" A hibák mindig ott kövérek, ahol sovány a szeretet."
2025. február 22., szombat
Kun Magdolna: Kódolt üzenet
Milyen érthetőek ezek az
egymásra várakozó
esdő gondolatok,
s az ismétlődő szavak,
melyek annyiszor ütik ki
szívem dobbanását,
ahányszor az érzés
rongyfoszlányig szakad…
Milyen könnyen átlátható
a titkos kódú üzenetek
üvegbe zárt fala,
melynek tapintható foncsorán
inkább eltörik a szív,
mint rugalmas ívével
egyetlenegyszer is
meghajlana…
Márai Sándor: A barátnő verse
Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó
Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni
És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd
És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek
Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel
Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át
Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat
Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal
Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe
Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges
Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt
Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk
Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett,
S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda
De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami
Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult
Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk
A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük.
Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis
Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt
Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen
Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen
S leültünk mellé, mert sötét van és hideg:
Szerelmesem.
2025. február 20., csütörtök
Szabó Lőrinc: Séta közben
*
Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác, és
megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, – s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház
előtt az a szép ártatlan akác!
Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)
A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig.
Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos. Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs.
Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga.
Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé.
„ Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.
2025. február 19., szerda
Puszta Sándor: Fölajánlás
tieid
az el nem mondott imák
becsukott szemű sóhajaim
gyermekkorom hitébe halt Tamás
alázatom tipegése
a bennem tárult kamasz csodálkozás
tied legbelső jobbik énem
énekem és rettegésem
szégyenem e rubint ékem
virágaim madaraim tied az első karikám
a nyáresti boldog fogócska
az is aki vagyok
s aki még nem vagyok
s aki lehettem volna
2025. február 18., kedd
Puszta Sándor: Vádlottak padján
Kora: Huszonnégy év.
Haja: Barna. Szeme:
Kék is lehetne, de az is barna lett,
Belehalt az ősz, mikor született.
Arca: Ovális. Homloka: Fehér.
Vádlott lett. S nem tudja, miért.
Vád:
Szereti a csendet, holdfényes álmot.
Néha kezébe fog egy mese-husángot
S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút.
Utálja a Kartelt. És a Háborút.
Vád:
Kicsit ábrándos, csodakergető.
Hiszi, a földre újra eljön Jézus,
Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út.
Hiszi, hogy újra eljön Ő!
Vád:
Egy kissé, kissé bizony fiatal
S az élettől már mindent megtanult.
Új jövőnek harangját kongatja,
Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt!
Vád:
Éneke néha túlontúl merész,
Újzengésű, dacos, mélyet kongató.
Szava mégis a pusztába kiált,
Mint Sina-hegyén a prófétaszó – …
Vád:
Csillagot les hosszú éjszakákon,
Látomást lát, fénylő utakat keres.
Végigvágtat a magyar ingoványan,
Mint Gellért, legendás vándorszekeres,
Vád:
Istent és hazáját nagyon szereti.
Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót.
Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja,
A gőgöset és örök lázadót…
Vád:
Hogy kissé korábban született
S vállal nagyobb, mint a többiek.
Forrás, vizében szárnyas csillagok,
Meríthessenek belőle több hitet…
Vád, vád után… S újra, újra vád!
A Bíró néz s arca épp olyan,
Mint a mélyből titkosan feltörő
Örökváltozású idegen folyam…
A Bíró néz… Újra, újra kérdez.
Bűnei… – Adatok – A vádak ezek …
Fejem lehajtom, magamban mondom:
Minden igaz. Én nem fellebbezek.
ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből
Fejemre száll nagy, tüzes korona,
Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors
És nem vehetem le róla soha!
Csak állok, állok tehetetlen, szótlan,
Piros higanyként lobog fel a vérem.
Fölöttem a sors végzése harsog:
A vádlott bűnös!
Arra ítélem, hogy éljen!
Siklós József: Csendes percek
Az első szó reggel Tiéd legyen,
mielőtt bárki szólna.
Előkerül az öreg Biblia,
mennyei világodnak rádiója.
Kanyarodnak fekete sorok
s felragyog bennük fénylő üzenet.
Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe
mint röntgensugár, hatol be szemed.
Hogy általában mindent tud az Isten:
gyermek-hittankönyvbe benne van.
Térdem remeg, beleborzong a lelkem:
,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’
Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen,
vesébe látó isteni tekintet . . .
„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv –
Jézus vére megtisztított minket!“
És térdre hullva imádkozhatom,
bűnvallás, kérés mint felszínre törhet,
és hála, hála mindig, mindenért!
Megnyittatik a zörgetőnek . . .
Pár perc pereg le mozdulatlanul.
Csodálván mondom, micsoda az ember!
Bejárja örökkévalóság tájait,
találkozik a Végtelennel:
bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .
2025. február 17., hétfő
Végh Tamás: Áldozócsütörtök
Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott.
Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér,
S lélekben velünk marad, míg be nem végződik
Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.
Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott,
Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül
A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait.
Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver
Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva
Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után,
S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem.
Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad
Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.
Károlyi Amy: Hintaló
Lám, ez se volt
s már az se lesz
se hintaló, se rongybaba
nem volt és nincs s nem lesz soha
feszes kötélen táncolás
mit követ dörgő tapsolás
vágtatni cirkuszi lovon
csak hogyha cirkuszt álmodom
a porondon cigánykerék
egy éjszakára nem elég
mert holnap már bottal tipegsz
kerék nem volt és sohse lesz
van ágyad, szobád, szőnyeged
bámulhatsz tarka képeket
de gavallér, cilinderes
és hintaló és rongybaba
nem volt és nincs és sohse lesz
Takács Zsuzsa: Túlzás
Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.
Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás
Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám,
itt vagy és följegyzed a történetemet,
kimennék én is teremtményeiddel
játszani a napra.
De hagytál egy cédulát itt,
amikor beléptem, láttam,
elmentem innen, és aláírtad Isten.
Eső esik, kinézek az ablakon utánad,
a fűszálak összepréselődnek nyomodban,
a sárból vér folyik. A sár letörli
örökké vérző homlokát, föláll, kinéz
az ablakon. Fénylenek
mint búcsúzóul a szemek,
a sorsomba látó lámpák. De nem.
Kinek tetszeni ezentúl? A valóság
visszakaparja az üveggömbbe fényeit,
csak legbelül tart a ragyogás,
itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.
2025. február 16., vasárnap
József Attila: (ALUDJ...)
Aludj
egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn
a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött
szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban
hó hull
komoly fekete medvék vonulnak
én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban
nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam
amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött
könyvek hallgatnak köröttünk
nagyon örülni nem szabad vigyázz
a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
1926. ápr.
Somlyó Zoltán: Hajnali imádság
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)