Millei Lajos: Nélküled

Nézd, a fák élénkzöld lombjain 

feltűrt ingujjú szellő zongorázik, 

meztelenre vetkőzött a nyár, 

a lelkem mégis fázik. 

Valami nincs, valami fáj, 

valami őrülten hiányzik. 

Kövérre hízik minden percem, 

mégsem dajkálom őket, unottan 

kísérem sírba az elmenőket, 

hogy szenvtelen, fásult arccal 

fogadhassam az érkezőket. 

Hiába pumpál újult vért az élet

hiába a szavak szívbizsergető bája, 

tüzem melege immár semmivé lett, 

elnyűtt, viharvert a kedvem artériája. 

Nézd, aranyruhát öltött köröttünk a táj

a tó tükrén pár habfelhő csónakázik, 

fodrot karcol rá néhány szomjas fecskeszáj, 

de a levetkőzött lelkem még mindig fázik. 

Valami elhagyott, valami nincs, valami fáj, 

valami áldott kín őrülten hiányzik.

N. Ullrich Katalin: Már nem ugyanaz…

Még ha meg is tudod 

utána magyarázni, 

már nem ugyanaz.  

Ha bántasz, 

s úgy teszel, mintha 

mi sem történt volna, 

utána bármilyen jó is vagy, 

már nem ugyanaz.  

Mint fényes porcelán, 

mit megragasztottak, 

vagy hajszálrepedések

 bújnak meg rajta –  

már nem ugyanaz.

Bibor István: Négy áhítatos ének

Esendő imádság

---------------------  

Ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam 

teremtő kezeid nyomát a világban! 

Ne hagyd, hogy ne térjek útjaidra önként, 

ne hagyd, hogy ne értsem: miért lett, ami történt! 

Mikor, miben, hogyan vétkeztem, hibáztam, 

ne hagyd Uram, kérlek, ne hagyd, hogy ne lássam! 

Tedd, hogy újra higgyem, a Te műved jó így 

add, hogy azt kívánjam, ami majd meggyógyít! 

Segíts észrevennem és segíts belátnom, 

hogy nem magamért kell élnem a világon! 

Tedd hát, hogy ne kérni, adni tudjak jobban!  

S közben s add meg azt is, amiről lemondtam! 

*

 Litánia

-----------

Beckettre emlékezve 

Boldog Vladimir, 

könyörögj érettünk!  

Boldog Estragon, 

könyörögj érettünk!  

Mindnyájan, nyeretlen 

szentek és boldogok, 

könyörögjetek érettünk!  

*  

Felajánlás

-------------

 Mindenható! 

Lelked parányi, 

ám ugyancsak örök 

darabkája, ím, 

életem, halálom 

kezedbe ajánlom!    

*  

Advent

----------

Add meg nekem Uram, aki majd jössz, 

hogy szívemből várni tudjalak! 

S addig: 

add, hogy tudjak kérni Tőled!  

Nagy István Attila: Minden ablak

Egyedül úszom az éjszakában- 

alattam, fölöttem a csillagok-, 

téged kereslek a világegyetem 

eltakart zugaiban. 

De magába zárt 

a féltékeny kozmosz, 

szemedet csillagnak akarja, 

hajad új tejútként ragyog, 

fogsorod csillagképpé változott. 

Hajnalban kitárok 

minden ablakot: 

fényeddel megtelik 

a szívem.

Kartal Zsuzsa: Kérdés

Ha 

a hideg nap vörösre festi orrod 

ha tömött buszon idegen emberek 

adnak csak meleget 

ha ácsorogsz egy mozi előtt 

s a savanyúcukor keserű nyállá 

válik szádban 

ha idegen kéz nyúl kezed felé 

amíg a hősnő felsikolt a vásznon 

halott kedvese fölé borulva 

ha hangod színét lassan elfelejted 

ha levelednek címzettje is te vagy 

ha csöngetnek a villanyszámlát hozzák 

ha már az álmok is csak tárgyakat 

löknek elfáradt szemed elé 

ha majd a közömbös napok 

észrevétlen hanyatlanak az éjbe 

ha nincs miért fölkelni lefeküdni 

megismételni mozdulatokat 

ha már unásig megismert kezed 

lerágott körmeit nézegeted 

mit teszel akkor?

Ágai Ágnes: Napszakok

Az éjre ráfelel a reggel, 

belesimulnak egymásba, 

a váltás rezge fénye illan, 

egy másodperc és megöregszel. 

Pedig az élet most kezdődne végre, 

és talán bírnád is még irammal, 

de az árnyak egymásba csúsznak, 

azt hihetnéd, mindennek vége, 

a látóhatár felizzik vörösre, 

búcsút int a napsugaraknak, 

talán csak holnapig, és nem örökre.

Oravecz Imre: Nap-fa-üdvözlet

Az ablak alatti cseresznyefa deres vezérágán 

minden reggel felragyog egy pont egy pillanatra, 

mikor ráesik a kelő Nap első sugara.

Julia Hartwig: Annyiszor látott

A fű zöldje olyan zöld volt, az ég teli nyugodt 

komolysággal, a patakban egy kocsi lóval, a patájával 

fröcskölte szét a vizet. Ezüst, kékség és zöld a legmagasabb 

halk extázisban. A szép emlékezete: hogy létezik

és hirtelen fordul elő.    

Mellette egy halastó az oly sűrű sárga vízililiomok 

még zárt bimbóival, hogy fenntartanák a gondolataiba merült 

angyal léptét.    

A nézésemben ott volt azoknak az öregsége, akik 

ezt a rétet valaha látták, azoké, akik valaha megfestették. 

Ők, a régi halottak hatoltak belém, az én szememmel néztek 

és egy pillanatig éltek.   

Dabi István fordítása

A kéz

Egy szívbeteg ember a műtétjével kapcsolatos élményeiről mesélt. A műtét előtti napon egy kedves ápolónő jött be a szobájába. A nővér megfogta a kezét és megszorította. 

– Szorítsa meg ön is, és érezze a kezem érintését – mondta az embernek. 

– Figyeljen rám! – folytatta. 

– A holnapi műtét alatt az ön szívét elkülönítik, ez idő alatt csak gépek fogják életben tartani. Miután a szívét véglegesen visszahelyezik, és az operáció lezárul, öntudatát visszanyerve egy reanimációs szobában fog felébredni. Hat órán keresztül mozdulatlanul kell majd feküdnie. Lehet, hogy nem fog tudni mozogni, beszélni, talán még a szemeit sem tudja majd kinyitni, de öntudatánál lesz. Érezni és érteni fog mindent, ami maga körül történik. Az alatt a hat óra alatt én mindvégig ön mellett leszek, fogom a kezét, ahogy most is. Önnel leszek mindaddig, míg vissza nem nyeri az erejét. Lehet, hogy végtelenül elhagyatottnak érzi majd magát, de ha megérzi kezem érintését, tudni fogja, hogy én nem hagyom magára. 

– Minden pontosan úgy történt, ahogy az ápolónő mondta – magyarázta az ember. 

– Felébredtem, de semmit nem tudtam tenni. De éreztem a keze érintését: kezeiben tartva szorította a kezeimet, órákon keresztül. Nem csak ígéret volt.  

A Vigasztaló Szentlélek, akit Jézus megígért barátainak, éppen ilyen: egy életen át fogja kezünket. És ez nem csak ígéret.

Ladányi Mihály: Sanszon

Ha már öreg leszek: 

lesz öt macskám, és kilenc ebem, 

és lesz, aki mócsingot mér nekik, 

igen, lesz majd egy hentesem...  

Igen, talán ha már öreg leszek, 

s a villakertben látom játszani őket, 

a törpék és a szökőkút között, 

igen, s na persze: el-elrévedek –  

Most aztán végképp furcsa lenne, ha 

prófétaként végezném, zsinegen, 

s nem lenne villakertem, se ebem, 

se macskám, se hentesem...  

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák, 

na, persze, mondanák a kutyagazdikák, 

hát, persze, mondanák a villagazdikák, 

így végzi mind, mondanák, hát igen.  

Valamit tenni kell már, azt hiszem, 

mielőtt ideér a Semmisem, 

óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,  

valamit tenni kell itt, hát igen.

Gál Éva Emese: Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson 

ráfeküdni egy habszínű felhőre, 

amíg az égen lopva átoson.  

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel 

aludni rajta, lengve ringatózni 

acélkék este, bíborfényű reggel.  

Felejtve lenne minden lomha kin, 

álmot súgna illatosan ágyam: 

vattás-pihés hab, lengő grenadin.  

És az Isten sem nézne rám haraggal, 

csak mosolyogva suttogná a szélben: 

Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.  

(1926)

Szilágyi Domokos: Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban, 

hulló lombokat ringatón, 

szépségektől terhesen, 

mint ahogyan ver a szívem. 

Hajnalodik — a nappal ásít 

álom-ittasan, fél-éberen, 

akárcsak én; — táguló tüdejébe 

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, 

s mint az ember szeme, 

— ha könnyíthet lelkén, 

gondjai kevesbednek,–

lassan tisztul a táj.  

Várom, hogy mozduljon a hajnal, 

friss lendülettel lépjen 

a világosság felé, 

a hajnal is vár engem. 

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, 

biztatgatjuk egymást. 

Nehéz az első lépés, 

csábító a kába álom. 

De aztán mégis: egymásra nevetünk, 

s megindulunk vidáman, kéz a kézben, 

mint szerelmesek, 

hogy huszonnégy órán keresztül 

gyűjtsük az erőt és a kedvet, 

amellyel holnap — újrakezdjük.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

" Minden jó vers ihletből és talán isteni sugallatból 

származik, a fizikai valóság és a hideg racionalitás 

fölé emelkedik. Ha Isten valakinek verset diktál, 

vagyis egy kimondott vagy kimondatlan kérdésre 

válaszol, az lehet ihlet vagy sugallat, és persze 

lehet magán-kinyilatkoztatás is. ... 

Én, e versek földi szerzője erősen hiszem, hogy 

maga Isten szólt hozzám, és ezzel a mélységes 

hittel és alázattal adom közre ezeket a verseket."

 

Szentmihályi Szabó Péter

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

1.  

Diktálhat Isten bármit is?

Diktálhat Isten verset? 

Mondhatja ember, ő csak leírta, 

amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 

aki az út, igazság, élet? 

Szólhat-e dal annak szájából, 

aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Istenverset? 

Ő maga a legfelsőbb poézis, 

teremtménye az egész világ, 

parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 

villámló, mennydörgő, világrengető, 

akkor is szól, ha éppen hallgat, 

miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 

aki akarja, nekem higgye el, 

hogy az én szegény, árva versemben

 a Mindenség Ura magyarul énekel.