Reményik Sándor: " Elefántcsont-torony " 1931-ben

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. 

Mintha az önvád nem volna elég: 

Hogy nem ölelhetem egy öleléssel 

Az északi s a déli féltekét, 

Hogy nem száríthatok fel minden könnyet, 

És nem törölhetek le minden vért, 

Hogy nem zenghetem végeszakadatlan 

A véghetetlen nyomor énekét. 

Azt kellene, azt kellene talán. 

Csak azt, csak azt, csak azt a balladát. 

De gúny és szitok süvöltöz köröttem, 

Mert van még kék ég, hóvirágos ág, 

S egy cinke, Isten örök proletárja 

Máskép fújja magányos dallamát, 

Mint a morajló, éhes tömegek. 

S én a cinkével is énekelek. 

Az énekemet ki szabhatja meg? 

Én azt dalolok, amit akarok, 

Vagyok, aki vagyok, 

S tán akkor dalolok az emberért, 

Amikor a cinkével dalolok. 

És igenis: a csillagokkal is, 

És igenis: a virágokkal is, 

És minden kopott, ócska szerelemmel, 

Ma is, ma is, ma is. 

S mit tudjátok ti, hogy a dal hol áll meg, 

Hol áll meg, hol áll meg, kit hogyan talál meg? 

S nem nagyobb doktora-e a nyomornak, 

Mint a balgán kuruzsló forradalmak? 

Gúny és szitok süvöltöz körülöttem. 

Éppen azért: vagyok, aki vagyok. 

Költő vagyok. 

Kié vagyok? 

- Hiába nekem szegzett fegyverek -: 

Először Istené, 

Aztán önmagamé, 

Aztán a tietek.  

1931 december 14

Szabolcsi Erzsébet: Őszutó

Ünnepidő. 

Lepkét, százlábút, 

szitakötőt idéző 

nappal. 

Gondoskodó 

őszi estéken 

találkozás élettel,    

halállal. 

S ahol még díszben 

állnak őrt a fák, 

a színes ágak, 

lassan előtűnik a jel: 

Igen, megadjuk magunk 

a hervadásnak.   

József Attila: Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről 

Rohanó, tüzes vágyak estek belém, 

Mikor a bőrünk össze-összeért, 

Egész életemmel ott éltem én, 

Azon a kicsi, darabka helyen, 

Ahol a bőrünk, 

A bőrünk összeért.   

Most már tudom, őt, őt kerestem, 

Mikor jelenést kért az eszem. 

S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek, 

Értitek-e az ő szavát, ölét? 

Mert már nem birom el s az egész asszonyt 

Méhike-zümmel és hatalmas 

Üstökös-dobó kiáltásokkal 

Kihirdetem.   

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy, 

A hajnalszőrű friss, égi állat, 

Vagy a bokrok reggeli ringatódzása 

A hajadon földek zsenge tomporán? 

Minden asszony csókja összebugyog benned 

S már sokszor félek, nagyon félek tőled, 

Mert mi nagyon összebogozódtunk   

S még minden szabad szálat elkeversz. 

Ó, mi akkor is kívánjuk egymást, 

Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak 

És te könnyű felhőkön heversz!

Hervay Gizella: Étellel, csenddel...

Csak a szél. Már megint nem te vagy, 

pedig étellel, csenddel vártalak. 

A nagy szavakat, mint olcsó ruhát, 

levetettem. Nem várok csodát. 

Nem kérek semmit. Nem panaszkodom. 

Csak tenyered helye üres arcomon.  

Ami lettünk volna, vagyok egymagam. 

Szavaimnak immár kettős súlya van. 

Szemeddel is nézem, amit láthatok. 

Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.  

Amit kimondani nem tudtam neked, 

látod, most a munkám okos része lett. 

S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon, 

az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Szomjúság

Kérlek, gondolj rájuk ebben a rekkenő hőségben.

Halász István: Nyári hőség

Tikkasztó a hőség!  

Szinte lángol a táj!  

Forró az egész környék,  

katlanná vált a világ!   

Ilyenkor érezzük, milyen fontos a víz!  

Ilyenkor is érezzük, milyen fontos az egészség!  

Ilyenkor érezzük, a szomjúság mily nagy kín!  

Ilyenkor vágyjuk, legyen a hőségből elég!   

Az embereknek most az a kívánsága:  

hogy lehetne-e e hőből eltenni télre,  

hogy amikor hull a tél hideg hava,  

lelhessünk akkor egy kis melegedésre?

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is, 

hol gondolatoknak már zaja nincs.   

Kérdéseimet is csendre intem, 

halk, szelíd hangot keresek éppen.   

A találkozás csendjére vágyom: 

a Mindenható, hogy rám találjon.

Rákos Sándor: Talán

Tán egy beszédes kutya kéne: 

jó útitárs és jó barát, 

kivel este, tücsökzenére 

taposhatnám az út porát.   

Talán egy bot… Hiszen beérném 

akármilyen görbével is: 

görcsös lenne, furkó a végén 

– ám kezes jószág, nem hamis!   

Talán pipát, dohányt szereznék… 

Meggyfapipa és szűzdohány! 

Kék füstsárkány-hadat ereszt szét, 

játszótársam lesz valahány!   

Talán… Egyszer útrakelek majd, 

még mielőtt a csönd besző. 

Megtalálom. Mosolyog, sóhajt. 

S felel szívem, a repdeső.

Trausch Liza: Hallgassatok reám

" Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." 

Ézsaiás 55,2 

 Hogy vágyik az ember egy jó szóra! Hidd el, csak Istentől kaphatod meg. Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten Igéjével. Mérhetetlenül nyomorban élő, szomjas és éhes emberek vagyunk. Emberek járnak ebben a világban, és nincs szemünk arra - akik már az Úréi vagyunk -, hogy meglássuk, mennyire csonttá soványodtak, mennyire segítségre szorulnak már. "Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér?" Nem csak fizikai pénzt. Sokféle pénzt adunk mi azért, ami nem kenyér. Még a lelkünket is, a legdrágább pénzt! Istennek drága pénze az idő is. Vigyázzunk! Nincs korlátlan mennyiségben. Egyikünk sem tudja, mennyi van még. Egyszer csak nincs tovább. Lehet, az erődet is figyeled, hogy nincs már annyi, mint egy évvel ezelőtt. Fogy az értelem, a felfogóképesség, az emlékezőtehetség. Mit veszel azon a kis összegen, amid talán még van? Mire használtad a kincseidet, amiket gyermekkorodban tanultál? Fogy a valutád, a szépséged, a tehetséged, amire támaszkodtál. "Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék lelketek kövérségben." Isten azt akarja, hogy éljen a lelked. Amikor Őt megtapasztalod a hiteddel, akkor leszel megelégített ember, akkor gyönyörködik a lelked kövérségben. Állj ma komolyan Isten színe elé! Lásd meg, mire adtad a pénzed! Hallgass az Úrra! Ne menj tovább éhesen, szomjasan. Engedd, hogy életed hátralévő idejében gyönyörködhessen még a lelked.   

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Émile Verhaeren: Oly szép szavakat...

Olyan szép szavakat mondtál nemrég az este,  

Hogy a sok-sok virág, amely felénk hajolt,  

Szerelmes lett belénk s kettőnk arcát keresve  

Közülük hirtelen egy az ölünkbe hullt.     

Nincs messze az idő, mondtad, mikor az élet,  

Mint túlizes gyümölcs, megérve majd lehull;  

S hogy zeng majd a harang, értem kondulva s érted,  

S hogy szeretjük egymást, ha majd bealkonyul.     

Körülölelt hangod édes dallama ringva  

S forró szived olyan nyugodtan lüktetett,  

Hogy félelem nélkül láttam volna kinyilva  

A kanyargó utat, mely a sirunkhoz vezet.   

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Nemes Nagy Ágnes: A fog

Hogy mit gondolok Jézus alakjáról, arra egy legendával szeretnék mindenekelőtt felelni. Apokrif, de eléggé ismert. Jézus és tanítványai egy mezei ösvényen járnak. Egyszerre csak egy kutya teteme fekszik előttük az ösvényen keresztbe, már oszladozó állapotban. A tanítványok sietve és viszolyogva lépnek át a kutya tetemén, Jézus megáll előtte, nézi, aztán utánaszól a tanítványoknak: Nézzétek csak, milyen szép a foga. Milyen szép a foga. Nekem ez fontos mondat és nagyon jellemző. Meglátni a legviszolyogtatóbban, amely persze nemcsak a kutyatetem, hanem az élet nyomorúsága, esendősége, félelme, a halál, a sors - meglátni mindabban ami szép, valami részletet találni, ami szembeszegül a visszataszító látvánnyal, a félelemmel, azt én kivételesnek tartom és általánosnak is. Jézus alakja úgy, ahogy jelen van a vallásban és kultúrhistóriában, mindenekelőtt vígaszt és szembeszegülést jelent a félelemmel, ám végső soron halálfélelem. Nemcsak esztétikainak tartom Jézus megjegyzését, dehogy, erkölcsinek, filozófiainak, morális bátorságnak, vitalitásnak. Az oszló kutyatetem és a szép fog - ez a két pólus, ami közt az ember egzisztál: esendőség, törékenység, halál - életkedv, életöröm. Jézus az én szememben az esendőség hérosza. 

Az istenfogalom egyre absztraktabbá lett: sokistenhit, egyistenhit, láthatatlan Isten fogalma. Ezek fontos lépcsőfokok az emberi gondolkodás elvontságának növekedésében. De ugyanakkor magában rejti az istenfogalom elszakadásának a veszélyét az emberitől. Olyan énfelettivé lesz az Isten, aki magába foglalja az énfelettes szakralitását, az ember vágyait, legfelső érzéseit - de el is távolodik az embertől; részvétlen és közömbös lehet. Ezt az elvontságot szünteti meg a Jézus-alak, aki az elvontság ívén visszahajlik az emberhez, kisdedként, kiszolgáltatottként megszületik, hogy mintegy újra szolidárissá legyen az emberrel, nemcsak a legyőzendö szenvedés, hanem annak másik pólusa, az életszeretet, sőt, egyszerűen a szeretet által.

Émile Verhaeren: Míg küszöbünkre künn

Míg küszöbünkre künn a sűrű hó szitálja 

gyémántos gyöngyeit, 

a szomszédos szobán bolyongó lépteid 

zenélnek meg-megállva.  

A tükröt elhúzod - szárnyát behajtva tán - 

az ablakmélyedéstől, 

s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján 

hintázva leng le és föl.  

Hallom, amint íme, fölszítod a tüzet, 

élesztgeted parazsát, 

s a hallgatag falak körül elrendezed 

a székek hallgatását.  

Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár 

szélén a porszemecskét, 

s gyűrűdhöz érve most megkoccan egy pohár 

és cseng s tovább remeg még.  

S ma este boldogabb öröm, mint bármikor, 

hogy gyöngéden jelen vagy; 

közel vagy, érzem és - nem látlak bár sehol - 

hallom: mindig velem vagy.  

Szegzárdy-Csengery József fordítása

Őri István: S ha már többé

S ha már többé nem keresel, 

és ha a világ betakar történéseivel, 

akkor is lesz egy perc, egy pillanat, 

mikor megállok és rád gondolok, 

s ha nem lesz pillanat, 

az se számít, 

mert mindig előttem állsz 

fény-ruhában, mosoly-köntösben, 

s bár a világot nézem, 

téged látlak 

a világ zaján át te nevetsz felém 

nem kell perc, nem kell semmi sem, 

mert még mindig szeretlek, kedvesem...     

nem kell semmi...  

csak valamennyi élet, 

amibe megkapaszkodhatom 

valamennyi emlék, 

ami csak az enyém 

valamennyi Te...     

egy kevés is elég, 

mert végtelen vagy, 

szemed az egész világ, 

egy lépésed földeken visz át...     

valamennyi...     

elég...

Keresztury Dezső: Jókívánság

Húsz éve azt írtam: két évtized 

elég volt, hogy megismerd szívemet; 

hogy azt is megértsd, ami a szavakban 

mélyen rejtőzik, mert kimondhatatlan; 

mert amit cselekszünk, jobban elárul, 

mint amit annyi csak fecseg magárul. 

Két évtized magát kettőzte már, 

napunk is lassan hajlófélbe jár: 

mondjunk derűs búcsút az ifjúságnak; 

vágyak, gőgök, dühök szelidre válnak. 

Ne kívánj többet nekem, sem magadnak 

csak amennyit türelmes őszűnk adhat.

Képes Géza: Hajótörött

A világ képei az őszi égbolt 

szelíd fényében hunyorogtak . 

Már zátonyra vetett kalóz vagyok csak. 

Álmodni még? Csattog a viz sziklán. 

Magam vagyok. Látom villanni halkan 

a kedves mosolyát - mint egy sirály

vergődik még s elmerül a viharban.

A homály mint hídeg kigyó úszik rám,

de már tudom, hogy nem fog győzni rajtam.

Szomjas vagyok, s csak az nem kap vízet,

aki a szomjúságról is lemond.