Pécsi Ilona: Bezárva

Ébredsz, 

álmod ködét tépve 

vándor lépte zeng ajtód előtt. 

Félsz, 

oly üres a ház, 

hogy rád dőljön, egy kopogás elég. 

Vársz, 

ablakaid por szőtte sötétre, 

asztalodon, 

mint múltból itt maradt kavics, 

céltalanná dermedt kenyér. 

Ébredsz, 

talán benyitna, 

ha kulcslyukadon kiszökne a fény. 

Félsz, 

kevés lesz tüzed 

gyertyát gyújtani új utazóknak. 

Vársz, 

hátha megérzi léted melegét, 

magához ölel, 

s vele újra szétáradsz a világban, 

remény.

Csorba Tibor: Hosszan hallgasd a szívverésem

Amikor hanyatt esnek a hegyek, 

a folyók is visszafelé folynak, 

mikor a hóhér gyakorol kegyet, 

s csak egy hajszálon múlik a holnap – 

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s ölelj át menyasszonyos hófehérben. 

Amikor Föld mögé bújt el a Hold 

és a megijedt Nap oly sápatag, 

mikor a Tejút kozmoszba karolt, 

s egy feketelyuk bőszen rátapadt –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csókolj, egyre csókolj csak merészen. 

Amikor kisiklik a gondolat,

és a szavak szanaszét hevernek, 

mikor jégtömbbé fagy a pillanat, 

s keserűbbé válnak a keservek –       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       és forrald fel lángoddal a vérem. 

Amikor magába zuhan az atom,

s Démokritosz nem felezi tovább, 

mikor bomba ásít túl a falon, 

s tanítványnál a tanár ostobább,      

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem       

       én azt eléd tartom két tenyéren.

Mikor kifordul a Föld gyomra, 

s az egész bolygó vulkáni láva, 

mikor amorffá válik a forma, 

s a szent is önként lép kalodába,       

       akkor hosszan hallgasd a szívverésem,       

       s csak pillants rám, azzal is beérem.  

Szűcs János: Te voltál /?/

Szikrázó szőke partokra, kőszirtekre 

te állítottál, 

arcoddal szemben, 

a sósan sebző szélnek szobrokat? 

Te voltál az, aki vártál 

sápadt Godot-szájakból 

megváltó, húsos szavakat? 

Mit reméltél, a lombtalan 

Tudás Fája alatt 

meddőn meditálva, 

ebben 

az édennek hazudott pokolban? 

Talán azt, 

hogy a testedbe 

rejtett 

időpokolgép: 

szilánkjaira 

szakadt szívverésed, 

majd újra 

életre veri a mélyhűtött 

szíveket? 

E nélkül is 

minden telítődött vérrel. 

Érzed? 

És aki mezítláb 

jön Jeruzsálem forró 

kövein, álmodhat még 

apostoli sarukat? 

Felölthet magára 

durva posztóról vedlett, 

kígyóbőr tapintású 

igaz álruhát? 

A Getsemáne-kert örök ősz. 

Felrobbant rózsák helyén,

piros tócsában kereszt áll. 

Csókkal megpecsételt 

a szeretettel álcázott 

árulás. 

Te voltál /?/  

Németh Erzsébet: Estig

Estig bármely 

csillagrendszerből 

megjövök hozzád 

ha szél szárnyán 

felhők vitorláján 

de ott vagyok 

hol susog 

ajkadon a nádas 

hol tomboló kétségben 

gyűszűnyi fény ragyog… 

Ott vagyok!  

Németh Erzsébet: Eliziádok

Küszöb mit nem léphet át 

idő és sors sem – 

ott a kegyelem tanyáz              

* 

Boldog ki megérkezik 

ahová indult 

és soha nem tévedt el               

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád, 

Te, Szólíthatatlan, 

így-úgy mégis beszélek én, 

ily s oly fabrikált nevekben 

vélem elérni Orcád 

ám dicséretedre szánt perceimben 

rest vagyok én az áhítatra 

mert szólásra kimért 

és szűkre szabott az én időm 

nem maradt erőm nekem 

a Te magasztalásodra 

mert csak kérni-kérni-kérni 

sürget a kifogyhatatlan sóvárgás 

hogy segítsd, oltalmazd 

tartsd meg és emeld ki 

fájdalmaikból a fájókat 

a megszomorítottak fejére 

hozz vigasztalást 

és tápláld kicsit a szűkölködőket 

mert annyi a baj és annyi a bajba jutott 

hogy megszámolni se volna mód 

ki mindenekért vagyok színed elé járuló 

hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig 

a megkínzottak, elveszettek 

árvák és elfeledettek seregletét 

hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés 

a magam keserve pedig 

amúgy is ráadás volna minderre csak 

ha lenne perc ezért 

akkor se nyílna föl már a szám 

s ha van, a Te könyörületed 

a sokasággal talán 

engem is magával sodor 

így kérlek ódon fohászkodással 

ne hagyd el a Terád szorulókat 

ne veszejtsd el az elveszendőt 

és hallgass meg engem őhelyettük

Marno János: Négysoros

Elszéled a pusztában a széllel 

a széna és a szalma, meg a por. 

Édesanyám, légy közel az éjjel, 

ha meg találok halni, légy itt valahol.

Lőrincz Teréz: Quo vadis

Fájtak lelkén a csontok, rozsdás rácsok 

az öröklét veszendő ablakán. 

A Rómába vezető úton már visszaütöttek 

a lépcsők, hidak és minden kő. 

Makacs lépteivel, szemközt a várossal, 

mégis megérkezett. 

Majd megvirradt a hajnali szél és egészen 

a megvakult Fórum bezárkózott csöndjéig 

egy csatatér volt minden nappala! 

A keresztet is ácsolták már 

és megkeseredve öregsége rongyaiban 

végül úgy hitte, elhagyta a várost. 

Ám a tompa lépcsők, néma hidak 

és az idegen kövek között az úton, 

ami egykor Rómába vitte: 

egyszerre szembejött Valaki. 

Siv Widerberger: Jó, ha nővére van az embernek

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent tud. 

Hurrá, van nővérem, 

aki mindent jobban tud.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindig nagyobb.  

Hurrá, van nővérem, 

aki mindenben az első.  

Hurrá, hurrá, hurrá, 

mert a nővéremnek, 

aki három évvel idősebb, 

egy éven át mindent megtettem, amit akart, 

különben 

egészen biztosan 

beárult volna a mamának, 

hogy az utcán egy néni után

azt kiabáltam, VÉN BOSZORKÁN.

Tótfalusi István fordítása

Siv Widerberg: Barátság

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

elém jött,

átkarolta a vállam,

és a titkairól sugdosott.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

sarkon fordult és ment.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

mutatott valamit, amit nemrég kapott,

és három percig játszhattam vele.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena,

felhívott valakit

telefonon,

és kérdezte, náluk lehet-e egész nap.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena

csokoládét adott

és narancslevet.

„ Á, te vagy az”

mondta Lena.„

Hát nem tudod, hogy már Ingriddel vagyok?

Hogy köztünk vége mindennek,

mindennek, érted?

Észre se vetted, te hülye?” 

Több hónapba telt,

hogy Lenát ne szeressem

és ne gyűlöljem többé.

Tótfalusi István fordítása

Lőrincz Teréz: Végtelen mese

A kettős könyvelésben vénsége küszöbére érve 

először talált komoly többletet a bevétel oldalán! 

Valami szórakozott tétovaság ült a szívére 

aznap este, és futólag számba vette mitévő 

legyen már a napokban: itt az idő végre 

rendszerezni vagyonát. 

                                             Ó, jut majd bőséggel, 

hogy csinosítsa házát, jut ajándékra, és utólszor 

a tengerhez is elutazhat belélegezni sós illatát, 

annyi szikkasztó év után korhódott testét 

hűs párájában ápolni napestig, hogy majd hazatérve 

teli pince, padlás, kamra várja borral, mézzel és 

pompás dióval! 

                                            Így méregette a közelgő időt, 

mielőtt álma hálójában végleg elernyedett a 

teste, testének összes tagjai. Azt sem hallotta már, ahogy 

eszméletének összeomlott partjai közt elhal tulajdon 

végső sikolya: 

                                           Még ma éjjel elkérik lelkedet! 

Dudics Emese: Nekrológ

A napokban vettem észre, 

hogy már nem emlékszem rád. 

Ültem a buszon. Eszembe jutottál, 

és vártam, hogy utolérjen 

az ismerős sajgás. 

Az arcodat még csak-csak felidézem. 

Halvány a mosolyod, 

távoli, mint amilyen mindig is voltál. 

De ha azt a fanyar ízt keresem, ami a sajátom lett, 

vagy azt, hogy még mindig csak rész vagyok-e nélküled, 

vagy azt, hogy összerezzenek-e még, 

ha meghallom a neved, 

már nem talállak magamban. 

Újfajta szabadság ez, még tanulnom kell. 

Többé nem tegezlek majd a verseimben, 

te helyett ő leszel bennük, ha egyáltalán. 

Tíz év munkája ez.

Mezey Katalin: Öregasszony mondja

De sokat kellett magyaráz, 

hogy végül mégse értsenek meg. 

De sokat is kellett tanulnom, 

hogy végül mégse értsek semmit. 

De sokat kellett szépnek lennem, 

hogy a csúfságom kiderüljön, 

de sokat kellett jónak lennem, 

hogy a jóságom letagadják. 

De sok igazat kellett szólnom, 

hogy mocskoljanak hazugnak. 

De sokat is kellett szeretnem, 

hogy rám ordítsák: – Takarodjál! 

De sokat kellett sírnom ahhoz, 

hogy a könnyeim kinevessék, 

De sokat kellett gondoskodnom, 

szeretteim mégis elvesztek. 

De sokat kellett iparkodnom, 

amíg haszontalanná lettem. 

De sokat is kellett törődnöm, 

hogy ne törődjék velem senki, 

de sokat kellett adnom ahhoz, 

hogy ne akarjak kapni semmit. 

Varga Kriszta: Férfi

Lakik bennem egy férfi. Hórihorgas, bátor, istenkereső. 

Ő távozik belőlem külön útjaira s visszatér, ha itt az idő. 

Ő hozza-viszi a híreket köztem s Isten közt, ő jár utána hasadt, pirkadó 

egek alatt, ködös hajnali járdákon kakasrikoltásban, kutyaugatásban. Ő 

jár utána villamoszörgésben, templomkongatásban. Szivárványok alatt 

tűnik fel, kabátja széle lobog, ha megjön, leül az asztalhoz. Rám néz, nem 

beszél, mindent tudok.

Szabóné Kurucz Tímea: Jézust szeretnénk látni!

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: „Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(János 12,20-21)  

Láttad-e már úgy igazán ezt a világot? Figyelted-e, ahogyan az éjszaka sötétjébe lassan belekúszik a hajnali napsugár? Kutattad-e már a szemeddel a fűben lapuló ibolya szálakat? Elmerültél-e már egy másik ember tekintetében, arcának vonalaiban? Volt-e már olyan pillanatod, amikor nem csak úgy néztél, hanem igazán láttál is? Amikor meglátjuk a körülöttünk lévő világban az Isten csodálatos munkáját, gondviselését, alkotásának gyönyörűségét, és érezzük, szinte a lelkünket táplálja mindezzel.  Milyen jó lenne, ha nem csupán az alkotásban, hanem az Alkotóban is tudnánk gyönyörködni. Ha a szívünk nem csupán arra vágyna, hogy egy szép napfelketét, természeti jelenséget, vagy színeket, formákat lásson, hanem látni szeretnénk azt, akinek mindezt köszönhetjük, a Szentháromság Istent.  Ezek a görögök, akik Jézushoz érkeznek, egy egyszerű kérést fogalmaznak meg: Jézust szeretnénk látni. Azt, aki megszaporította a kenyeret, aki feltámasztotta Lázárt, aki meggyógyította a vakot, és aki neked, és nekem is új életet adhat. Egyszerű, de mégis hatalmas kérés ez. Látni az Urat, a Megváltót, azt, akit mi már nem láthatunk színről színre. Vajon mi szeretnénk-e találkozni vele? Vágyunk-e arra, hogy lássuk az Urat? Mert bár fizikailag nem mehetünk elé, lélekben, imádságban, dicséretben és magasztalásban mégis, minden nap közösségünk lehet vele.  Lássuk meg az Urat minden új reggelben, minden falat kenyérben, minden örömben és minden próbatételben. Lássuk Őt, mint Atyát, Fiút és Szentlelket, aki megteremtette, megőrzi, és gondját viseli ennek a világnak, és benne nekem, neked is. 

 Forrás: Napi Ige és Gondolat