Gyökössy Endre

          

          " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!            

          Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, a végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.            

          Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül, s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel! Akiben nincsen félelem, halál,, sőt idő sincs."

Kálnoky László: Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted, 

és lüktetése szórakoztatott; 

majd felmutattad azt a többieknek, 

kissé büszke és kissé meghatott 

mosollyal, hisz te műveltél csodát 

a szerkezettel, melyet félredobtak; 

ha akadozva is, ketyeg tovább; 

életre keltettél egy tetszhalottat. 

De lásd, a szív nem zenélődoboz; 

talán csak egy dalt tud, de mégse gép, 

melyet akárki működésbe hoz, 

csak föl kell nyitnia a fedelét. 

A meztelen szív inkább valami 

elvadult, beteg állathoz hasonlít, 

ha meglepik, hangját sem hallani, 

holtnak teszi magát, s vackára omlik; 

megkopasztva, nyúzottan didereg, 

– ép korában sem volt valami edzett –, 

hártyánál véknyabb bőre csupa seb, 

s felszakad, alighogy hegedni kezdett; 

minden belészúrt pillantás tövis, 

és most szabad prédája bárkinek… 

Mit várjak másoktól, ha még te is 

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám s én megjövök, 

hogyha vársz nagyon, 

várj reám, ha sárga köd 

őszi búja nyom, 

várj, ha havat hord a szél, 

várj, ha tűz a nap, 

várj, ha nem is jön levél 

innen néhanap, 

várj, ha nem vár senki ott 

haza senki már, 

s ha nógat is bárki, hogy 

nem kell várni már.  

Várj reám, s én megjövök, 

Fordulj daccal el, 

ha áltatják ösztönöd, 

hogy: feledni kell… 

ha lemondtak róla már 

apám s lányom is, 

s jó barát már egy se vár – 

…szinte látom is: 

borral búsul a pohár, 

s könnyet ejt szemük, 

rám gondolva. De te várj 

s ne igyál velük.  

Várj reám! Ó, átkelek 

minden vészen én. 

Aki nem várt, rám nevet: 

“ Szerencsés legény.” 

Nem tudhatja senki sem, 

te meg én csupán, hogy 

te jártál ott velem 

öldöklő csatán, 

s te mentettél meg, de hogy? 

Egyszerű titok: 

várni tudtál rám, ahogy 

senki sem tudott.  

Lányi Sarolta fordítása

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot."

Károlyi Amy: Rövid és hosszú

Ez is lenne, az is lenne, 

ha az élet hosszabb lenne 

ki lehetne ezt-azt várni 

királylány jönne s királyfi 

holnap sütne, ha ma esne 

ha az élet hosszabb lenne 

jönne gyógyulás, dicsőség 

hóval váltakozna hőség 

megbékülne, aki gyűlöl 

forint hajtana a fűből 

ami nincs ma, holnap lenne 

ha az élet hosszabb lenne 

örömre fordulna bánat 

lenne időd, hogy kivárjad 

megbecsülés jönne csőstől 

kirántana lelki csődből 

ami nincsen, mind megesne

ha az élet hosszabb lenne 

Holnap lenne, ami nincs ma 

teli erszény és harisnya 

ki lehetne ezt-azt várni 

nem fájdítana akármi 

koszos kódis lottót nyerne 

ha az élet hosszabb lenne 

Jönne ezer lehetőség 

szűk esztendőre a bőség 

az ablakba könyökölve 

várni, hogy az ajtón jön be 

vagy leszáll a tenyeredbe 

ha az élet hosszabb lenne 

az is lehet, hogy hiába 

bíznál meghosszabbításba 

lehet, hogy a fordítottja 

lenne a hosszúság nyitja 

az is lehet rosszabb lenne 

ha az élet hosszabb lenne

Tomaji Attila: Épp úgy

Szépek Zebegény utcáin a szántásarcú öregek, 

Az a néhány botladozó, ki még itt-maradt. 

Örülnek fodros víznek, langyos napnak, 

S álldogálnak, mint távolodó ég alatt a hegyek.  

Álldogálnak estefelé a kocsma előtt, 

Utolsó pohár a kézben, szájuk kicsit remeg. 

Hamar átjárja az alkohol gyönge testüket, 

Nem jut több húsra, kenyér van s tavalyi befőtt.  

Nem jut eszükbe zeneszó, tánc, az a régi szerelem, 

Ahogy feküdtek a parton, öleltek falombok alatt. 

Nincs meg az íze már annak a letűnt nyárnak, 

Elúszott a hosszú vízzel, lehullott lágy levele.  

Elúszott az ég is, makacs felhői sötétbe vesznek, 

Kihunynak a színek, elmosódnak a vitorlák. 

Pár szál cigaretta maradt, könnyű bor s a pohár, 

És semmi más, csak szív körüli tompa neszek.  

s elcsoszognak. Elhívják az apákat a fák. 

Sárba merült testükön átszaladnak a gyökerek. 

S mint megunt játékot a sírok közt játszó gyerekek, 

Épp úgy ejti ki tenyeréből őket a világ –   

Tomaji Attila: Mielőtt

 

When you are old and grey and full of sleep
 (W. B. Yeats)

Ha majd ősz leszel és öreg, és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé:
változó arcod lassú bánatát, mely már a tüköré,
szépnek alig, csak ijesztően talányosnak találod.

Ha majd hajók jönnek, vitorlák, kényszerítve, mert röpül
a sárga szél, s a gyors dagály is elindult feléd: szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén, s szemed megörül,
felismerve a hasonlót, felszínén az izgatott mélynek.

Ha majd megárad benned is a régmúlt, ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel a meleg kövek közt, hol boldogan
futottál egykor, mert várt a messzi nyílt víz, az őserő:
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat.

Ha majd a szökött szerelmet, bár keresed, nem találod,
és a kéz, mi nyúl feléd, hideg, mint megvakult tüköré:
hajtsd le ősz öreg fejed a némán széttárt szárnyak közé,
s mondd ki szép neved, mielőtt lehúzna a vastag álom.

Tomaji Attila: Pompás tájai az éjnek

                                    „ vannak vidékek legbelül”                                             

                                      (Kányádi Sándor)  

És mert a centrum gyönge kifakult s széthullt 

S mikor emlékeznél az édes fényre hajnalonta 

Tanácstalan halottak ülnek forró mellkasodra 

S kéznyújtásnyira közelít sziszegve a régmúlt  

És mert szörnyeket ringat az éjszaka kőbölcsője 

Akiket fölneveltél akiket szavaiddal itattál 

Fölmondják amit megtanultak de mit kiraktál 

Beérni a fényre már elfut előled nyöszörögve  

És mert nem születik többé újra a fehér szarvú 

Patája nem koppan kőre házunk kopott küszöbére 

Nem vet árnyékot papírodra elűzött kecses lénye 

S ösvényt sem mutat többé a ragyogó szavú               

És mert ki hétszer lehetett is a földön boldog 

Ölbe esett kézzel csak nézi némán a sújtott tájat 

Ez otthonául fogadott meggyötört puszta tárgyat 

Nézi értetlen mint százszor kifosztott sarki boltot  

És mert kitapinthatók a szenvedés kuszált csomói 

S a fogak oly hangosan őrlik a maradék szavakat 

Hogy nem érted mit üzennek – csak roppannak 

Mint kettétört mutatók a fogyó évek számolói  

És mert hiába futnál messze végig a parton 

Kiűzhetetlen mellkasod vörös édenéből a szív 

Összes félrevert ütését magaddal kell hogy vidd 

Hisz abbahagyhatatlan ez a tébolyult maratón  

Ezért  

El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel 

S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás 

Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted 

S a napközben sötét-tiszta forró csobogás  

Oda hol elidőzhetsz árnyékkal és árnyakkal 

Hol szavad ha hull is tömör aranyból érem 

Hol találkozhatni félni merész bátrakkal 

S hulladékból kastélyt rakni nem érdem  

Oda hol mosolyog s hosszan táncol a hullám 

S a hold nem az éjszaka félbetört kagylója 

Hol halállal telt az élet élettel a halál 

S egy szép szót súg a visszhang füledre tapadva  

Oda hol hosszan fut s magasba tör a kék sövény 

És kisimulnak az árkok a kegyetlen kontrasztok 

Mert vannak vidékek hol szabaddá tesz a törvény 

S mondhatod: homállyal vakító fénnyel egy vagyok  

Mert vannak vidékek legbelül pompás tájai az éjnek 

Azt kell lassan beutazni       Ott énekelhet még a lélek –   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem. 

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.  

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.  

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.  

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.  

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.  

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.  

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -  

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.  

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.  

Erdőd, 1848. november 17-20.

Kányádi Sándor: Szeptember

Fagyó mosolyú 

délután: 

sárguló alma 

fönn a fán.  

Borzongó lombok 

reszketeg, 

útra készülő 

levelek.  

Hóharmat színű 

kikerics: 

hűvösödnek 

a vizek is.  

Ezüst szakállú 

holdvilág: 

szigorodnak 

az éjszakák.  

Gyapjasodik a 

kicsi őz: 

észre se vettük, 

itt az ősz.

Oláh András: holnap

holnap más lesz minden: 

vekkerre ébredek megint 

hogy el ne késsek... 

sietek s észre sem veszem majd 

mitől náthás az ég 

hogy a szélhámos nap 

kedélybeteg felhőkkel takarózik 

hogy összecsókolóznak a fák 

a reggeli szélben 

s hogy Isten tenyerének 

lenyomata ott simul mindannyiunkon

Bob Gass: Használd a mosoly-stratégiát!

„ Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.” (Jób 29:24) 

        Egy lelkész tizenkét évig szolgált egy gyülekezetben. A vasárnap reggeli istentiszteleten szokása volt, hogy a gyerekeket a prédikációja előtt előrehívta, aztán a gyermekek együtt mentek el a számukra tartott  "gyermekistentiszteletre.” A gyerekek a szószék előtt vonultak el, és ő törekedett arra, hogy mindegyikükre rámosolyogjon. Cserébe a gyerekek visszamosolyogtak rá. „ Számomra ez volt a szolgálat egyik csúcspontja” – emlékezett vissza. Egy napon azonban véletlenül nem mosolygott rá az egyik gyermekre. Egy göndör hajú négyéves kirohant a menetből, és az édesanyja karjába vetette magát zokogva, mintha összetört volna a szíve. Az istentisztelet után a lelkész odament hozzájuk, hogy megtudja, mi történt. Az édesanya elmagyarázta neki, hogy a gyermeke azt mondta: „ Mosolyogtam Istenre, de ő nem mosolygott vissza rám!” A pásztor eltűnődött: „ Annak a kisgyermeknek én képviseltem Istent. Nem mosolyogtam, és a világa elsötétült.”  

        Ma kötelezd el magad a mosoly-stratégia használatára! Azt mondod, több problémád van, mint Jóbnak, szóval nincs miért mosolyognod? Jób több csapást élt át egy év alatt, mint a legtöbbünk egy egész életen át. Ám annak ellenére, hogy mélységbe került, másokat felemelt. Bár kétségbe volt esve, másokat bátorított. Hogy csinálta? „ Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak ” (Jób 29:23–24).

Forrás: www. maiige.hu

Áprily Lajos: Gyerekszemmel

Öreg vagyok. Tán gyermek is? Lehet. 

Sosem csodáltam így a felleget. 

Szűzességük nem bűvölt így sosem. 

Itt lenn valami meghalt. Keresem.

Áprily Lajos: Az égi oszlop

Lengő torony. Fényes felleg-titán. 

Ez volt az Isten-rejtő égi jel, 

az a felséges oszlop, mely után 

révült arccal megindult Izrael.

Áprily Lajos: Együtt velük

Száguldva jöttek, büszke, széles ívben, 

fekete szárnyuk lengett komoran. 

Feldobtam és veled rohant a szívem, 

te gyönyörű, szilaj felhő-roham!