Johann Wolfgang von Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti     

       a tengerár; 

rád gondolok, forrás vizét ha festi     

       a holdsugár.     

Téged látlak, ha szél porozza távol     

       az útakat; 

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor     

       lába alatt.     

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám     

       és partra döng; 

a ligetben ha néma csend borúl rám,     

      téged köszönt.     

Lelkünk egymástól bármi messze válva    

       összetalál. 

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.     

Ó, jössz-e már!     

Szabó Lőrinc fordítása

Sinka István: Őszi márvány

Láttuk; nem látta senki más, 

senki, csak te meg én, 

hogy ketté tört a ragyogás 

lenn a kis völgy ölén; 

elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán 

halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.  

Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. 

Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. 

Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: 

a völgy, örökre völgy, így is – árván. 

Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány - 

emlékei, mi ketten: te meg én.

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor. 

Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 

Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 

Mi történt, most miért nem visszakoztam. 

Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 

Már nem veszettül, nem is átkozottul, 

csak egyszerűen látni szeretnélek. 

Ráérek.

József Attila: Mióta elmentél

Mióta elmentél, itt hűvösebb 

a sajtár, a tej, a balta nyele, 

puffanva hull a hasított fa le 

s dermed fehéren, ahogy leesett. 

A tompa földön öltözik a szél, 

kapkod s kezei meg-megállanak, 

leejti kebléről az ágakat, 

dühödten hull a törékeny levél.  

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok, 

két melled óv meg észak s dél felől, 

a hajnal nyílik hajam fürtjiből 

s a talpamon az alkonyat ragyog!...  

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz, 

világ, kóró virágja, messziség. 

Kék szirmaidban elhamvad az ég. 

A nagy szürkület lassan elborít.  

1928. szeptember 13.

 

Erdős Olga: A tizedik napon

Téged rejtett a múlt fanyar 

szeder-íze, pipacsok lobogása, 

cipőm sarkának minden koppanása 

a csillagok alatt. 

Benne voltál az egyszer volt 

álmokban, a ki nem mondott 

szavakban, az összes tétova 

próbálkozásomban. 

És most itt vagyunk… 

lentről az éjszakai város 

fénye ragyog ránk. 

Fogyó hold sugara simogatja 

hajadat, vagy tán 

a kezem az – már nem tudom. 

Az idő is megszűnt ezer év után, 

a tizedik napon.

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban…

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – -

1933. március

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak 

erőt kérek a hétköznapokhoz. 

Taníts meg a kis lépések művészetére!  

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és 

forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és 

tapasztalatokat! 

Segíts engem a helyes időbeosztásban! 

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú 

vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! 

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak 

átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem 

a váratlan örömöket és magaslatokat! 

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! 

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, 

kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó 

ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! 

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő

bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! 

Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg 

nekünk. 

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. 

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! 

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. 

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb 

és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! 

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és 

a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot 

közvetíthessek! 

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! 

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! 

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Hazudni

                 „ Csüggedezésemben ezt mondtam én: 

                 Minden ember hazug.” 

                 (Zsoltárok könyve 116,11) 

Megtanítottak hazudni – élni kell, mindenáron, 

elmondták neked, mit kell tenned azért, hogy 

hiteles legyen a hazugságod, milyen, amikor 

már ösztönösen tudsz hazudni, természetesen, 

tiszta tekintettel, rezzenéstelen arccal, milyen, 

amikor már önmagadat is végképp becsapod. 

Mindenki hazudik, mondtad, gyerek voltál még, 

a felnőttek is, mondtad, és erre nem lehetett mit 

válaszolni, nem tudom, hogyan történt mindaz, 

ami megtörtént, visszatekerném az időt, de nem 

tekeredik sohasem a megfelelő irányba, megyünk 

valahova, addig, amíg mehetünk, ameddig lehet. 

Van valami sírhatnék bennem, semmi se úgy, 

ahogy kellene, hibát hibára, bűnöket bűnökre 

pakol az egyszeri utazó, keresztüllépve mind 

a határokon, s nem veszi észre, miféle sebet ejt, 

miféle hazugság-mérgeket fecskendez azokba, 

akik körülötte vannak kiszolgáltatva, ártatlanul.

Csoóri Sándor: Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc, 

voltál a hűtlenség sebe, 

álmomban szél, meztelen próbabábu, 

s végül: nem voltál semmi se.   

Hodossy Gyula: Döbbenet

Remegek, nem fázom, csak remegek, 

Remeg a kezem, ahogy írok, 

ahogy tartom kezemben a könyvet és olvasok, 

Remeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy lesz a holnap, 

lesz-e gyümölcs, lesz-e kikelet. 

Szürke a napkelte, barna homokot hord a szél, 

remeg a kiszáradt fa, a halál megijed, menekül, 

mint mikor a gyilkos a gyilkostól fél, a féreg a féregtől, 

amikor a keselyűk hada élve egymást tépi szét, 

és amerre csak ellátsz, vérben úszik a rét. 

Napoznék, égetném bőrömről az évek, 

évtizedek mocskát, de nincs Nap, 

úsznék a vízben, de remegek, víz sincs, 

mindent belepett a sár, meg a vörösiszap, 

meg a minden kedvest, érzékit magába szippantó láp, 

meg a mindent megolvasztó, hömpölygő láva, a métely. 

Gyáva az ember, nincs mersze, csak remeg, 

nem mer szembe menni, véleményt formálni, 

nem mer kiutat keresni, csak meghunyászkodni mer, 

remegő hangon megszólalni, ha kell, 

ha rászólnak, hogy kell. 

Gyémántkemény lett a szívem, 

finom, simulékony lelkem az évek múltával nehéz, 

éles szegekkel teli buzogánnyá vált, 

hívtam segítséget, míg lehetett, 

de nem jutott el a hangom, 

elszánt, de gyenge volt a markom.

Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.  

Amerre járunk 

ne rezzenjen egy kis levél se meg, 

ma lelkem olyan mint a tó: 

legkisebb rezzenéstől megremeg.  

Gyere a templomunkba: 

a bükkerdő ma vár, 

a Csend harmóniája 

ott megint a lelkünkbe talál.  

Gyere velem… 

csak szótlanul, 

csak csendesen, csak csendesen…

*

Csak csendesen 

(katt)

Fodor-Csipes Anikó: Isten szerinti udvarlás?

„De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok. 

Szép vagy te is, szerelmesem, gyönyörű vagy!” 

(Énekek éneke 1,15-16)     

Most azokhoz az olvasókhoz szólok, akiknek van társa. És azokhoz, akiknek volt, és nem értik, miért lett vége. És azokhoz, akiknek eddig nem volt, vagy valamikor régen volt, és most újra úgy érzik, készen állnak egy párkapcsolatra. Szóval gyakorlatilag szinte mindenkihez szólok, amikor azt mondom: Ne becsüljétek le a szép szavakat!  

Isten úgy alkotta meg a lelkünket, hogy még azoknak is, akiknek nem a dicsérő, elismerő szavak az elsődleges szeretetnyelve, azoknak is fontos, és jól esik, ha megdicsérik őket, ha kedves, őszintén szívből jövő és szép bókokkal illetik őket. Miért? Mert ezek a szavak szétáradnak a szívünkben, egészen a csücskéig, és mosolyt csalnak az arcunkra. Ha pedig az arcunkon mosoly ragyog, szebbek vagyunk, mint egy bazsarózsa.  

Sokan, miután a kapcsolat első szakaszán átlendülnek, megismerik egymást, megszokják egymás jelenlétét az életükben, természetesnek veszik azt, és megfeledkeznek az „udvarlás varázsáról”. Pedig lám, a Bibliánkban is látunk arra példát, hogy az Isten szerinti szerelmet hogyan lehet gondozni, táplálni. Ne fukarkodjunk a szép szavainkkal! Kedveskedjünk szerelmünknek, s a legjobb, ha ezt már kora reggel megtesszük, hogy egész napra magunkkal vihessük az örömöt, amit kivált.  

Nem szabad erről megfeledkeznünk, mert akár elhisszük, akár nem, ezen is múlik a kapcsolatunk minősége. Sok egyéb mellett a szavaink is felelősek azért, hogy újra és újra örömet leljünk társunkban. Ha pedig kifogynánk az ötletekből, hogyan udvaroljunk, kedveskedjünk szerelmünknek, vegyük bátran kezünkbe az Énekek éneke könyvét Bibliánknak, s inspirálódjunk belőle!  

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Petőcz András: Egyedül

Egyedül vagy, jó így, nem zavar senki, 

nincs veszekedés, megfelelni sem kell, 

kötelezettséged sincs, csak a hallgatás, 

ennyi van, és a csend, a csend, ahogy 

körbevesz: puhán és sűrűn rád telepszik. 

Egyedül vagy, ez itt a kert, meg a ház , 

mondod, ez itt mind az enyém, tőlem, 

mindezeket, nincs olyan, aki elvehetné, 

megvédem akár fegyverrel is, mondod, 

és szemléled mindazt, ami körülötted. 

Egyedül vagy, és akárha fény, akárha 

sötétség: napok, éjjelek, egyre, másra, 

telik az idő, a megszabott idő, homok-

szemek peregnek, aztán majd deszka, 

föld, meg álruha, ennyi marad, ha épp. 

Egyedül vagy, nem lesz ez más módon 

soha, a gondolat is maga-maga téved el 

ott, ahol chaos-t sejtettek egykor a régi 

görögök, és ürességnek hiheti a ma élő, 

aki most növekszik bele a vaksi világba. 

Valami szomorúság – rajta ül mindenen. 

Kimegyek a konyhába, ebédet melegítek, 

nem zavarhat senki, hisz’ magam vagyok, 

s a csend, ami apránként befedi a bőröm, 

eközben egyre zúg, dübörög a fülemben.

Markó Béla: Vigyáznom kell

Ahogy telik az idő, lágyul a szívünk. 

Vigyáznom kell ezután, mert látom, 

mind sírósabb lesz egyik-másik 

barátom is. Van olyan például, aki 

már nem is nagyon mer nyilvánosan 

megszólalni, mert adott pillanatban 

menetrendszerűen elcsuklik a hangja, 

és kicsordul a könnye. A korral jár. 

Így mondják. Hát ne járjon a korral! 

Szinte soha nem sírtam kisgyerekként. 

Később meg egyáltalán. Betartottam ezt 

apám halálakor is. Csak belül sirattam, 

de ezt kívülről nem lehetett észrevenni, 

azt hiszem. Majd anyám halálakor sem, 

pedig tényleg nagyon szerettem. 

Nem mérhető könnyekkel a szeretet. 

Lehet, egyszerűen csak úgy neveltek, 

hogy fiúgyermek nem sír. Férfiembernek

nincs könnye. Elismerem, ez nem más, 

mint a ránk örökített diszkrimináció. 

De kit érdekel, hogy mi! Most inkább 

az foglalkoztat, hogy miért éppen 

a kutyánk halálakor csuklott el a hangom, 

és buggyant ki egy-két csepp könnyem. 

Bár valamennyire leplezni tudtam. 

Megírtam már ezt a kutyatörténetet,

de egy pillanatra még vissza kell hozzá 

térnem. Nyugtalanít. Ismétlem, nem ez a 

kutya volt a legfontosabb az életemben. 

Akkor viszont miért? Úgy képzelem, 

sem apám, sem anyám nem gondolhatta, 

hogy tőlem származik minden. A jó is, 

a rossz is. Az egészség, a betegség. 

A boldogság, a szenvedés. Nem engem 

hibáztattak. Elsősorban Istenben hittek. 

Legalábbis anyám. Apám nem igazán. 

A lényeg az, hogy nem tettem úgy, mintha 

tőlem függne a sorsuk. Nem vállaltam 

felelősséget értük. Vagy csak részben. 

A kutyánk napról napra gyengült, 

és a vége felé már nem evett semmit, 

csak nézett ránk rémülten. Mert eddig 

tőlünk kapott mindent. Ezek szerint 

most a halált is tőlünk fogja kapni? 

Mit követett el? Egy ideig még nagy 

nehezen rávettük, hogy igyék néhány 

korty vizet. Aztán már azt sem. Csak 

várta a magyarázatot, de hiába. Vajon 

miképpen mondhattam volna meg neki, 

hogy már nem múlik rajtunk semmi? 

Meg aztán hogyan is hihette volna el 

ezt egy kutya? Ha jobban meggondolom, 

Isten ugyanígy elhallgatja előlünk, hogy 

nem mindenható. Vagy csak nem értjük, 

mit beszél. Hát ezért fojtogatott a sírás. 

De végül megembereltem magam.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. 

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, 

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek 

mind elporladnak néhány százezer év alatt. 

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek 

alatt szelíd fejével kibujik a moszat, 

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet 

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak 

születnek s egy merőben különböző embernem. 

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, 

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, 

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, 

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja 

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. 

(Budapest, 1994)