Kettesben...

2024. szeptember 22., vasárnap

Karaffa Gyula: Olyanok...

járnak mostanság az eszembe hogy az ember

csak ül csak üldögél nem beszél

aztán egyszerre csak kimond valami igazságot

vagy csak úgy valamit ami eddig nem volt

vagy volt de nem neki és nem így

nem így de eztán már igen

és hogy honnan kitől miért

mert olyan zavaros ha az ember

csak ül csak üldögél nem beszél

aztán egyszercsak kimond valami igazságot

de ugyanígy van ez például a találmányokkal is

az ember csak ül csak üldögél nem beszél

aztán egyszerre csak kimond valamit

akár ahogy azt az Isten is tette elsőre

aztán megcsinálja elkészíti összerakja

és büszkén néz rá ha működik

ha nem akkor is mert a saját gyermeke

de ez is olyan zavaros ha az ember

csak ül csak üldögél nem beszél

aztán egyszercsak kitalál valamit

olyanok járnak mostanság az eszembe

hogy mindig csak az igazat kéne

már ha szólunk egyáltalán ebbe a szótlan világba

mikor csak üldögélünk a tévé előtt

csak a valódit kéne de mi lenne velünk

csak a képmutatás vezet a látszat

tán ez a látszat a valóság maga

ahogy álmodjuk az érzéseket az ízeket az illatokat

ha belém szúrnának egy pengét

tán a vérem sem folyna el

Gál Sándor: a holnap törmeléke

őrzöm a vályogfalak árnyait

a visszafordult időben

s ha elgondolom

mennyi omladék

vár még rám

s mennyi

holnapi munka

hogy megtisztuljon

a belső tér — —

mert minden ami

ma még

falként áll előttem

törmelékké omolhat

bármelyik hajnalon

Irma Klainguti: Rövid találkozás

az égbolt mély kékjében

véletlenül

találkozik

két felhő.

Meglegyintik egymást,

mint szárnyával két fecske

amik együtt élvezik

egy pillanatra a röptüket

az átlátszó légen át

és elválnak.

A találkozásuk

az első másodperctől

búcsúra van ítélve.

Dabi István fordítása

Henri Viscanti: A meghallgatott imádság

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom már kezded érteni.

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot, És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet… És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt.

2024. szeptember 20., péntek

Guillaume Apollinaire: Jel

Érzem mindig jelét az ősz akaratának

Hát a gyümölcs való nekem nem a virág

Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak

Hallani a levert diófa bánatát

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában

Ó örök őszidő lelkemnek évszaka

Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam

Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka

Vas István fordítása

Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás

Megköszönöm magamban e napot

azzal, hogy élek. És újra csend lett.

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,

emlékeinket lassan összehajtom,

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,

a létet, téged, s hogy vagyok.

A hervadó világ

Az éj megóvott benned minden csendet,

két jó szemedből ömlik jó derű,

veled vagyok és minden egyszerű,

két kezed közt a világ csoda csönd lett,

szájamhoz emeled s iszom a csöndet,

hűs, jó tüzet két kis melled felönti,

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,

idők, világok, hitek múltán

jó hozzád hazajönni.

A titkomat nem kérdezed,

magyarázat a két kezed,

ki léteddel a létet magyarázod,

egyszerre hallgatsz és felelsz:

szeretem benned a világot!

A hervadást én benned ölelem

hervadó nő, egy világ hervad benned,

a te utad a mi utunk,

te már megálltál, mi futunk,

mosolyogsz napos, halott szemmel,

így nevet az ősz, vak leányok

kacéran, furcsán, súlyosan,

a karod terhesen jár, mit a tenger,

ha felhúzza a hold, a telt erő

a nappal titkait benned cseréli,

az éj föltükröz benned feketén,

te hulló csillag vagy és múló ember,

isten elsóhajtott lehelete,

hullok veled én

jón, sűrűn, mélyen, lefele.

II.

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,

én sose tudom, e szerelmi kardal

nem tréning-e, egy eljövendő vershez?

sose tudom, lüktet-e benne élet,

hit és erő, benne ver-e vérem?

vagy hiú, kapkodó kísérlet

emberen, világon, téren?

A hívők boldogak, övék a jó rész,

a hallgató növények boldogak,

a kutyák üde csaholása boldog -

a könnyfecsegők, hülyék, boldogak,

akiknek titkos százarcuk a dolgok

egy maszkja alatt mutatják meg priméren

céltalan királyvíz a gondokat

emberen, világon, téren.

III.

Sétánk zenitje ez a domb.

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp

legördült kövér arcán a földnek.

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,

a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák:

mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

Feléd nyújtom a szomjamat

te fonnyadt, itatlak belőle,

szüretek tikkadt sűrű csöndje

e perc, érett és hallgatag,

lenn kérdez a világ s felel,

sirat, fütyörész, nevet, jajgat:

némán súgja egy végső értelem

mély válaszát szótlanul: az ajkad.

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.

A perc (s) az idő elpereg,

időtlen egy, mi volt s mi lesz még,

vagyunk: a föld, a víz, emberek,

vagyunk: ez a zenit s betelt

öncélját zengi rét s az erdő,

az alkonyat kristálya csengő

zenét vert és a föld felett:

vagyunk: élve és halva, egyre

a víz, a fenyők, te meg én,

így szabta meg az isten kedve

s járunk egy ritmus ütemén -

nyújtózik egymáshoz karunk,

ez a zenit. A kéj. Telj el vele,

ősz összesodrott két falevele

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

IV.

Meg van még minden egyben: te meg én.

Mi átfutottunk sok-sok emberen

míg egyen lettünk: te meg én,

mondd mi ez a titkos megoldás,

egyedül vagyunk, sose volt más

ember a földkerekén.

A tagjaid mint kis csodák,

tájak vannak benned és naplementék,

százarcú változás és emlék

a tested, egy szavad, egy szalagod.

Tompán nézzük az idegent,

ki padunk mellett megy, az ostobát:

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

2024. szeptember 17., kedd

Charles Bukowski: A varázslat meghatározása

A jó vers olyan, mint a hideg sör

mikor megszomjazol

A jó vers olyan, mint a forró pulykás szendvics

mikor megéhezel

A jó vers fegyver

amikor bekerít a tömeg

A jó vers valami amivel

keresztülsétálhatsz a halál utcáin

A jó verstől úgy olvad el a halál, mint a forró vaj

A jó vers bekeretezi a kínt

és felakasztja a falra

A jó verssel képes vagy talpaddal megérinteni Kínát

Egy jó vers szárnyalásra készteti a megzavart agyat

Egy jó vers megsegít, hogy Mozarttal kezet rázhass

Egy jó vers lehetővé teszi, hogy az ördöggel kockázz

és nyerj

Egy jó vers mindenre képes

és ami a legfontosabb

Egy jó vers tudja mikor kell

abbahagyni

Gyukics Gábor fordítása

Faludy György: Monológ életre-halálra

Úgy, mint az őrült szerető szeret

vizes fejjel, beomló ég alatt

taposni őszi fasor avarán:

e földön úgy szerettem járni én.

Vagy mint utas idegen városokban,

ki első este sétaútra megy,

ide-oda fut, néz, nem tud betelni,

megizzad s boldog révületben érzi,

hogy álmainak városába ért,

hol minden új: a kirakatok fénye,

a kávéházi italok színe,

a sok sétáló – mintha ünnep volna –

s a szabadság vad kakukkfű-szaga

s vágyik maradni már itt mindörökre –

mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,

páratlan, ritka s múló fenomén.

Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,

először és utólszor látod ezt.”

Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel

és szóval láttam, mintha reggelig

meg kéne halnom – és mindezt azért,

mert folyton féltem a hajnaltól, melyen

nem lesz barát, se bor, se ébredés.

Érez így más is, de agyába gyűri.

Ám én a homlokomban hordtam ezt.

Súgólyukából tudatom csak egyre

fenyegetődzött: „ Minden elmúlik.”

S e szikra itt a nemlét vasfogói

között, a lét csodája, hogy vagyok,

a pusztulás fogatlan állat-ínyén

még felvillanó szentjánosbogár,

az ellentétek izzó sistergése

s az elmúlás örökös, csontig vájó

tudata: ezek adtak életemnek

ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,

ezek tettek bolonddá, mámorossá

s ezek bűvöltek kacsalábon forgó

kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,

reáfonódva, úgy öleltem át

minden fogalmat, tárgyat és személyt,

mint részegek a lámpaoszlopot.

Így lett világom szép. A csillagég

gobelinekkel tapétás múzeum,

a tér három dimenziója körben

élménybálákkal telt raktár, ahol

órám számlapja tizenkét személyes

terített asztal, s másodperceim

nehéz mézcseppek csöppenései.

Így lettem én a föld szerelmese,

a nagy rajongó, felhők Rómeója,

holt városok alatt a trubadúr,

gót csipkedíszek faragója rímben,

s éjféli fürdés pogány ünnepének

mezítlen papja, míg időm lejárt

s eltűntem én, a múló fenomén

a fenomének örök tengerén.

Recsk, 1952

Mihail Jurjevics Lermontov: Monológ

Légy boldog, ha semmi se vagy a földön!

Mit ér tudás, mit a becsvágy tüze

S a tehetség s a szabadság s a szív,

Hogyha egyik se hasznosítható?

Észak fiai, olyanok vagyunk, mint

Észak virága: nyarunk túlrövid

S elhervadunk, gyorsan, könyörtelen.

Akár a szürke nap a téli égen,

Oly szegény, oly ködös az életünk,

S nemsokára lejár s megáll az óra.

Mifelénk csak szorongva ver a szív,

Búsul, nehéz, s a kebel csak feszűl.

Nincs szerelem és nincs édes barátság,

Zord kételyektől mérgezve üres

Viharban vész el az ifjú erő,

Keserű az élet és salakos,

S a fáradt szív nem ismer örömöt.

(1829)

Szabó Lőrinc fordítása

2024. szeptember 12., csütörtök

Áprily Lajos: Csendes pillanat

Ülök a nyírfalombok hűvösében,

völgyünk is nyári csendbe szenderül.

Bárányfelhőcske int felém az égen,

s a béke lelke pillangóz körül.

1966. július 15.

Dr. Kállai Imre: A szenvedés

" Az úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke."

Zsoltárok 11, 5

Egy rövid, megkapó bölcsességet tár elénk a zsoltáros, amely egy kicsi gondolkodás után már nem is olyan egyszerű, sőt felettébb érthetetlen. Az igevers második mondatrészével nem olyan nehéz egyet érteni, hisz a bűnös embert, az olyat, aki csak az álnokságon töri a fejét, nemcsak Isten, hanem sokszor az ember is nehezen visel el. Mindennapjainkban találkozunk olyan személyekkel, akik gonosznak mondhatóak és ezért könnyebb ezt megérteni és elfogadni. Viszont az igazak megpróbálásával, próbáival már nem minden esetben vagyunk kibékülve.

A próba hallatán a keresztyén ember első gondolata a szenvedés. Bármennyire is szeretnénk a szenvedést kiszorítani az életünkből, nem mindig sikerül. Mondhatjuk azt is, hogy életünk velejárója. A szenvedés lehet Isten büntetése, amikor látható okkal történik valami kellemetlen az ember életében. Ha valaki tönkreteszi a szervezetét különböző élvezeti cikkek túlzott, határtalan használatával, akkor ne csodálkozzon, ha szenvednie kell később miatta. Ha bibliai példát akarunk keresni, akkor nem kell nagyon sokáig tennünk. Gondolhatunk első fokon Káinra, aki szenvedését Istentől büntetésként kapja, persze méltatlankodik is miatta. Ott van Ádám és Éva is, akiknek azért kellett elhagyniuk az Édenkertet, mert vétkeztek, engedetlenek voltak az Úrral szemben. Újszövetségi példaként megemlíthetjük Anániás és Szafira esetét, akik szörnyethalnak, mert Isten Lelkét akarták megcsalni. Isten olykor a bűn büntetését azonnal alkalmazza, hogy elrettentse az övéit a vétkezéstől.

Továbbá a szenvedés lehet Isten nevelő eszköze, amikor az Úr nevel, mint Atya a gyermekét. Az igazi szülő nemcsak simogatni, kényeztetni tud, hanem él olykor a fenyítés eszközével is. Milyen fiú az, akit sohasem fenyít az apa? A mennyei Atya fenyítése is éppúgy szeretetének a jele, mint amikor áldásaiban részesít. Isten nevel, formál bennünket, néha talán fájdalmas, de minden értünk történik: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.”(Zsid. 12, 11)

Látva azt, hogy a szenvedés lehet büntetés, lehet nevelő eszköz, elmondhatjuk, hogy lehet próba is, amelynek nem látjuk sem az okát, sem a nevelő célját, egyszerűen megpróbál az Isten. A zsoltáros itt a megpróbálás alatt, újfordítás szerint megvizsgálás alatt, egyfajta minősítési próbát ért. Az eredeti héber szó a nemesfém megpróbálását, eredetiségének igazolását érti. Ez a megpróbálás sokszor fájdalmat okoz. Mint az orvos is, aki a beteg érdekében vizsgál. Egy betegség igazolásához vagy esetleg kizárásához olykor fájdalmas vizsgálatra van szükség, de ez mind a betegért történik. Ez a zsoltár is a szenvedő, a megpróbált Dávid szájából hangzik el, aki minden külső nehézség ellenére bízik a mindenható Isten igazságszolgáltatásában és hittel viseli Urától jövő megpróbáltatásait.

Gondoljunk Ábrahámra. Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, aki az Úr ígéretének beteljesedése. Olyan helyzetbe kerül Ábrahám, amelyben kitűnik az, hogy hite, Isten iránti szeretete mindenben megmarad-e? Azt olvassuk az 1 Mózes 22, 5-ben: „És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” Visszatérünk… Ábrahám vajon csak szándékát próbálta leplezni szolgái előtt, vagy valóban hitt abban, hogy akármit is tesz az Úr kérésére fiával, mégis vissza fognak térni együtt, életben. Ez az igazi megpróbált hit, amely hithőssé tette Ábrahámot. Nem tudta hogyan fog megmenekülni a fia, el sem tudta képzelni, hogy a bárány már el van készítve, de hitt Isten gondviselésében.

Valamiről feltétlenül kell szólnunk a próbával kapcsolatosan. A Biblia a próbát kísértésnek is nevezi, hisz a Károli fordítás nem próbaként határozza meg Ábrahám helyzetét, hanem kísértésnek mondja: „az Isten megkísérté Ábrahámot” (1 Mózes 22, 1). Az Újszövetségben Jakab levele (1, 13) mintha ellentmondana ennek, hiszen ott ezt olvassuk: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” Melyik hát a helyes, és miért kérjük a mi Urunktól tanult imádságban mindenkor: „Ne vigy minket a kísértésbe”?

Kísértés és próba között különbség van, noha úgy éljük meg, mint ugyanazt a jelenséget. A gondot valójában az teszi, hogy honnan jön a próba vagy kísértés? Ha Istentől jön a szenvedés, akkor ez azt jelenti, hogy Ő megpróbál bennünket, s mi hit által győzedelmesen kerülünk ki a próbából. Ha a kísértés a Sátán oldaláról támad, bizonyosan azt célozza, hogy elbukjunk. Jób történetéből világos, hogy a Sátán Jób elbukását akarja, Isten pedig azt, hogy kitartson a próbák között.

Futhat az ember Istenhez a próba idején, elmondhatja minden indulatát, kérdését. Mégis mielőtt okolnánk az Urat, hallgassunk Pál Apostolra: „Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt?” (1 Korinthus 2, 16a) Jób számára is Isten arról beszél, hogy az egész világot megalkotta, fenntartja és kicsoda Jób, hogy felelősségre vonhatná Őt? Kicsoda az ember, hogy Isten dolgait megkérdőjelezhetné?

A büntetésen, a nevelésen és a próbán túl a szenvedésnek lehet még egy célja az ember életében. A laodíceai gyülekezethez írott levélben így szól az Úr az öntelt, langyos gyülekezethez: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos és térj meg.” (Jelenések 3, 19) Van, hogy Isten a feddést, a szenvedést azért adja egy ember életébe, hogy megtérjen. Ismerek egy keresztyén házaspárt, akik azelőtt erősen ateisták voltak. Olyan eset történt velük, hogy a nagyobbik lányuk, aki gyönyörű szőke leány volt, 18 évesen motorbalesetet szenvedett. Nagyon sok komplikáció lépett fel, mindent megtettek, hogy megmentsék őt, a házuk is ráment a kórházi kezelésre, végül a lányuk meghalt. Az édesanya elmondta, hogy azon a napon, amikor elveszítették őt, bármennyire nehezére esett, de térdre esve imádkozott: Isten, ha létezel, akkor segíts kibírni ezt a szörnyűséget, mert én magam nem vagyok rá képes! Így tértek meg. Térdre esett a kemény szívű ember a szenvedésben, mert vannak olyan szörnyű dolgok, amelyek életet adnak, örök életet.

Minden szenvedő, gyötrődő ember nyugalmat találhat a golgotai kereszt alatt. Szenvedésben fel kell tekintenünk Jézus Krisztusra, aki Istenként szenvedett az emberiségért, aki szenvedéseiben nem nyitotta fel a száját. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézus van a középen Isten és ember között, menny és föld között. A bűnnel fertőzött ember az egyik véglet, az abszolút szent Isten a másik, és középen az isten-ember, Jézus Krisztus! Az embertől átveszi önmagára a bűnt, Istentől pedig átveszi önmagára az ítéletet, és így a két végletet kibékíti, összehozza egymással. Mintha egyik kezével az Atyába kapaszkodna, másikkal a bűnös embert ölelné át, és így vonná a kettőt újra áldott, szent közösségbe egymással! Keresztfán szétfeszített karjával éri át, és szünteti meg a távolságot Isten és ember között.

Végső következtetésként elmondhatjuk, hogy az Úr beépítette a szenvedést, a próbákat üdvözítő tervébe. Nincsen emberi élet szenvedés nélkül, de nincsen emberi élet a kegyelem lehetősége nélkül sem. Lehet, hogy nem fogunk ezzel egyet érteni, de a tapasztalat erről beszél: soha nincs az ember olyan közel Istenhez, mint mikor szenved. Beethoven mondta, hogy Krisztus keresztje az életünkben olyan, mint a kottában a kereszt: felemel. Ismét Pál apostol szavaira hivatkozva, minden próbában legyen elég válasz ez az ige: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12, 9a) Ámen.

Forrás: Debrecen, Homokkerti Református Gyülekezet