Az interjút készítette: Salamon István (1996. augusztus 4.)
– Mikor ismerte meg Márai Sándort? Milyen körülmények között?
– Elég későn. ’47 előtt, idehaza nem ismertem, és odakint is csak ’56 után került sor a kapcsolatfelvételre, amikor Juhász Vilmos, aki a kiadómnak szerkesztője volt, fölvetette: tudna Máraival beszélni, és az első magyar könyvét itt kint esetleg az én kiadóm, a mi kiadónk jelentethetné meg. Ez perfektuálódott is. Én többször is jártam akkor Márai New York-i lakásán, és megállapodtunk, hogy a Napló 1945–57-et az Occidental Press ki fogja adni. A megbeszélések során persze többször voltam nála, ebédre is többször meg voltam híva, és nagyon kellemesen töltöttük el az időt. A felesége, Lola is angyali teremtés volt. Márai sok mindenről mesélt, ami foglalkoztatta, de hát mint közismerten zárkózott emberhez azért nem lehetett túlságosan közel férkőzni hozzá. Az első kiadás 1958-ban jelent meg, és ismétlem, ez volt az ő első könyve, ami emigrációban magyarul megjelent. Később egy második kiadást is kihoztam.
– Tehát ön volt Amerikában Márai első kiadója. Könnyű volt vele tárgyalni? Hiszen Budapesten Márainak már a háború előtt is nagyon sok könyve jelent meg. Milyen embernek bizonyult? Könnyen tárgyalt önnel mint kiadóval?
– Rendkívül udvarias, előzékeny és korrekt volt. Ez talán a legjellemzőbb rá. Mindenesetre kikötött egypár dolgot. Például azt, hogy mennyit kell a honoráriumból előre fizetni. A honorárium elég magas volt, tizenkét és fél százalék, és a szerződést – ez a szerződés egyébként a Petőfi Múzeumnak a kiállításán is szerepelt – ő nagyon nagy gondossággal állította össze. A tárgyalás folyamán – ez már nem az üzleti részhez tartozik, hanem a kiadási részhez – az volt az érdekes, hogy neki egészen más felfogása volt a magyar ortográfiáról, és amikor az első korrekciót elvégeztem, akkor kiderült, hogy ő abba nem egyezik bele. Például hogy a mosdót s-sel írjuk, mert ő zs-vel akarta írni. Át is javította. Vagy a szabálytól eltérően fogta fel a mellékmondatokat: kérdő mellékmondat esetén kérdőjelet tett ki az egész mondat végére, jóllehet az állító mondat volt. Ehhez szintén ragaszkodott. Ennek következtében az utolsó, végleges korrekciót, gondoltam, legjobb, ha rábízom. Persze ma már tudom, hogy szerzőre bízni ilyet – nem csak Márai, hanem bárki esetében – nagy könnyelműség. Ebből az következett, hogy ugyan a lehető legnagyobb békében váltunk el a kiadás után, ezzel szemben viszont megállapították, hogy százötvenhárom sajtóhiba van a kiadványban.
– New Yorkban önök tulajdonképpen hogy találtak egymásra? Ön akarta kiadni Márait, vagy Márai tudott az ön kiadójáról?
– Valószínűleg tudott, de – ahogy mondtam már – a főszereplő Juhász Vilmos volt, aki említette nekem a Naplót, és nyilván Márainak, hogy van itt egy kiadó. Szóval ő hozott minket össze. Juhász Vilmos szerepe különben is rendkívüli volt. Ő a Szabad Európánál dolgozott, azonkívül, hogy mellékesen nálunk is, és rengeteg ötlettel jött. Ő volt az, aki például – azt nem én adtam ki – elintézte Gyilasz Új osztályának a kiadását, és tulajdonképpen ő volt az, aki az Occidental Press legnagyobb sikerét, a Korunk szellemi körképét is tető alá hozta. Ő ajánlotta, én meg persze rögtön kapva kaptam rajta, és ez az antológia hat kiadást ért meg – tízezer példánynál is több jött haza Magyarországra.
– És Márai Sándor elégedett volt a Naplóval, amely gyakorlatilag az első magyar nyelvű könyve volt Nyugaton?
Hogyne, elégedett volt. Tény az, hogy ez a könyve – kis változtatással vagy kiegészítéssel, kihagyással – megjelent a német Broschek Kiadónál is, és küldött is belőle egy tiszteletpéldányt nekem, emlékeztetve vállalkozásunkra.
– És e könyv után milyen közös munkák következtek?
– Ezután jelent meg nálunk az Egy úr Velencéből (ami a Vendégjáték Bolzanóban című regényének a verses drámai formája), valamint a Napló második kiadása. De ezután megszakadt a kapcsolat. Tudniillik az egyik könyve miatt némi nézeteltérés támadt közöttünk. Én mindig fájlaltam a népi–urbánus ellentétet, ami a háború előtti irodalmi életet is megmérgezte, és most – ez kiadásetikai kérdés volt számomra – e tekintetben fogott el némi aggály. Miután megjelent az Egy úr Velencéből, és megjelent a Broschek Kiadónál németül is a Napló, Márai elküldte nekem a Rómában történt valaminek a kéziratát azzal, hogy csak olvassam el. Nagyon jónak tartottam, de volt benne egy jelenet, ahol két író beszélget egymással, és minden magyar intellektuel számára teljesen világos, hogy ez a két író a Caesar korába helyezett Illyés és Németh László volt. Mindaz, amit a szájukba adott, a népi vonal elítélését is jelentette, gúnyos formában. Megírtam neki, hogy ez egy nagyon jó könyv, amit szerintem angolul is ki kellene adni, de talán az amerikai közönséget kevésbé érdekli az ilyen belterjes magyar irodalmi vita, s hogy talán az angol kiadásból ezt a fejezetet el lehetne hagyni. Persze lehet, hogy ezt súlyos sértésnek érezte, valamiféle cenzúrázásnak, de hát egy kiadó azt ad ki, amit akar, és ebben az esetben én épp azért tartottam aggályosnak a szóban forgó részletet, nehogy odakint, az emigrációban újrakezdődjön ez az áldatlan vita. Válaszolt a levelemre, és ott mondott egypár érdekes dolgot. Azt írta: „Nem osztom véleményedet arra vonatkozóan, hogy az otthoni írókra vonatkozó célzások tehertételt jelenthetnek mind az író, mind a kiadó számára. Mindig pontosan erről a tehertételről van szó, amit vállalni kell, amikor egy író elmondja azt, amit igaznak tart. És nem szabad soha azzal törődni, mit szólnak hozzá az olvasók, akiknek meggyőződésem szerint lényegesen más véleményük van az otthoni írók magatartását illetően, mint ennek a külföldi vetülete – hogy a Te kifejezésedet használjam – néha mutat. Súlyos kényszerhelyzetben az emberek sok mindenre bólogatnak, ami a tárgyilagos kritika világosságában nem egészen helyeselni való. Egyébként nem tudtam arról, hogy Julius Caesar idejében pénzt, juttatást, ellátmányt és eltűrtséget élveztek az államtól csak azért, hogy a zsarnokság védettségében nyugodtan és bántatlanul lehessenek ellenzékiek. És akik azt hiszik, hogy ez a szerep rokonszenvesebb a Gomulkák, Titók, Kádárok világában, mint volt a Sztálinok és Rákosik világában, tévednek. Gyilasznak például más a véleménye a szellemi ember ellenállásáról. És mindazoknak, akik úgy döntöttek, elhagyják a zsarnokság világát, mert egy rendszerben, ahol az egzisztenciális függetlenség lehetetlen, nincs mód a szellemi függetlenségre sem, ami minden alkotás feltétele. No, béke velünk!” Ez a levél tökéletesen bemutatja az ő álláspontját. Szerinte egyetlen lehetőség: ha otthon marad valaki, akkor Gyilasz álláspontját kell elfoglalnia, és ha ezt nem tudja vagy nem akarja, akkor pedig az emigráció. Ezt teljes mértékben helytelenítettem persze, mert szerintem az otthon maradottaknak a szerepe rendkívül fontos akkor is, ha itt-ott megalkuvásra kényszerülnek. Egy nemzetet nem lehet otthagyni pásztorok nélkül, csak azért, mert azokat terrorizálja egy külső hatalom. Szóval ez a konfliktus, hogy úgy mondjam, véget vetett kiadói együttműködésünknek, de levelezésben időnként továbbra is felkerestük egymást, és például 1956 után, amikor kazettán kihoztam a magyar forradalom hangját, az otthoni adásokból egy válogatást, akkor nagyon szép véleményt írt róla. „Köszönöm – írja Márai – a magyar forradalom hangdokumentumairól készített lemezt. Többször meghallgattam. Kitűnő és maradandó értékű dokumentum ez, a monitorfelvételekből elkerülhetetlenül következő zörejek dacára. Tragikus és igaz képet ad a történtekről.” Karácsonykor vagy újévkor néha szintén levelet váltottunk, de érdemileg többé nem volt kapcsolatunk. Annál is kevésbé, mert ő először saját kiadásában jelentetett meg egy-két könyvet, azután pedig Vörösváryval lépett kapcsolatba, aki nagy mecénás hírében állt, de hát azért az üzleti szempontokat sem mellőzve adta ki a könyveit. Egyébként nagyon mulatságos: mindig azzal szoktam megrémiszteni az embereket, hogy ennek az együttműködésnek faji alapja van. Éspedig: mind a kettő cipszer volt. Ugyanis Márai is, Vörösváry is – akit, azt hiszem, Winklernek hívtak azelőtt – a Szepességből származott. Szóval ez, hogy úgy mondjam, lokálpatrióta kapcsolat. Persze kisebb vitáink voltak a kiadással kapcsolatban az említetteken kívül is. Például az Egy úr Velencéből, amit Rómában nyomattam, azzal okozott gondot, hogy elég kicsi a terjedelme, így kötetlen formában megjelenve inkább füzetnek látszott, és ez neki semmiképpen sem tetszett. Én is beláttam: igaza van, és rögtön kötött formába alakítottam át, így jött ki végül is.
– Voltaképpen akkor ön két-három könyvet adott ki Máraitól.
– Összesen hármat, tudniillik a Naplót két kiadásban és az Egy úr Velencéből.
– Sikerült-e a munkafolyamat során valamennyivel közelebb férkőzni Máraihoz? Tudtak-e beszélni esetleg az itthoni dolgokról, amikről aztán később, most, a kilencvenes években sok minden kiderült – tudjuk például, hogy Márai miért nem engedte a műveit itt az elmúlt negyven évben kiadni stb. stb. De kiderült-e olyan, ami irodalomtörténeti vagy politikai-történelmi szempontból esetleg adalék lehet még?
– Nos, az az állásfoglalása, hogy az író számára csak az emigráció vagy egy Gyilaszéhoz hasonló magatartás lehetséges, abban is kifejezésre jutott, hogy semmilyen művét sem engedte 1990-ig otthon kiadni, egyszerűen a kormányzatnak a törvényességét vonta – nagyon helyesen – kétségbe. Ebben teljesen megegyezett az álláspontunk. Egyvalamiben különbözött: hogy ő ennek ellenére fölvette az amerikai állampolgárságot. Ezt én nem tudtam megérteni, és ez számomra ma is ellentmondásos. Mert ha ő odakint képviselni akarja a magyarságot, de mint amerikai állampolgár lép fel, a képviselet ténye senki előtt nem világos, legföljebb a magyarok előtt. Ezért nem vette föl Bartók, ezért nem vette föl Nagy Ferenc vagy Varga Béla és sokan mások, akik egyszerűen emigránsokként voltak kint. No de ez egy írónál nem annyira pregnáns szempont, mint mondjuk egy politikusmál. Mindenesetre tény, hogy ő fölvette, sőt az első naplója ezzel is fejeződik be.
– Ön is több mint negyven évig volt emigrációban, nyilván személyes érintettséggel beszél minderről, és én hajlok rá, hogy egyetértsek önnel, mert akár a művekből, akár a kortársak, ismerősök elbeszéléseiből is kikövetkeztethető, hogy Márainak azért elég nehéz volt önmagával is megküzdenie. Tehát ő el is zárta magát Magyarországtól. Nem csak azzal, hogy nem engedte kiadni a könyveit, az írókkal se nagyon tartott kapcsolatot – egy-két emberrel levelezésben volt, például a gyulai Simonyi Imrével –, ugyanakkor éppen neki, akinek annyira fontos volt az anyanyelv, nagyon nehéz lehetett mindenkitől elzárva megbirkóznia e súlyos hiánnyal.
– Igen, ő e tekintetben különösen zárkózott volt, de annak mutatkozott a politikában is. Ez nem lett volna szükségszerű. Az, hogy emigránsként éltem kint, nem jelentette, hogy az otthonnal ne legyen semmi kapcsolatom. Ahányszor magyar író, már a 60-as évektől kezdve – emlékszem, Ottlikék jöttek ki először – kijutott Nyugatra, azzal én igyekeztem kapcsolatba lépni. Ezenkívül több mint húsz hetilapra vagy folyóiratra fizettem elő, amit állandóan figyelemmel kísértem. Az biztos, hogy nem írtam és nem küldtem kéziratot haza, mert én is teljesen törvénytelennek tekintettem a kormányt, amellyel semmi kapcsolatom nem volt. Viszont nem láttam be, miért ne érintkezzem egyénileg otthoni szellemi emberekkel. Ezt ő viszont úgy reagálta le, hogy aki otthon maradt, az már eleve, ha nem is áruló, de megalkuvó, akivel nem érezte szükségét a kapcsolattartásnak.
– Közös munkájuk során mit tapasztalt – persze lehet, hogy nem figyelt ilyesmire –, hogyan „közlekedett” Márai Amerikában? Tudta azt a jellegzetes magatartást – most hétköznapi dolgokra gondolok –, amit itt, még a harmincas években, a budapesti kávéházak körül alakított ki, ezt a habitust tudta-e ott érvényesíteni? Tehát ott mennyire volt Márai?
– Az biztos, hogy ott kevésbé tudott Márai lenni, mert ahhoz mégis egy közeg kellett. Akkor látszik, hogy valaki visszahúzódó, ha van honnan visszahúzódnia. Ott ez nemigen adódott. Egy-két ember volt, akivel tudom, hogy találkozott. Juhász Vilmos az egyik. Kávéházi élet Amerikában nincs, tehát ilyenről még akkor sem lehetett volna szó, hogy ha esetleg amerikai írókkal kapcsolatba lépett volna. Ennek az érintkezési formának az elvesztése önmagában is nagy hiányérzetet kellett hogy keltsen benne. De hát mivel ő alaptermészete szerint önmagába zárkózó volt, végső fokon erre aztán volt alkalma. New Yorkban Manhattan legészakibb részén, majdnem a Harlem folyónál lakott, egy aránylag csendes úton, egy elég magasan fekvő lakásban, amelynek balkonja is volt, és ott készítettem én vagy valaki más egy képet, ami a Petőfi Múzeum kiállításán is volt. Nem volt könnyű megközelíteni, mert a földalattinak, amely ott már földfeletti volt, majdnem a végállomásáig kellett menni, és onnan még jó öt-tíz perces gyalogút. Milyen jellemző, hogy abban a házrengetegben is megtalálta ezt a csendesebb fertályt.
– Feleségével, Lolával élt, és akkor már volt a kis János is.
– Felesége, Lola többször vendégül látott bennünket – illetve engem – ebéden. János, úgy emlékszem, nem volt akkor ott, nem találkoztam vele, csak a Naplóból és a könyveiből ismerem. Lola angyali teremtés volt, és nagyon nagy veszteség lehetett Márai számára, hogy annyival korábban meghalt. – Ezeken az ebédeken mennyire tudott Márai feloldódni?
– Igazából feloldódni nem tudott, de nagyon normális beszélgetés folyt ilyenkor mindenféléről. Természetesen voltak politikai és egyéb véleményei is, de nagyon-nagyon keveset árult el róluk. Egy érdekes dologra emlékszem még: mondta, hogy a Napló, amit velem kiadatott, csak kis része annak az anyagnak, amit ő összeírt. Mutatott egy állványt, amely körülbelül egy méter magasságig a naplóival volt tele. Azt mondta, ezek nem arra valók, hogy publikálva legyenek. Ennek ellenére Vörösváry ezekből is nagyon sokat kiadott. Nekem Márai egy példát is felhozott. Hogy... nem, ezt most sem mondom el, mert egyszer, amikor megjegyezte, hogy a szóban forgó dolog például nincs benne a Naplóban, engem is megkért, hogy ne említsem sehol.
– Vajon így visszatekintve ezek milyen meggondolások lehettek? Érzékenységeket sértő, személyeket érintő?
– Nem, csak úgy érezte, hogy van, ami nem kiadásra való, vagy legalábbis nem akkor. Az is lehet, hogy később, egy másik válogatás során ő is el tudta volna képzelni a nyilvánosságra hozatalát. Ez minden.
– Ön szerint még vannak kiadatlan iratok a Vörösváry Kiadónál?
– Nem tudom, de mindenesetre az, ami megjelent a Kanadai Magyarságban hetente két teljes hasábon – nagy részüket ki is vágtam –, több, mint az Ami a Naplóból kimaradt címmel kiadott kötetben olvasható. Ígért egy újabb kötetet is, talán abban benne lesz a fennmaradó hányad is. Úgyhogy lehet, hogy az összes naplója kikerül, de az is lehet, hogy abból a hatalmas anyagból, amit megmutatott, még mindig marad, amit sem Vörösváry, sem más nem akar kiadni.
– Márai jól érezte magát New Yorkban? Ugye, ő Olaszországban is élt, miért Amerikát választotta?
– Erről írt a Naplóban, sőt a kiadatlan naplójában: Amerika akkor valami biztonságot jelentett a számára. De ő Olaszországban jobban érezte magát, mert a legkedvesebb helye Bolzano, a német és az olasz kultúra az érintkezési területe volt. (Ezért is az egyik fő műve a Vendégjáték Bolzanóban.) Érdekes részlet jutott még eszembe végezetül. Két 1956-ban kimenekült fiatal nyomdász szedte a Naplót nekünk, és sokat beszélgetett velük Márai. Aztán elmondta, hogy úgy tapasztalta, azért van valami előnye is az újnak a régi feudális vagy félfeudális világgal szemben, mert ezek a fiatal emberek bármennyire elnyomottak voltak is legfölülről, közben mégis nagyobb önállóságot éreztek magukban, mint a Horthy-rendszer körülményei között.
Forrás: Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóírat
