2024. január 27., szombat

Molnár G. Krisztina: Ha jössz





Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess, 
csak csendesen, csak csendesen. 
Rezzenetlen lombok, törzsek közt 
üzen a szél, oly szelíd, mint egy 
puhán merengő, lírai költemény. 
Lelkemben apró borzongások, 
pillangók halvány rebbenése, 
fűszálakhoz simuló mosoly. 
Őrzöm neked az erdő halk 
szusszanását, az avar puhaságát, 
a fény derengésének titkát. 
Elsimulnak a köznapi gondok, 
arcot ölt a zengő Harmónia. 
Csend simul a csendhez – oda.  

Csorba Piroska: Nézd, Uram

Nézd, Uram, elmúlt tavaszom, 
lobogó fáim zöldje őszre váltott, 
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak, 
s a virágok illata csak emlék. 

Álmaimat felissza a hajnal, 
s nem adja vissza se nappal, se éj. 
A mozdulatom egyre lágyabb, 
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem. 

Távolig nem ér el tekintetem, 
mi közel van, már azt se látom, 
testem is teher nekem, Uram, 
tán el se bírom Golgotámig. 

Gyomjaim halódnak sárgán, 
hullámaim tóvá simulnak, 
csönd hallgat bennem engem. 

Közel a tél, a hó alatt 
kopár fájdalmak kemény bokra. 
Fehér a feketét magába oldja, 
bennem nem lesz magamból semmi többé – 

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.  

2024. január 25., csütörtök

Zelk Zoltán: Téli fák




Nem fáztok, ti téli fák, 
mikor meztelen az ág? 
Eldobtátok a nyári zöld 
s az őszi aranyruhát.  

Ejnye, ejnye téli fák, 
ez aztán a furcsaság: 
hideg télben levetkőztök, 
nyáron viseltek ruhát!      

Tamás Tímea: Félelem

tudod
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – egyszerre veszted el arcomat
Ő – lehull a sarokba mint ócska kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem

Gyurkovics Tibor: Táv




Mily balga vagyok édes Istenem
röpülésem de szárnyam sincs nekem
csak végtelen és egyszerű szívem
mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen
esőáztatta fényösvényeken
szárnytalanul és röpüléstelen
puszta szívemmel hozzád Istenem?

Gárdonyi Géza: Köd és fény

Ablakomon ma nincsen jégvirág. 
Ahogy kinézek, szürke a világ: 
köd lomhál a földön. 
A szobám ma börtön. 

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl? 
Elpusztulhat tőlem az egész világ; 
ha a nap az égről, mint az alma lehúll, 
és leomlik véle a csillagmiriád, 
én nem fogom tudni, én semmit se látok, 
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot. 

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém. 
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém: 
kóró, letörött ág, elhervadt levélke, 
száz kis halott virág szomorú emléke. 

De nincs örökös köd szép Magyarországban, 
s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban: 
átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol. 
Feltárul a közel, feltárul a távol. 

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik: 
a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit. 
Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe; 
piros szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelől a táncot bokázva, 
hátul meg a vének csendes ballagdálva. 

Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány. 
Orcája halavány s mégis boldog vidám. 
Vissza-visszapillant az édesanyjára. 
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.  

2024. január 19., péntek

Sebestény-Jáger Orsolya: Imádság




Az út amin járok, égig ér, 
bár sár veszi körül, hófehér. 
Lábaim alatt, ha moccan a fű 
ámulva lélegzem – oly gyönyörű. 

Minden nap megvívom e titokzatos harcot: 
a legszebb gyöngyöt hoznám, kalligrafált, karcot, 
hogy kincsemként adjam – s mind Eléd tegyem. 
Másnak semmiség – nekem a mindenem. 

Az út amin járok, égig ér, 
bár sár veszi körül, hófehér. 
Lábaim alatt, ha moccan a fű, 
ámulva lélegzem – oly gyönyörű.

Oláh András: akkor is

maradtál fájdalom – letörölt ékezet – 
ablaknyi rés helyett elbillent képkeret  

vonatod most is a szívemben zakatol 
sok révült mosolyú emléket letarol  

hiány van és sötét – kafkai fájdalom – 
kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom  

s ha elvérzünk is a hideg vágányokon 
a végítéletet akkor se vedd zokon  

s ha majd a másik part kontúrja felragyog 
ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok

Oláh András: felejtés ellen

az ajtó mögött állt az öreg sifon 
a faragásmintákra már nem emlékszem 
csak alul a hatalmas fiókra 
s az elegáns rézfogantyúra 
amit az ószeres is megcsodált 
jó volna visszatérni egyszer 
abba a depresszió nélküli világba 
körülszaglászni végigtapogatni a tárgyakat 
szavukat venni hogy mellettünk maradnak 
érezni a kemence melegét 
a fonott szalma illatát amelyből táskák 
szőnyegek készültek 
csimpaszkodni a létrán és kúszni a 
padlástérbe rejtett kukoricazsákok között 
vagy a kút kávájának támaszkodva 
bámulni a mélyben hullámzó eget 
hallgatni a kavics csobbanását 
kutatni elrejtett kincseket 
megkérdezni az álmokba szőtt karikásostort 
a foszladozó falat a törött kerítésléceket 
s átölelni még egyszer anyát 
mielőtt rásötétül a sívó homok

2024. január 17., szerda

Lányi Sarolta: Cica-vers






Szép macskám, szép ijesztő
Szemed szemembe ásod,
Titokzatos barátnőm
Oly bölcs a hallgatásod.

Úgy ülsz, mint egy királynő
Palást a bőröd, bársony.
És látsz csukott szemeddel,
Ülvén büszkén, sugárzón.

Titok vagy, néma bölcsem
Tudó, ravaszdi macska.
Félek, mig hallgatsz bölcsen: -
Rajtam mulatsz magadba.

Valerij Kunyicin: Hajnal









Hajnalra
A csend
Belefáradt a magányba.
Az erdőt felverte a madarak trillája.
A természet élvezte e zenét,
S a fűre harmat hullott cseppenként.
Egyszerre a mélykék ég meghasadt
Amint a hegyek ormáról
A nap leküldte
Az első fényes sugarat.

Dabi István fordítása

2024. január 15., hétfő

József Attila: (Drága barátaim...)




Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, 
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, 
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. 
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével 
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. 
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva 
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. 

1937. nov.

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt, 
madártetem a hóban… 
Száz év előtti karácsonyi lap 
a bombatalálat érte fiókban. 
Fényképcsomag: aki már nincs sehol, 
vízparton áll, gyerek fölé hajol, 
sötét haja lobog a nyári szélben. 
Szilánkok egy ház romjai alól, 
amely leégett az idő tüzében. 

Fakó zseblámpafény erőlködik, 
hogy kimentsen az éjből valamit. 
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. 
A múlt kihamvadt évtizedeit 
villantaná törött tükördarab. 
Ahogy a kő fölött beforr a hab, 
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – 
a végén ránctalan nemlét marad, 
mintha sosem lett volna semmi sem. 

Sohonyai Attila: Megadás













*
Szúrós tekintettel nézem arcod, 
a kés éles, de életlen ehhez a pillanathoz. 

Tudod én már vallottam, hogy a magány a legnemesebb kincs, 
s megdicsőülés, s hogy elvész, ki hisz, 
s hogy az embernek a legjobb így, 
mert mit kaphat maga mellé, ennél jobb nincs: 

miért vagy itt? 

Én vakon bíztam régen a sorsot és fürödtem a csókot, 
téptem a rózsát, s megrajzoltam mindnek az alkonyt. 
Most az üres kert egyhangúsága mi gyógyít, 
s e szöges makacsság, mi mint a balzsam, beborít: 

miért vagy itt? 

A vas évek téglái felépítettek bennem minden falat, 
és sötét árnyéka e kővárnak elfed minden napsugarat. 
Mióta beléptél, jellemed mind e tömörből olvadást szít, 
s az évek hordta csakazértis, mint a vad szél ahogyan 
a száraz homokvárnak ér, súlytalanul porlik: 

miért vagy itt? 

Hogy szerettem-e? Igen. 
Hogy hazudtak-e? Igen. 
Hogy sok volt-e? Igen. 
Hogy megaláztak-e? Igen. 
Hogy nem érdekelt? Igen. 
Hogy mindent odaadtam-e? Igen! 
Mindig! Mindig! Mindig! 

Miért vagy itt??? 

…a vihar bennem elernyedten apad, 
elmémben a csökönyös had fegyvert ejt, s térdet hajt . 
Számban lassan nyíló, meleg tenyérré idomulnak a szavak, 
füleim mosolyban zokogó ódát hallanak: 

a megadás bennem attól, hogy itt vagy.

Fenyő László: Vigasztaló

- Siessetek 
zúgók, fenyvesek, vadvizek, 
szeressetek, 
kőről-kőre ugrasd patak 
ha gúnnyal is, a nevemet. 
Holnap megyek, 
visszajövök-é, nem tudom, 
ne szégyelld és sohse tagadd meg 
erdei út, a lábnyomom. 
Ki jön velem? 
Úgy akarok elmenni, megrakódva, 
tőletek-kincsesen.  

Ez legyen búcsu-indulóm, 
hangos zene, 
hogy a csalódás hangjait 
túlharsogjam vele.  

Mért hogy az ember visszatér? 
Boldog tavalya visszavonja, 
de hova hullt emléke-hamva, 
mi szél törölte le, mi szél? 
Lelkem, ezt úgy hívják: csalódás, 
léted tápláló-eleme, 
mi volna, ha te nem csalódnál? 
járj-kelj, csalódj, hiszen tudod már: 
aki csalódik, nyer vele - 
majd eljő rád is egyszer a 
sohsemcsalódás hidege.  

Köszönd meg, ami van s ha fáj is 
hogy mindennek más arca lett, 
nyitott szemmel fogadd az újat 
és a régit remegje húnyt szemed, 
míg majd a kettő keveredve, váltva, 
kibékít, mert az újban is felötlött 
a réginek egy-egy rokon vonása -  

ládd, az avar is évről-évre újul, 
friss sárgulással újul, színesebb lesz, 
emlékedbe új emlék belejátszik: 
az új, a régi, az egyik, a másik, 
keverve több és egyre kedvesebb lesz.