2021. február 9., kedd

Meliorisz Béla: Szeretni akarlak




ezek már téli csillagok  
holnaptól fűtenünk kell  
napközben is csukni az ablakot     

távol dértől remegő réten  
elkóborolt állat szimatol  
a fa lombot álmodik zúzmarásan  
hamar este lesz     

s én szeretni akarlak ahogy régen  
nem szavakkal játszani  
mindenért egészen   

Meliorisz Béla: Ha rád találnék

ha rád találnék, már nem az volnál, akit lázasan 
kerestem, de én is más lennék, nem az, mint akit 
vártál, felülök az ágyban (vagy az ágyon?), látom, 
nehezen akar világosodni, bár ezt felülés nélkül is 
megállapíthattam volna, a helyzet azért nem any-
nyira kétségbeejtő, azt hiszem, alszom tovább

Meliorisz Béla: Ki gondolta, hogy

veled maradok, hisz akkoriban még bölcs voltam, vagy önma
gamnak rokonszenves inkább, hittem, hogy minden, ami van,
el fog múlni, úgy éreztem, szerelmed csupán tüneti keze
lés, misztikus játék, melyről mesélni lehet majd egyszer,
mondjuk, képzelt ízed érezve a számban, mesélni, mint bi
zonytalan hóesésről egy hegyek közötti hajnalon vagy part
menti kavicsokat életre keltő szitakötő-tündöklésről, pe
dig már minden bizonnyal elvesztem, cirógatott suttogásod
és hosszú combjaid selyme (nem hallgattam volna semmilyen
intelemre), lassan kerítettek be (vagy lassan bekerítettek)
az együtt töltött évek, örülve fogaink nyomának cinkosok
ként hajszoltunk múlékony csodákat, ma sem tudván, szere
lemből mennyi a halálos méreg

Vladimir Martinovszki: Száz s egy

A koldus 
csészéjében száz hópehely,  
egy érme.     

Az úton egy  
sütőből kidobott  
kifli. Száz veréb.     

Miután százszor visszatér  
hozzám egy és  
ugyanaz a kérdés:     

Vajon honnan van  
ilyen rövid sikátorban száz  
s egy koldus?      

Kuzder Rita fordítása

2021. február 7., vasárnap

Makay Ida: Áramod járjon utólszor át

Maradj akkor, maradj 
          velem, 
ha szemem már 
          homályosul, 
ha elsötétítik a szobát. 
Tedd homlokomra 
          a kezed. 
Gyógyítsd a halál 
          hidegét, 
áramod járjon 
          utólszor át, 
míg az oszcillográf 
          villogó jele 
irgalmas vízszintesre vált.

2021. február 5., péntek

Várnai Zseni: Retusált fénykép












Az utcán sokszor szembejön velem 
egy rég nem látott, kedves emberem, 
vagy egy-egy asszony; régi ismerős 
iskolatárs, énvelem egyidős.  

S rádöbbenek: mily szörnyű változás! 
Igen, ez ő, de mennyi torz vonás 
ült az arcra, ránc és mélyedés, 
miket a kor kemény vésője vés.  

Szemem a régi képpel összemér; 
mily karcsú volt, és most milyen kövér, 
az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan, 
szegénynek bizton sok-sok gondja van.  

Szívem körül jeges kéz markolász: 
– így dolgozik az ősz, az elmúlás, 
így látnak bizton mások engem is, 
magamat néző látásom hamis.  

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen 
a kirakatüveget kémlelem, 
játszik velem önámító varázs, 
pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.  

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen, 
az évek fátyolt szőnek a szemen, 
egy retusált fényképet őrizünk 
s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.

Méhes Károly: Éljen a vége

Hát ezek a napok is elmúlnak lassan, 
nem mondom „szép lassan”, mert 
olyan disszonáns lenne, holott szép 
volt, már ami a tavaszt illeti, a virágok, 
a fák, a friss zöldek, és most az eper. 
Két hónapnyi szobafogság után 
anyámmal elmentünk a Media Marktba, 
és vettünk új mosogatógépet, mert 
a járvány alatt ez lett a legnagyobb 
baj, bedöglött a nyavalyás masina. 
Az eladóval elviccelődött, biztos kitart, 
ameddig élek, biggyesztgetett anyám, 
az eladó, nagydarab mackó-ember, 
ahogy kell, tódította, nem hinné, hisz 
ezek a gépek nem bírnak ki harminc
negyven évet, és jól elkacarásztunk. 
Szóval vége, már ha bárminek is vége 
tud lenni, úgy, mint egy gépnek. 
Lekerülnek a maszkok, megint ülünk 
a Széchenyi téri kávézók teraszán, 
lessük, ki jön-megy, hümmögünk 
a jövőn, voltaképp ugyanúgy, mint 
anyám a mosogatógép vételekor. 
Elmúlt, többé nem járunk temetőkbe, 
mért járnánk, hiszen nem kell félni 
az emberektől, nem kell többé 
a halottak közé menekülni az élők elől.

Nemes Nagy Ágnes: Emlékkönybe












Nem, nem ígérhetem neked, 
hogy szóból házat építek – 
mért óvnának a forgatag 
idő elől papír-falak? 
Ígérem inkább szememet, 
járd be a belső tereket, 
s körültekintve hallgatag, 
a sejtfalakra írd neved – 
a sejtfalakra kéne késnyi 
emlékedet némán bevésni, 
s ahol dobog a kupola, 
a szív sötét tábláira – 
ne bánd, hogy múló, romlatag, 
hadd dőljenek csak a falak, 
mi emberben legmakacsabb, 
én azt ígérem néked inkább: 
fehéren lent a föld alatt 
emlékeznek a csontjaim rád. 

(1958. augusztus 15.)  

Weöres Sándor: Ellentétek

Mindig csak az van, ami van. 
Mindig csak az nincs, ami nincs. 
Mindig csak az nincs, ami van. 
Mindig csak az van, ami nincs. 

Ami van, folyton változó. 
Ami nincs, folyton ugyanaz. 
Ami nincs, folyton változó. 
Ami van, folyton ugyanaz. 

A mozdulatlan nem mozog. 
A nyughatatlan nem pihen. 
A mozdulatlan is mozog. 
A nyughatatlan is pihen. 

Aki él, az életben él. 
Aki holt, nem él soha már. 
Aki él, a halálban él. 
Aki holt, nem hal soha már. 

Ha nem érted: jobban figyelj. 
Ha érted: hallgass, menj tovább. 
Ha érted: többé ne figyelj. 
Ha nem érted: hagyd s menj tovább.

Trausch Liza: Csodálatos törvény




" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." Zsoltár 119,18  

Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belsõ lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ád a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétõl. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

 Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok. 
Képzelt kutyámat pórázon rángatom. 
Árnyék-anyám ül egy távoli padon, 
mindig eggyel odébb, hol el nem érem. 

Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott, 
annyit érzek most Bécs, Róma zajából, 
fényeiből – úgy leszek egyre máshol, 
kereshetsz bármelyik ponton a térben.

2021. február 2., kedd

Sík Sándor: Egy fenyőfa tetején hintázó rigóhoz









Könnyű rigó, 
Fenyőfa keresztje hegyén, 
Ugy-e de jó, 
(Mi tudjuk csak, te meg én!) 
Szél csókján ide-oda lengve, 
Fönn, fönn, ahol ne hallja senki, 
Belehintázni, belecsicseregni 
A végtelenbe!  

Fád odalenn 
Fűrészli talán már fekete kan. 
Túl a hegyen 
Gyürkőzik a szél alattomosan. 
Döntő fejszét is amott neki fennek: 
Így vagy amúgy, ránk döntik a házunk. 
De mi ne bánjuk, mi csak furulyázzunk 
Az Úristennek!  
Regulánk ez, énekeseknek, 
Kikkel az Isten kontraktust kötött: 
Hogy amikor majd eltöretnek 
A világbíró ördögök, 
Az embertelen egykori tájon 
A dallam, a dallam mécse derengjen, 
Hogy a sivatag-csendben 
Az Angyal idetaláljon.  

2021. február 1., hétfő

Szentmihályi Szabó Péter: Köszönöm




Köszönöm, Uram, ezt a halk zenét, 
az éjszakai friss levegőt, a csendet, 
köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 
Tanú lehettem a végtelen egyetlen röpke pillanatában: 
kipillanthattam a gyorsvonat ablakain.  

Köszönöm, hogy éltem. 
A füveket, madarakat, 
a folyókat, tengereket, 
testvér-embereket és testvér-könyveket, 
a templomokat és menedékhelyeket.  

Köszönöm a Helyet és az Időt. 
Köszönöm, hogy engedtél vétkezni ellened, 
próbaidőre bocsátottál, s látod, 
a nevedben énekelek. 
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet. 
Köszönöm anyámat, apámat, 
feleségemet, gyermekeimet, 
barátaimat, ellenségeimet, 
köszönöm, hogy most is Veled lehetek. 
Látod, Neked énekelek. 
Köszönöm, bárhogyan is – az életemet.

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.  
Honfoglalás a levegőben.  
Madarak, nap és megint madarak.  
Estére mi marad belőlem?     

Estére csak a lámpasor,  
a sárga vályogfal ragyog,  
s a kert alól, a fákon át,  
mint gyertyasor, az ablakok;     

hol én is laktam, s nem lakom,  
a ház, hol éltem, és nem élek,  
a tető, amely betakart.   
Istenem, betakartál régen.

Szabó Magda: Születésnapi vers




Október köd, októberi illat, 
októberi, ferde sugár! 
Hát örüljek, hogy a körbefutó év 
térdet hajt holnapután? 
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek 
az enyém, a sajátom egészen, 
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő 
kiáltja szét születésem?  

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan, 
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban, 
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv, 
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát, 
köd, köd, puha köd…                                       
                                    Ez a nap az enyém. 
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem. 
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti, 
a költemény. 
Csak a hit, a tudat, 
hogy majd ha megfutottam 
útjaimat, 
jut tán nekem sír, temető, 
elnyughatom majd a kemény 
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm, 
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön, 
s nem kell lerogynom idegen 
felhők alatt, 
és nem idegen ég 
rontja el tagjaimat.  
Örüljek? Kivánjak magamnak 
még hosszú életet? 
Fogom fülem, hogy én se halljam, 
amikor nevetek, 
fogom szemem, hogy meg ne lássam a 
jövendő éveket.  

Te, aki élnem segítesz, 
te, óvó oltalom, 
kinek törékeny mosolyába 
kapaszkodom, 
irgalmatlan esztendeimben 
egyetlen irgalom, 
őr rettegő nappalomon, 
rettegő álmomon: 
köd guggol a hegy ormán, 
nem tudom, mit takar. 
Valami jön. Mikor jön? 
Soká jön? Vagy hamar? 
Te minden veszteségen 
átfénylő diadal, 
erősebb, mint a törvény, 
mint minden ravatal, 
ki élet helyett voltál életem, 
e tébolyban egyetlen értelem, 
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz, 
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!