2022. március 21., hétfő

Tamás Tímea: Keresés




valahol vagy 
a hely a másé 
kijutni volna jó 
de mint 1 labirintus 
olyan a lét 
az élet vagy ez 
amiben szaladsz 
haladsz 
de merre nem tudod 
nyakadon hurok 
elmeszesedett erek húzzák 
merevebbre 
fordulnál nem lehet 
valaki azért nálad hagyta 
a kulcsot és az eszedet 
mi sokat tud pedig                            
csak azt kéne 
hogy a kulcs minek a nyitja 
s hogy e zúzmarás gömbbe zárva 
milyen is az élet titka   

szaladsz futsz mész haladsz 
sárrögök csúsznak a talpad alatt 
fáradsz 
a rejtély nyitja messze 
pedig a kulcs a zsebedben 
próbáltál pár megváltást 
érzést érzelmet szerelmet 
romantikát és realizmust 
poémát és puszta türelmet 
de a hely mintha másé lenne 
s általad ki nem nyitható soha 
s maradsz erekbe falazott 
csodára váró ostoba

Somlyó György: Kétféle - kétfelé

1

talán úgy
mint a pünkösdi rózsa 
talán így               
ahogy hulltukban is
pirosan lüktető                      
szirmaiba temetkezik 
maga körül a földön                               
magával veszi magát körül 
éppoly szabályosan                              
és éppoly szertelenül 
akár eddig a szárán                               
nem más lesz csak egy másik rózsa    


(Talán úgy                  
hogy köréd hullok 
mint szirmaival                        
maga köré a pünkösdi rózsa 
és beborítlak                     
talán úgy 
hogy észre se veszed)  
 

Szlukovényi Katalin: Címlapfotó




Folytonosan görcsös igyekezet volt benne, hogy mindent a legtökéletesebben csináljon. Valami le nem tisztult elképzelése volt arról, hogy elsajátít egy könyvtárnyi tudást, harminckét nyelvet, erős lesz, hajlékony és gyönyörű, a legújabb divat szerinti ruhákban, mögötte egy konfliktusmentes, meghitt család, töméntelen pénz, számtalan barát és ismerős és persze fantasztikus élmények - és akkor mosolyog egyet a címlapfotón, aztán kilép az egész állóképből, és belerúg egy kavicsba. 

2022. március 20., vasárnap

Kókai János: Berlioz ars

akkor 

A ház előtt vártalak. 
Mikor kijöttél, új szerelmed lépett mögéd. 
Sötétbarna fürtjeid izgatták arcodat. 
Mintha színházban néztelek volna. 
Komor arccal mutattad, kopjak le. 
Rohantam a fák között. 
Ágak csapódtak hozzám. 
Elbotlottam. 
Barbár ritmus született bennem. 

húsz év múlva 

A partra mentünk. 
Fújt a szél a tenger felől. 
A rekkenő hőség alábbhagyott. 
Mint csiszolt fém, éles volt a láthatár. 
Ujjaddal mutattad, merre menjünk. 
Szólni már nem voltál képes. 
Kendőt kötöttem rád a napszúrás ellen, 
takarva régen fodrozódó hajadat. 
Ideges lettél, és letépted magadról. 
Ősz hullott arcod elé. 
Hallgattam kerekesszéked nyikorgását, 
semmilyen szimfónia nem jutott eszembe.

2022. március 18., péntek

Csoóri Sándor: Elmúltam hatvan

 Elmúltam hatvan, hatvanöt.
Amúgy elmúltam százhúsz is.
De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért,
és a világ se lett kisebb,
miként szerettem volna.

Hogy mi jön ezután s mi jöhet,
nem tudom.
A tüdőm, a vesém
örömest fölrepülne még a felhők fölé,
s a szemem is hanyagul elkószálgatna
madárnyomokat megőrző városokban,
de bármerre fordulok,
mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit
látom örvényleni a fejeken,
s a festett vér helyett
igazi vért
a gondosan berendezett színpadokon
és harctereken.

Tél van, tetszhalott tél.
Néha egy magányos hópehely
érkezik ide
meghódítani a várost.

Ez az idő mindig az én időm:
fölhajtott kabátgallérral
rohanok végig a Duna-parton,
mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben
várja visszatérni
száműzött, fiatal életét.

Anga Mária: A stációk

Befészkelte magát ebbe a városba a tél, 
hajnalban az ablaküveg hidegnek feszül. 
Életre való ez az élet. Kifelejtem belőle a halált. 

Imádkozom minden szavammal, 
minden énekemmel, 
a stációk soha nem vesznek el,
Jézus nem maradt a Golgotán.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem, 
mint szőlőfürtjeit az őszi Nap, 
gyermek valótok él tovább szívemben
emlékek, színek és szavak. 

Tanítsd Uram tudnom, s tudatnom: 
ha fájt is olykor – begyógyult a seb, 
tanítsd magam margóra írni,  
hadd legyek, ha kell, mind mellékesebb. 

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább, 
mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág, 
mint mélyből a mag, ha felszínre tör, 
mint elárvult arc, ha eltörik a tükör. 

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben, 
az örök körforgás apró része lettem, 
s mint patak vize feltartóztathatatlan, 
továbbcsorogva mindenemet adtam... 

de egykor én voltam a párna, 
őr az álmotok felett, 
én voltam az étel, s a játékszeretek.        
      

2022. március 13., vasárnap

Rákos Sándor: Most már












volt ahogy volt most már ne bánjad 
s azt se hogy mi lesz majd utánad 
bölcsebb nálad bízd a jövőre 
a szfinx-mosolyú rendezőre  

Rákos Sándor: Záróra




oltogatnak már a teremben 
egyre több lámpa nem világol 
részenként húnyunk ki az Egésznek 
bennünk is égő tudatából 

Márai Sándor: Harminc

Harmincéves vagyok. A szeretőm 
Elaludt a zöldripszes heverőn.   

Inge fodrát szellő lebegteti, 
Két mellén alusznak kezei.   

Most veszem a kalapom s lemegyek, 
Férfi vagyok s valamit keresek.   

Talán az Istent, tán egy új szeretőt, 
Tudom, hogy örökké keresem őt.   

Járok, nézek, valamit keresek, 
Senkit nem gyűlölök s nem szeretek.   

Önző vagyok és fütyörészek itt, 
Most élni fogok még egy ideig.   

Életem hetykeség nélkül való, 
Szeretem ami rossz és ami jó.   

Tudom jól, hogy csak annyi az egész, 
Mintha egy nő az utcán visszanéz.   

Vagy mint egy hang. Vagy lábnyom az úton. 
Tudom, tudom, tudom, tudom, tudom.   

Nyújtózom, dünnyögök és hallgatok. 
Jó az idő. Harmincéves vagyok.    

2022. március 6., vasárnap

Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyező-kék szempár












Jégmezők felett didereg a tél, 
havas, görnyedő vidéken, 
s csak egy kismadár dala 
(mint gyűrt pántlika az égen), 
az sír, az kiált elhalón…  

Csöndes minden más, mint a lélek üstje, 
és azt visszhangozza csak 
amit a madárka jajong, 
a lét, e darabka ezüstje 
a puszta-tél zömök-zord havon…  

Szép a néptelen üresség, 
a madárdal, ami messzi-csüngő 
könnyű fátyol-szüzesség, 
s a sóhajtás, mint nesszre fölvarrt kincstár, 
csak sír, mint egy szomorú arcból 
könnyező világoskék szempár…  

Most megölelhetnél, – hallod? 
csak úgy… a semmiért… 
Csak úgy, hogy nem is kérded meg: “miért?” 
Hisz’ átjár árván a reggel, – ami itt hagyott! 
S a téli fagyban párolgó sóhajod, 
mint pihegő-zöld lomb a szívembe áthajol…

Rákos Sándor: Intés a szívhez

Szívem, rettenetes fekete agaram, mely isten poklából 
s minő rontás mérge dobott ki? — hiszen lassan-lassan 
árnyékká vékonyulsz s förgetegid valamelyikének 
hegyszakadéka benyel majd! Milyen nyom az — felelj! — 
minek futását szükülő orral szagolod — követed: Azé-e, 
aki egykor elküldött ide, csontig soványodott, 
szerencsétlen fekete — fekete párát, — avagy akárkié is lehet 
s te csak futod bolondul míg a végén leszakadt 
gombként gurulsz el valahová? Bizony-bizony, végtére is 
már illenék tudnod a választ, nemcsak így szótlanul 
kutyagolva verned fel az éjszaka bozótját, fülelvén 
a távoli füttyöt, mely ha tán egyszer el is hangzanék, 
párját hívó madárka jele lenne s nem — mint te sejted — 
Isten szólna hozzád. 

2022. március 5., szombat

Rákos Sándor: Apokalipszis




Nem fújnak trombitát, halkan beszélgetve várnak 
az angyalok. Nem lesz ítélet, csak elmúlik minden
Szomorúság visz el férfit és nőt, 
gyerekek már nincsenek, felnőttek pár nap alatt. 
Valaki hanyatt fekszik a pázsiton, utoljára 
nézi az eget, a lombokat. Kifő az utolsó kávé. 
Leejtik az utolsó tányért a készletből, 
megrendül a föld. Az ablakban itt a tenger. 
Nagy meleg lesz és nagy hideg. 
Utoljára hallja az embereket az Úr: Szerettem, nem szerettem.

Márai Sándor: Senecával

Élj úgy, hogy holnap meghalsz. Ne szelíden, 
De daccal élj! Élj mint a vér! Élj! Minden 
Ízed éljen! Mert vér volt a hűs tej, 
Mit anyád melle csogott! Vér, tejízű 
Kedvesed csókja is, vérízű tej, sós, 
Fanyar nedű! Élj hát! Ha ez a dolgod - 
Tudod te már, hogy vére volt a kőnek? 
Úgy alvadt össze véres kocsonyában 
Fekete kőnek ez a föld, mi vér volt 
S a vér sem tudta már megváltani!   

Élj, mint a kő, vagy mint a tiszta állat, 
De élj egészen! Oly titkokat tudok, te, 
Füledbe súgom, hogy véred megindul 
És bádog arcod szebb lesz, mint az Isten, 
Hajolj ide: ember vagy! Elfeledted?...

*

2022. március 4., péntek

Zelk Zoltán: Tizennégy sor




Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!