Kietlen táj, fortyogó sivatag,
homokot vihogva felkapó szél…
Öreg, magányos fa fenn a dombon,
ágai – csökött, ficamos tagok –
a tinta-kék egekbe merednek,
keresztet formázott velük a Sors,
és a törzsbe Krisztust megfeszítve.
Az Idő kezdetén valahonnan
egy lét-teli csöpp mag idepottyant
e kőmarkú pokol bugyraiba,
s egy felsőbb akarat kényszerére
e mostoha talajban megfogant.
Gyökerei drót-keménnyé nőttek,
s mohó kínnal szívják ki a nedvet
a sovány talaj aszott réseiből.
Felette sugarak, nap-ragyogás
áramlik szét a gyér ágközökön,
koronát képezve a fej körül,
mely a hegekkel, csökökkel durva,
fekete kéregbe belevésve,
szelíden kissé oldalra hajlik.
Ó, micsoda kín, iszonyat, szépség,
üdvözült árvaság e kereszt ívű,
holt tájtól ölelt, szél-harapta fa!
Sok-sok hosszú éve perzseli nap,
lelkét ekével szántja fájdalom,
bordáiba vágtak, s megrabolták
rémektől sikoltó, tolvaj szelek.
De benne Isten szent csöndje fészkel,
halk fohász zeng, száll az ágak között,
csillagok hullnak rá le a mennyből,
s angyali szárnyakról szirompelyhek,
kigyúlnak felette égi tájak,
s puha köpennyel öleli az éj,
csonka hold ezüstjét beleszőve.
Minden gyötrelme, magánya örök
mementóként kiált a világba.
