min dolgozom, hova is utaztatnak, meg azt is, miféle jutalmat kaptam éppen a munkáimért. Az Öregember nem vágott közbe. És nem voltak kínos, zavarba ejtő kérdései.
A kapcsolatunk is javult. Valahogy kedélyesebb lett minden, szívesebben mosolyogtam rá, ő meg nagy megértéssel, és - így éreztem - szeretettel meresztgette rám a szemét. Jók voltak ezek a beszélgetések. Sokat segítettek - nekem. Feltöltődtem tőlük energiával.
Hiába volt plazmatévé a szobájában, mindig tiltakozott az ellen, hogy bekapcsoljuk. Én mégis úgy éreztem, szeretne kicsit hallani a kedvenc témáiról, közéletről, választásokról, politikáról. Elmondtam neki, éppen mi zajlik. Hogyan is ölik egymást a politikusok. Éppen népszavazásra készült az ország. Nálunk gyakran vannak népszavazások, okos emberek kérdezik a népet, és mi, a nép, válaszolunk. Már nem is tudom, hogy éppen akkor milyen ügyben, már nem is tudom, éppen akkor milyen politikus szervezésében, de tény, hogy népszavazást írtak ki, tudni lehetett, hogy egy-két hónap múlva szavaz az ország. Mondtam is az Öregembernek:
- Gyógyulj meg, Öregember, szükségünk van rád, szavaznod kell, hamarosan, az nem lehet, hogy te ne szavazz egy ilyen fontos kérdésben! - így mondtam neki.
Már korábban is észrevettem a szemében valamiféle cinkos vidámságot. Hogy iróniával, kicsit felülről, majdnem gúnyosan, mégis jókedvűen nézi maga körül a világot. De akkor, erre a mondatomra, felnevetett. Hangosan, hosszan nevetett, tökéletesen artikulált nevetés volt. Nem ugatott, nem hörgött, mint korábban, ha bármit akart jelezni a hangjával, hanem nevetett, mint egy egészséges ember, akinek valami jó viccet meséltek el, és ő érti a poént. Nevetett, aztán csuklott kicsit a nevetéstől, aztán megint nevetett, és közben folyamatosan és nagyon cinkosan a szemembe nézett, és csak nevetett, nevetett, mint aki nem tudja abbahagyni.
Én meg csak néztem, elképedve. Aztán én is nevettem vele együtt. A folyósóról beszaladt az ápolónő, annyire jókedvűek és hangosak voltunk, nem tudta elképzelni, mi van, mi történhetett. Két nap telt el. Éjjel, hajnali háromkor megszólalt a mobiltelefonom. A kórházból hívtak. Mire beértem, halott volt.
Sok-sok év telt el azóta, nagyon sok év. Egyre feledékenyebb vagyok, hiába, öregszem. De tudom, hogy az Öregember nevetését soha nem fogom elfelejteni. Valamiért, akkor, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.
Akkor már hat hónapja feküdt egy kórházi ágyon, magatehetetlenül. A teste lebénult, a bal kezét tudta csak mozgatni. Azzal tett tétova jelzéseket. Beszélni sem tudott. Valamiféle hangok jöttek ki a torkán, leginkább kutyaugatásra emlékeztettek ezek a hangok. Nyüszítésre és ugatásra. A beszédközpont is megsérült az agyban, ilyesmit magyarázott az orvos.
Merthogy az öregember agyi infarktust kapott. Korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, agyi infarktus, de azóta már tudom, hogy létezik. Az orvos elmagyarázta azt is, hogy ez nem azonos az agyvérzéssel. Az agyvérzés egészen más. Az agyi infarktus esetében az agyműködés váratlanul megáll, viszonylag rövid időre. Ha jól értettem az orvos szavait. Tehát leáll az agyműködés. Ennyi. Amikor újraindul, nem lehet pontosan tudni, milyen mértékben is indul újra. Mennyire éli túl épp elmével ezt a leállást a beteg.
Utólag könnyű okosnak lenni. Mármint az Öregember esetére gondolok, vagyis az ő agyi infarktusára. Egészen egyszerűen nem kellett volna a leszállított fával foglalkoznia. Mindig is nagyon készült a télre, általában már tavasszal megrendelte a fát, és aztán, amikor a szállítók ledobálták a fahasábokat az udvarra, fogta, és szépen felpolcolta azokat a sufni mellé, a kert végébe.
Aztán egész nyáron várták a takarosan rendbe rakott fahasábok, hogy valamikor ősszel vagy télen a cserépkályhába kerüljenek.
Mondom, az Öregembernek nem kellett volna a fahasábokkal foglalkoznia. Mióta a gázt is bevezették a faluba, és a szomszéd veje, aki egyébként civilben gázszerelő, megcsinálta a cirkofűtést, azóta nem volt igazán szükség a fára. Nem kellett már félni a hidegtől. Persze, nagyon is szükség volt a fára, takarékossági okokból. A fafűtés mégiscsak olcsóbb. Ezt mindenki tudja.
Ezen a tavaszon is így volt. Az Öregember megrendelte a fát, jött is a szállítmány, le is szórták a fahasábokat, ahogy szokták. Két mázsa fa. Nem több. Az öregember nekiállt felpakolni a fahasábokat a sufni mellé. Nem volt ott a fia, hogy segítsen. Senkije sem volt ott. Valamiért kerülték őt a családtagjai. Utólag azt lehet mondani, hogy túlságosan is erős egyéniség volt. Szigorú. És nem volt társasági ember. Nem lehetett vele meginni egy pohárka bort, elbeszélgetni a világ dolgairól. Mindig akart valamit. Mindig többet akart. Aztán nem igazán vitte semmire. A fene tudja, hogyan is van ez.
A fiától is mindig olyasmit kérdezett, hogy na, hogy alakul a pályád? Most min dolgozol? Olvastam az újságban, hogy a kollégádat kiutaztatják Amerikába. Te miért nem utazol? Miért nem te kaptad azt a kitüntetést, amit most, az ünnepek alatt adtak át? Te is megérdemelnéd... Nem volt ezekben a ritka beszélgetésekben számonkérés, inkább féltés volt bennük, és a siker akarata. Hogy elérje a fia azt, amit ő nem. Mégis kényelmetlen volt. A fiúnak. Nem lehet az ilyen kérdésekre mit mondani...
Ezért aztán sokat volt egyedül. Az Öregember. Ha leszállították neki a fát, nem volt segítsége. Nem volt, aki felpakolja a fahasábokat a sufni mellé. Ezen a tavaszon sem volt ez másképp. Pakolta a fát. Két mázsát felpakolni egyedül, 83 évesen, azért az nem semmi. A felénél tartott, körülbelül, amikor már rettenetesen fáradtnak érezte magát. Mégsem akart megpihenni. Szeretett volna végezni az egésszel, minél előbb.
Volt egy kedves műsora a tévében. Heti rendszerességgel jött ez a műsor, benne újságírók beszélgettek közéletről, választásról, politikáról. Az Öregembert ez érdekelte. Ezért sietett. Úgy gondolta, felpakolja még ezt a kis fát, aztán megpihen a tévé előtt.
Hogy pontosan mikor esett össze, utólag nehéz rekonstruálni. A szomszédok találtak rá, az udvarra leszórt fahasábok mellett feküdt, öntudatlanul. A mentőt is a szomszédok hívták ki.
A lehető legjobb kórházi kezelést kapta, a fia, a menye, az egész rokonság összefogott, hogy mindene meglegyen. Egyágyas szobát szereztek neki, plazmatévét is nézhetett volna, ha nézett volna, aztán meg modern vízágyra is helyezték, hogy ne alakuljon ki felfekvése, hogy a sok fekvéstől ne sebesedjen ki a teste. A teste, ami tökéletesen megbénult. Csak a bal kezét tudta mozgatni, azzal gesztikulált.
Volt aztán minden, katéter, ágytál, mesterséges táplálás, hogy felerősítsék. Hátha visszatér az agyműködés. Hátha még beszélni is megtanulhat, újból.
Gyakran mentem hozzá, látogatóba. Kétnaponta. Leültem az ágya mellé, beszélgettem vele. Pontosabban szólva én beszéltem, ő meg hallgatott. Néha nyögött. Vagy éppen ugatott kicsit. Mikor hogyan. És nagyra meresztette a szemét. Így fejezte ki, hogy tetszik neki valami. Hogy elégedett. Emlékszem, egy nyári napon fehér, rövid ujjú ingben jelentem meg nála. Akkor már nyári barnaság volt az arcomon, jó kedvem volt, energikus voltam. Mindez neki is feltünt. Boldogan meresztgette rám a szemét, a bal kezét mozgatta az arca előtt, és többször is felugatott. Még az ingemre is rámutatott, egyszer. Így fejezte ki, hogy csinosnak talál. Elegánsnak.
Ritkán dicsért engem az Öregember. Nagyon ritkán. Ezért is esett nagyon jól ez a mostani dicsérete.
Azt nem lehetett tudni, hogyan is alakul majd az Öregember jövője. Ahogy telt az idő, egyre inkább világos lett mindannyiunknak, akik aggódtunk érte, az, amit, valószínűleg, az orvosok kezdettől tudtak. Hogy javulásra semmi esély. Aztán valaki, egy ápoló, valami olyasmit is mondott, hogy az is kérdés, nem kap-e egy második agyi infarktust. Vagy vérzést, vagy szívrohamot. Mert az ilyen típusú betegeknél ez bármikor előfordulhat. Minden a keringéssel függ össze. Meg az erek állapotával, így mondta az az ápoló, aki egyébként orvosi egyetemre készült.
Én úgy láttam, javul az állapota. Egyre többet beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy éppen min dolgozom, hova is utaztatnak, meg azt is, miféle jutalmat kaptam éppen a munkáimért. Az Öregember nem vágott közbe. És nem voltak kínos, zavarba ejtő kérdései.
A kapcsolatunk is javult. Valahogy kedélyesebb lett minden, szívesebben mosolyogtam rá, ő meg nagy megértéssel, és - így éreztem - szeretettel meresztgette rám a szemét. Jók voltak ezek a beszélgetések. Sokat segítettek - nekem. Feltöltődtem tőlük energiával.
Hiába volt plazmatévé a szobájában, mindig tiltakozott az ellen, hogy bekapcsoljuk. Én mégis úgy éreztem, szeretne kicsit hallani a kedvenc témáiról, közéletről, választásokról, politikáról. Elmondtam neki, éppen mi zajlik. Hogyan is ölik egymást a politikusok. Éppen népszavazásra készült az ország. Nálunk gyakran vannak népszavazások, okos emberek kérdezik a népet, és mi, a nép, válaszolunk. Már nem is tudom, hogy éppen akkor milyen ügyben, már nem is tudom, éppen akkor milyen politikus szervezésében, de tény, hogy népszavazást írtak ki, tudni lehetett, hogy egy-két hónap múlva szavaz az ország. Mondtam is az Öregembernek:
- Gyógyulj meg, Öregember, szükségünk van rád, szavaznod kell, hamarosan, az nem lehet, hogy te ne szavazz egy ilyen fontos kérdésben! - így mondtam neki.
Már korábban is észrevettem a szemében valamiféle cinkos vidámságot. Hogy iróniával, kicsit felülről, majdnem gúnyosan, mégis jókedvűen nézi maga körül a világot. De akkor, erre a mondatomra, felnevetett. Hangosan, hosszan nevetett, tökéletesen artikulált nevetés volt. Nem ugatott, nem hörgött, mint korábban, ha bármit akart jelezni a hangjával, hanem nevetett, mint egy egészséges ember, akinek valami jó viccet meséltek el, és ő érti a poént. Nevetett, aztán csuklott kicsit a nevetéstől, aztán megint nevetett, és közben folyamatosan és nagyon cinkosan a szemembe nézett, és csak nevetett, nevetett, mint aki nem tudja abbahagyni.
Én meg csak néztem, elképedve. Aztán én is nevettem vele együtt. A folyósóról beszaladt az ápolónő, annyire jókedvűek és hangosak voltunk, nem tudta elképzelni, mi van, mi történhetett. Két nap telt el. Éjjel, hajnali háromkor megszólalt a mobiltelefonom. A kórházból hívtak. Mire beértem, halott volt.
Sok-sok év telt el azóta, nagyon sok év. Egyre feledékenyebb vagyok, hiába, öregszem. De tudom, hogy az Öregember nevetését soha nem fogom elfelejteni. Valamiért, akkor, mind a ketten nagyon boldogok voltunk.
2020. július 12., vasárnap
Fórián Andrea: Teremtés
a felfoghatatlan semmi
közepén
egy magányos művész
Világot alkotott –
Szeretet élű vésőjével
megmunkálta a végtelent –
s Önmagához méltó társat
Embert
álmodott
Márai Sándor: Olyan világ jön...
Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Szép Ernő: Elalvó hattyú
A hattyú lehajtja nyakát
Hó nyakát fekete tóra,
Ő nem tudja hány az óra,
Nem is hallgat harangszóra,
Nyugovóra nem mond jóccakát.
Szép csendesen megáll a tavon,
Árnyéka ott van mellette,
Az is fejér mint a teste,
Sötét a víz meg az este,
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.
Most alszik el a hattyúmadár.
Megyen a hold haloványon
Végig a véres világon,
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)