Charles Haddon Spurgeon

" A hibák mindig ott kövérek, ahol sovány a szeretet."  

Kun Magdolna: Kódolt üzenet

Milyen érthetőek ezek az 

egymásra várakozó 

esdő gondolatok, 

s az ismétlődő szavak, 

melyek annyiszor ütik ki 

szívem dobbanását, 

ahányszor az érzés 

rongyfoszlányig szakad… 

Milyen könnyen átlátható 

a titkos kódú üzenetek 

üvegbe zárt fala, 

melynek tapintható foncsorán 

inkább eltörik a szív, 

mint rugalmas ívével 

egyetlenegyszer is 

meghajlana…

Márai Sándor: A barátnő verse

Most mégis elmondom ezt neked. Mert ez épen a nehéz és fájó 

Titka a szerződésnek, hogy egyszer mindent oda kell adni 

És ez nem a barátság, nem a pénz, nem a csönd 

És a zübörgő vonatok sem, nem a tájak, ahová vittelek 

Magammal, egyre messzebb, és két nagy gyerekszemeddel 

Úgy néztél vissza már az életedre – ezerkilométeren át 

Mint falusi tájra a kalandor a vonatból. S kis bárányokat 

Láttál legelni ott, kis életeket és udvarias mosollyal 

Hagytuk elmúlni őket és mentünk az étkezőbe, vagy egy hotelbe 

Ó hány hotel, hány táj, hány ember, kedvesem! Mint az ideges 

Utazó szívén pénztárcája után, úgy nyúltam én is felijedt 

Mozdulattal utánad sokszor. És lassan mindent elmondtunk 

Egymásnak. És megtanultunk hallgatni. Néha este lett, 

S óriási árnyak estek közénk, vad fák árnyai. Így adtunk mindent oda 

De soha nem nyúltunk a szavakhoz, ugye szívem? Mert volt még valami 

Furcsa szemérem köztünk, a szavaink szemérme ez. Valami bonyolult 

Szüzesség volt ez még közöttünk, nem voltunk mi költők és nem jártunk 

A szavak közé, mert féltünk a szavaktól, mennyire féltünk tőlük. 

Ismertük, tudtuk őket! S hogy most mégis 

Ideadom neked, ezt, ezt a szegény, lerongyolt 

Szót, ezt a szót ez nálunk sok, ezért nyújtom ilyen 

Félve, s szikrája felrobban, s szemet vakít, mint a nagy, névtelen 

S leültünk mellé, mert sötét van és hideg: 

Szerelmesem.

Szabó Lőrinc: Séta közben

Elmondja Fenyő Iván

*

Jó volna csöndben, egymagam, 

úgy élni, békén, boldogan, 

mint a pipacs vagy ott alább 

a margaréta, a szarkaláb, – 

jó volna egy kis tanyai ház 

előtt őrt állani, nyurga akác, és 

megborzongani, szótlanúl, 

ha az égre éji vihar vonul, 

és reggel a fénybe kéjesen 

belemosni millió levelem.  

Jó volna szállni, ameddig a szem, 

kék fátyol lenni a hegyeken, 

felelőtlen, kóbor szelek 

módján futkosni, egyre szebb 

és távolibb országokon át, 

jó volna, mint a kis kacsák, 

fürödni, patakban, szitakötők 

fia lenni, vagy malacok között, 

akiket nem kínoz öntudat, 

heverni a sárban a nap alatt.  

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – 

átszűrni magam az elemeken, 

hisz csoda-balzsam a puha sár, 

mit esőből s porból kever a nyár: 

óh, elaludni a föld vegyész 

kezében, úgy, hogy az ébredés 

kihagyja a bűnt, embert, – s virág 

lenni csak, pipacs, szarkaláb, 

vagy legfeljebb a tanyai ház 

előtt az a szép ártatlan akác!

Nagy Horváth Ilona: A róka (fabula)

A róka felült az ágyában. Energikusnak érezte magát, mindössze kétszer nyomott szundit a telefonon, és ez jobb, mint az ötéves átlag. Az ágyneműtartóban ezúttal a párna került felülre. Gondolkodott, hogy történhetett, de végül nem cserélte meg. Kellenek a kalandok. És ezek amúgy is olyan különleges napok. Nem akart különleges napokat pedig. 

Átlagos, vadon élő és vadon haló róka akart lenni, teljesen hétköznapi rókanapokkal, amikor a munkahelyéről hazaérve újabb munkákba temetkezik, s ha kimerészkedik a tópartra, észrevétlen surran el mások mellett. Nem ravaszul. Ez általános félreértés. Bizalmatlanul inkább. Ne szóljanak hozzá. Az emberek mindig hazudnak. De még jobb, ha rá se néznek, mert az emberek sokszor már a hallgatásukkal is hazudnak. A rókák ezt nehezen viselik. A láthatatlanság biztonságos. Gyakorlott mozdulatokkal készítette el a kávéját. Kis édesítőszer, bőséges zabtej a színváltós unikornisos bögrében. Az íróasztalához ült. Sok a munka. Bekapcsolta a laptopot, közben piszkálni kezdte a telefont. Valójában nem is csak piszkálta. A kisherceg nyomait kereste. Fél szemmel. Egésszel. Nincs. 

Túlfontosodott. Minden nap ugyanabban az időben jött. Felhős ég színű szeme van. És most sok a dolga. 

Milyen sokféle halál van, gondolta a róka, miközben bevette a vitaminjait. A konyhából visszajövet a fotelba ült. Napok óta alig alszik. Lehunyt szeme mögött szél fúj, fű hullámzik, alacsony, göcsörtös karú fák zörögnek a felhős ég felé. 

„ Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak.” Hallja. Hiányzik. Nagyon. És még egy kicsit. Mielőtt dolgozni surran, és visszateszi a tálba a kezébe melegedett narancsot.  

Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid 

az el nem mondott imák 

becsukott szemű sóhajaim 

gyermekkorom hitébe halt Tamás 

alázatom tipegése 

a bennem tárult kamasz csodálkozás 

tied legbelső jobbik énem 

énekem és rettegésem 

szégyenem e rubint ékem 

virágaim madaraim tied az első karikám 

a nyáresti boldog fogócska 

az is aki vagyok 

s aki még nem vagyok

s aki lehettem volna

Puszta Sándor: Vádlottak padján

Neve:         Puszta Sándor 

Kora:         Huszonnégy év. 

Haja:         Barna. Szeme: 

                 Kék is lehetne, de az is barna lett, 

                 Belehalt az ősz, mikor született. 

Arca:        Ovális. Homloka: Fehér. 

                 Vádlott lett. S nem tudja, miért. 

Vád:         

                 Szereti a csendet, holdfényes álmot. 

                 Néha kezébe fog egy mese-husángot 

                 S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút. 

                 Utálja a Kartelt. És a Háborút. 

Vád:         

                 Kicsit ábrándos, csodakergető. 

                 Hiszi, a földre újra eljön Jézus, 

                 Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út. 

                 Hiszi, hogy újra eljön Ő! 

Vád:         

                 Egy kissé, kissé bizony fiatal 

                S az élettől már mindent megtanult. 

                Új jövőnek harangját kongatja, 

                Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt! 

Vád:        

                 Éneke néha túlontúl merész, 

                 Újzengésű, dacos, mélyet kongató. 

                 Szava mégis a pusztába kiált, 

                 Mint Sina-hegyén a prófétaszó – … 

Vád:        

                 Csillagot les hosszú éjszakákon, 

                 Látomást lát, fénylő utakat keres. 

                 Végigvágtat a magyar ingoványan, 

                 Mint Gellért, legendás vándorszekeres, 

Vád:        

                 Istent és hazáját nagyon szereti. 

                 Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót. 

                 Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja, 

                 A gőgöset és örök lázadót… 

Vád:        

                 Hogy kissé korábban született 

                 S vállal nagyobb, mint a többiek. 

                 Forrás, vizében szárnyas csillagok, 

                 Meríthessenek belőle több hitet… 

Vád, vád után… S újra, újra vád! 

A Bíró néz s arca épp olyan, 

Mint a mélyből titkosan feltörő 

Örökváltozású idegen folyam…

A Bíró néz… Újra, újra kérdez. 

Bűnei… – Adatok – A vádak ezek … 

Fejem lehajtom, magamban mondom: 

Minden igaz. Én nem fellebbezek. 

ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből 

Fejemre száll nagy, tüzes korona, 

Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors 

És nem vehetem le róla soha! 

Csak állok, állok tehetetlen, szótlan, 

Piros higanyként lobog fel a vérem. 

Fölöttem a sors végzése harsog: 

A vádlott bűnös! 

             Arra ítélem, hogy éljen!

Siklós József: Csendes percek

Az első szó reggel Tiéd legyen, 

mielőtt bárki szólna. 

Előkerül az öreg Biblia, 

mennyei világodnak rádiója.  

Kanyarodnak fekete sorok 

s felragyog bennük fénylő üzenet. 

Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe 

mint röntgensugár, hatol be szemed.  

Hogy általában mindent tud az Isten: 

gyermek-hittankönyvbe benne van. 

Térdem remeg, beleborzong a lelkem: 

,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’  

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen, 

vesébe látó isteni tekintet . . . 

„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv – 

Jézus vére megtisztított minket!“  

És térdre hullva imádkozhatom, 

bűnvallás, kérés mint felszínre törhet, 

és hála, hála mindig, mindenért!  

Megnyittatik a zörgetőnek . . .  

Pár perc pereg le mozdulatlanul. 

Csodálván mondom, micsoda az ember! 

Bejárja örökkévalóság tájait, 

találkozik a Végtelennel:  

bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .

Végh Tamás: Áldozócsütörtök

Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott. 

Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér, 

S lélekben velünk marad, míg be nem végződik 

Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.  

Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott, 

Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül 

A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait. 

Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver 

Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva 

Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után, 

S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem. 

Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad 

Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.

Károlyi Amy: Hintaló

Lám, ez se volt 

s már az se lesz 

se hintaló, se rongybaba 

nem volt és nincs s nem lesz soha  

feszes kötélen táncolás 

mit követ dörgő tapsolás 

vágtatni cirkuszi lovon 

csak hogyha cirkuszt álmodom  

a porondon cigánykerék 

egy éjszakára nem elég 

mert holnap már bottal tipegsz 

kerék nem volt és sohse lesz  

van ágyad, szobád, szőnyeged 

bámulhatsz tarka képeket 

de gavallér, cilinderes 

és hintaló és rongybaba 

nem volt és nincs és sohse lesz

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira 

fűszálnak magamat mint akkor. 

Vagy némi túlzással: asztali lámpának. 

Hajladozni, törni a talpak alatt. 

Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni 

a sötétbe, várni az áramütésre, 

mint egy elítélt, és ilyen 

körülmények között világosodni meg.

Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás

Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám, 

itt vagy és följegyzed a történetemet, 

kimennék én is teremtményeiddel 

játszani a napra. 

De hagytál egy cédulát itt, 

amikor beléptem, láttam, 

elmentem innen, és aláírtad Isten. 

Eső esik, kinézek az ablakon utánad, 

a fűszálak összepréselődnek nyomodban, 

a sárból vér folyik. A sár letörli 

örökké vérző homlokát, föláll, kinéz 

az ablakon. Fénylenek 

mint búcsúzóul a szemek, 

a sorsomba látó lámpák. De nem. 

Kinek tetszeni ezentúl? A valóság 

visszakaparja az üveggömbbe fényeit, 

csak legbelül tart a ragyogás, 

itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.

József Attila: (ALUDJ...)

Aludj 

egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn 

a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött 

szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban 

hó hull 

komoly fekete medvék vonulnak 

én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban 

nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam 

amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött 

könyvek hallgatnak köröttünk 

nagyon örülni nem szabad vigyázz 

a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál   

1926. ápr.

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek, 

most hajnali három óra. 

Istenem, vezess a jóra!  

Békevirágok e szürke kövek 

és béke e hajnali ég. 

Istenem, szeretsz-e még? 

Züllenem, hullanom rendeltetett 

és lehull, aki arravaló. 

Légy velem, Mindenható!  

Hajnali percek szemeznek alá 

s a harang a szívükbe sikolt. 

Istenem, sok bánatom volt!  

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. 

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.  

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, 

ma sápadt és zord halovány alakom: 

istenem, a szívedbe lakom.  

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, 

csak e hajnali ég, csak e kék... 

Istenem, szeretsz-e, 

istenem, vezetsz-e, 

istenem, megversz-e még?