2021. május 16., vasárnap

Tornai József: Csak 84 vagyok

         Benyhe János halálára 

Rohant, rohant a semmiig, 
a térbe szórta sejtjeit. 

Hogy bírod ezt az iramot? 
Miért? Csak 84 vagyok. 

Megirigyeltem volna, ha 
rögtön, mint villám-törte fa, 

nem zuhan el a betonon: 
vér, vér az orron, ajkakon. 

Vártam, hogy megfogja kezem, 
de már jég volt az arc, a szem. 

Halott volt, őrület, halott! 
A hiány, űr, gúnyos, konok 

csönd. Jaj, elsírhatatlan, 
hogy semmi lett, hiába fogtam.


*

Hát, igen...

2021. május 13., csütörtök

Monspart Sarolta




...Ó, Mindenható, jó Isten, segíts tudnom,  
hogy az az értékem, aki vagyok, és nem az, amim van!"

Imreh András: A 21-es buszon

Fogalmam sincs, hogy rúghatott be így.   
Időnként fölegyenesedik, törzsből tántorog,   
de mikor a feje koppan az ablakon,  
visszagörnyed a vak homályba.   

Barátja mellette ül, mosolyog,  
egy másik világban. Oldalra nem néz.  
A fejét enyhén feltartja, mintha szélbe,  
és ahogy kaptat a busz, föl, a hegyre,  
aprókat bólogat: az utat szolmizálja.  
A nagykanyarban egyetlen nagyot  
ólint: kijött az eredmény.   

Meglepő fürgén száll le, kezében  
a fehér bot finom sáskacsáp.  
Lent nyújtja a kezét,  
mint jégtánckűr végén a férfi.  
És partnere, mintha tripla  
leszúrt rittberger után, 
ki tudja, hogy, de tényleg érkezik a magasból.   

Egy helyben tántorog a talpán.   

Nagy üggyel-bajjal egymásba karolnak –  
indulás.  
Vak vezet világtalant. 

Boleyn Anna: Ringass el...




















Ringass el, ó Halál! 
A meggyötört kebel 
ártatlan, fáradt lelkemet 
csöndben bocsássa el.   
  Szólalj meg, gyászharang,   
  heroldom légy, te hang,   
  halálom kongva mondd!     
  Már vár a sír:   
  sebemre nincsen ír.   

Bajom ki sírja el? 
Ügyem reménytelen: 
a fájdalomtól nincs erőm, 
hogy nyujtsam életem.   
  Szólalj meg, gyászharang,   
      heroldom légy, te hang,   
      halálom kongva mondd!   
      Már vár a sír:   
      sebemre nincsen ír.   

Börtön mélyén, magam, 
bevárom végzetem. 
Ó, átkozott a sors, hogy ily 
gyötrelmet szánt nekem!   
  Szólalj meg, gyászharang,   
    heroldom légy, te hang,   
  halálom kongva mondd!   
  Már vár a sír:   
  sebemre nincsen ír.   

Ég áldjon, múlt gyönyör! 
Jövel, friss fájdalom!  
Érzem, hogy a csapásokat 
tovább nem állhatom.   
  Némulj el, gyászharang,   
  végbúcsúm volt e hang,   
  majd elborít a hant,   
  s bezár a sír:    
  sebemre nincsen ír.    

Mészöly Dezső fordítása

Csáky Anna: Krisztus-fa










Kietlen táj, fortyogó sivatag, 
homokot vihogva felkapó szél… 
Öreg, magányos fa fenn a dombon, 
ágai – csökött, ficamos tagok – 
a tinta-kék egekbe merednek, 
keresztet formázott velük a Sors, 
és a törzsbe Krisztust megfeszítve. 

Az Idő kezdetén valahonnan 
egy lét-teli csöpp mag idepottyant 
e kőmarkú pokol bugyraiba, 
s egy felsőbb akarat kényszerére 
e mostoha talajban megfogant. 
Gyökerei drót-keménnyé nőttek, 
s mohó kínnal szívják ki a nedvet 
a sovány talaj aszott réseiből. 
Felette sugarak, nap-ragyogás 
áramlik szét a gyér ágközökön, 
koronát képezve a fej körül, 
mely a hegekkel, csökökkel durva, 
fekete kéregbe belevésve, 
szelíden kissé oldalra hajlik. 

Ó, micsoda kín, iszonyat, szépség, 
üdvözült árvaság e kereszt ívű, 
holt tájtól ölelt, szél-harapta fa! 
Sok-sok hosszú éve perzseli nap, 
lelkét ekével szántja fájdalom, 
bordáiba vágtak, s megrabolták 
rémektől sikoltó, tolvaj szelek. 

De benne Isten szent csöndje fészkel, 
halk fohász zeng, száll az ágak között, 
csillagok hullnak rá le a mennyből, 
s angyali szárnyakról szirompelyhek, 
kigyúlnak felette égi tájak, 
s puha köpennyel öleli az éj, 
csonka hold ezüstjét beleszőve. 

Minden gyötrelme, magánya örök 
mementóként kiált a világba.  

Wass Albert: Itt leszek közel, valahol...












Ha eljön majd a nap, 
Amikor meghalok, 
Ti ne gyászoljatok. 
Én itt leszek, közel. 
Itt találtok napnyugtakor, 
ha kirepül a vízimadár este, 
kecskefejő tyurrogásában, 
egy messzi bagolyhuhogásban. 
Én itt leszek, közel, 
vigyázok az erdő csendjére 
és álmotokra.  

Ha érezni akartok engem, 
csak hajtsatok be az erdőbe 
és álljatok meg az út mentén. 
Figyeljetek: a halk lombsusogásban 
hallhattok engem, 
amint kutyáimmal 
elmúlt esztendők boldog 
vadászhelyeit járom. 
Mosolyogjatok egy virágra, 
egy pillangóra, 
egy kis madárra, 
egy pislogó csillagra 
a messzi szemhatáron, 
mikor az est árnyékai 
körülfognak szelíden...  

Csak mosolyogjatok, 
és én az öröklétből 
visszamosolygok rátok.

2021. május 11., kedd

Dénes Katalin: Alkonyat




maradj velünk, Uram, 
mert esteledik és 
lemenőben már a Nap, 
vörös köntösében 
tücsökzenét hallgatni 
mellénk ült az alkony, 

átölel most téged s engem, 
hegedűszóra 
szelídül rőt arca, 
a láthatárra rajzol 
bronz-, ezüst- és aranyszárnyat, 
alvó tenger éjkék színű mélyét, 

festőecset ez, 
kérges kezünkön, 
kérges szívünkön 
az élő Isten esti mesterműve, 
holnapot ígérő 
festett némajáték, 

hallgasd hát a hegedűszót, 
őrizd retinádon 
a színek tombolását, 
kéretlen ajándék, 
mert az Úr velünk marad 
mindennap, a világ végezetéig

Németh Erzsébet: Eliziádok




Uram ha nem a léted 
akkor hiányod 
               az mi bennünket éget               





Hűs alkonyat lejtőjén 
harangszó gurul: 
              eltévedt szívdobbanás              





Mert alázat ellen nincs 
semmilyen fegyver – 
            az maga a győzelem!              





Ki tudja megmondani 
melyik vagyok én: 
             a könny vagy aki sírja?              





Ki álmodott meg engem 
hogy átléphessek 
         e lángoló küszöbön?         

             



Csendes tóba dobott kő 
visszhangja neved 
               magányomban elenyész               





Küszöb mit nem léphet át 
idő és sors sem – 
           ott a kegyelem tanyáz              

              



Boldog ki megérkezik 
ahová indult 
             és soha nem tévedt el               

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy.  
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet.  
Tudom, mi csúnya és mi szép.  
Tudom, melyik fa mit teremhet;  
Tudom, melyik mily nedvet enged.  
Tudom, minden mögött van ok.  
Tudom, ki dolgozik, ki tesped.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki ölt csipkés zekét.  
Tudom, barátok mit viselnek.  
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd.  
Tudom, mi illik szent szüzeknek.  
Tudom, a tolvajbanda-nyelvet.  
Tudom, sok tökfej jóllakott.  
Tudom, tüzes bort hogy vizeznek.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki tart öszvért, gebét;  
Tudom, hogyan bírják a terhet.  
Tudom, ki dáma, ki cseléd.  
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek.  
Tudom, mik a cseh tévtanok,  
Tudom, hogy Róma sosem enged 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Ajánlás  

Tudom, amit kell tudni, Herceg!  
Tudom, mi rozsdás, mi ragyog.  
Tudom, hogy egyszer eltemetnek.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Mészöly Dezső  fordítása

Gyökössy Endre

           


    " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!

    Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, és végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.

    Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel!
Akiben nincsen félelem, halál, sőt idő sincs."

2021. május 2., vasárnap

Szabó Lőrinc: Tavasz




„ Mi az?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Tavasz!” – felelt a Nap.
„ Megjött?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Meg ám!” – felelt a Nap. 

„ Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Szeretlek!” – szólt a Nap.
„ Akkor hát szép lesz a világ?” 
„ Még szebb és boldogabb!”

Kabós Éva: Miért nem állítottál meg?

Uram, én nem tudom, hogy hol tért el  
az út, mely Hozzád vezetett  
és magadhoz-vissza-híva 
miért nem nyújtottad kezedet?     

Miért nem szólítottad a fénnyel és  
harangzúgással nevemet, —  
vagy oh, miért voltam én minden  
harangszóra süket?     

Egy imával, vagy kézfogással  
miért, nem állítottál meg engemet?  
… Én nem tudom, hogy hol tért el  
az út, mely Hozzád vezetett …     

Szekeres Mária: Otthonaim




Ott van otthonom, hol tekinteted az út. 
ott van otthonom, hol szíved dobog. 
itt van otthonom, e számkivetés 
bölcs otthonosságában. 
tekinteted pihen rajtam 
e zarándokút alatt, 
mert szívemben van már otthonom: 
szemem szemedbe fúrom. 
az ösvény oly köves... 
otthontalan otthonosságom: hangod hallom: kövess!  

Forrás: www.poet.hu

Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Lajtos Nóra: Három versmécses





Halottjaink vannak. Szívünkbe égett csillagok. 
Fájó, ám mégis jó emlékezni rájuk, hogy egykor 
a mieink voltak ők, s most talán már testük 
elenyészett a természet ringó kebelén, 
de a lélek nem hal meg: Isten hordozza tenyerén.    


Halottjaink vannak. Jászolmeleg csöndbélésben 
gondolunk mindig, s nem csak ma, rájuk, 
mert senki nem veheti el tőlünk az együtt töltött 
perceinket: az örömöt s a bánatot, s azt a bátorító hitet, 
hogy együtt éljük meg a túlvilági holnapot.   


Halottjaink vannak. Koszorúba font angyalok. 
Emlékleveleket sodor felénk a novemberi szél, 
egy-kettő, mint áldó imádság, talán a fejünkre hull. 
Hiányukat betölteni nincs semmi, ami földi, egyet tudunk csak: 
emlékszárnyainkat az égre rájuk teríteni.