Kányádi Sándor: A parton

Túlbőgi a nagydob a tengert, 

a neon az eget túlragyogja; 

árván omlik a parttól elvert 

holdfény a benti hullámokra.  

Feleútján meghal a harmat. 

Jó lenne most egy csöndes séta. – 

Zokog a tenger, a hold hallgat. 

Csak a magánynak van árnyéka.

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.

Ül lomb-árnyban,

ül fellegekben.

A szeretet csak van és vár,

hogy tárgya legyen,

kit szeressen.

Kányádi Sándor: Ha majd

ha majd minden fal 

teli lesz könyvvel képpel 

ki öreg-székben ki pedig 

hasmánt heverőn olvasgattok

önfeledten én szeretteim akkor 

csöndesen kilopódzom 

és elindulok a 

kertünk vége felé mire 

fölmerülnétek szemetek 

dörzsölgetve úgy tetszik 

hogy talán nem is voltam 

csak valamelyik könyvben 

olvastatok valamelyik 

könyvben a sok közül

Kamarás Klára: Tél közepén

Még túl hosszú a tél: 

ez január, 

s beláthatatlan a hóförgeteg. 

Világunk álma mély ... 

és dermedö minden tavaszra váró 

gondolat.     

De hinni kell, 

mert egyszer minden bánat végetér. 

Legyen bár hóözön, 

jég, fagy, lavina, köd: 

a Nap előbb-utóbb kisüt 

és az ágak között 

bimbózik a remény.

Konsztantinosz Kavafisz: Test, gondolj arra

Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek, 

ne csak az ágyakra, ahol hevertél, 

de mind a vágyakozásra, mely érted 

villámlott a megnyílt szemekben, 

és remegett a hangban, s valamely  

véletlen gátlás meghiúsította… 

Most, mikor minden a mély múltban rejtezik, 

úgy rémlik, mintha magadat mindama vágynak 

odaadtad volna akkor - mennyi villám! 

Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben, 

hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra. 

Vas István fordítása

Fodor András: Macska a kertben

Kertem naponta látogatja, lakja 

egy karcsú, szénfekete macska.   

Néz rám gyanakvó borostyán szemmel: 

mit akar itt ez az ember?   

Nem érti, mért jöttem ide, 

az ilyen gazda nem jó semmire.   

Gyümölcsért nem mászik fára, 

a füvet sem maga kaszálja,   

csak tesz-vesz, járkál hallgatag, 

vendégeket se fogad;   

és mégis, minden éjszaka 

világos a veranda ablaka.   

Bizony – úgy véli – hasznontalan élek, 

nem lennék jó egerésznek…   

De ha már gondja lettem egy cicának, 

én sem adom föl béketaktikámat.   

Ha dolgaimról így töprenkedik, 

tisztelnem kell az ő kétségeit.   

Szerzett jogában jobb ha meghagyom: 

üljön a hársfa előtti padon.   

Ahogy nem hívtam, el se kergetem, 

míg neki tetszik, lakjon itt velem,   

hisz el-elkéne társnak olykor, 

ki nem karmol, nem is dorombol,   

egy magabízó, szuverén barát, 

ki lám, nem hagyja megfogni magát.

Móricz Zsigmond: A kis egér

 

Hol volt; hol nem, túl az 

Óperenciáson, 

Élt egy gazdag ember, 

Kinek egy rakáson 

Tyhuhaja!

A buzája sok vala. 

Nem cserélne a királylyal, 

Egy egész asztalfiával. 

S ki a kulcslyukon befér, 

Rákapott a kis egér.  

Dühös lett a gazda: 

Ideállj, te macska! 

Az egeret elfogd, 

Mert rosszul lesz dolgod!  

Macska állott istrázsára, 

Jön az egér nemsokára. 

Macska rácsapja a karmát, 

S lecsippenti egér farkát. 

Cini-cini-zirr! 

Az egérke sír: 

Macska néni, adszi mán, 

Fityelótyám, farkincám. 

- Odadom, de nem ingyen, 

Hozzál tejet íziben. 

Szalad az egér, 

A tehénhez ér. 

Tehén, nekem tejet adj, 

Tejet adom macskának. 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám, 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Hozzál szénát íziben. 

Szalad az egér, 

A kaszáshoz ér. 

Kaszás, nekem szénát szedj, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Cipót hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

Gazdasszonyhoz ér. 

Asszony, nekem cipót hozz, 

Cipót viszem kaszáshoz. 

Kaszás nekem szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának,

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok én, de nem ingyen, 

Szalonnát hozz íziben. 

Szalad az egér, 

A disznóhoz ér. 

Disznó, adjál szalonnát, 

Asszony érte cipót ád, 

Kaszás érte szénát szed, 

Szénát adom tehénnek. 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok ám, de nem ingyen, 

Makkot hozzál íziben. 

Szalad az egér, 

A makkfához ér. 

Tölgyfa, makkot adj nekem, 

Hogy a disznóhoz vigyem. 

Adjon érte szalonnát, 

Asszony ezért cipót ád. 

Kaszás ezért szénát szed, 

Szénát adom tehénnek, 

Tehén érte tejet ad, 

Tejet adom macskának, 

Macska ideadja tán 

Fityelótyám, farkincám. 

- Adok kicsiny egerem, 

Minden makkom leverem. 

Örül az egér, 

Bőribe se fér. 

Jaj de veszti a kedvét, 

Potyog a makk, mint a jég. 

Megkollintja egy, 

Kis egérke nyekk! 

Nem kell most már semmi jó, 

Sem szalonna, sem cipó, 

Se széna, se tejecske, 

Még a fityelótya se.   

Fodor András: Tested kenyerén

Hogy tested fehér kenyerét 

megosztottad velem, 

ne legyen adományod, 

ne legyen érdemem.  

Legyen eleve rendelés, 

a sors bocsánata,

amiért a pusztulás elől 

kitérnünk nincs hova.  

Mert nem ott volt a kezdet, 

hogy megtaláltalak, 

te nyitottad ki értem

magányosságodat,  

és nem lopás, nem önzés, 

ha magam rád fonom, 

bőrömön átparázslik 

minden tulajdonom.  

Míg ujjad fűzfarácsa 

tarkóm kosárként óvja meg, 

a hanyatló erő is 

hozzád visz közelebb.  

Bár fölsebez a hajnal, 

megalvadt csönd az éj, 

míg testünk kettős vérköre

forog, szoríts, ne félj.  

Mit ér a léten-túli hit, a 

vak remény mit ád? 

Utaztunk egymás áramán, – nekünk 

már nem kell más világ.

Fodor András: Asszony-monológ

Keveset vagy velem, 

de akárhova mégy, 

engem is hordoz arcod, 

lábad, karod ritmusa, melled

lélegző ár-apálya. 

Egymás teremtményei vagyunk: 

nem választhat el tőled 

se távolság, se törvény.  

Olykor csak érinteni tudlak, 

de ez a pórusok közt 

átrebbent mozdulás, 

akár a foganó mag titka…  

Egyszer csak kihasad belőle 

a bennünk nevelődött, 

az általunk sarjadt világ, 

a közössé bűvölt idő. 

Én mindig ebben élek. 

Nem adom hát a kalitkába zárt 

perc örömét a prédául kínált, 

gazdátalan szóródó milliókért.  

Azért vagyok szabad, mert 

egyetlen sorsomként hozzád kötődöm, 

kiválasztottként elfogadtalak.  

Tudom, ma nem szokásos 

érzelmekről beszélni, 

de nekem sohasem volt 

lemondó vállalás rideg parancsa: 

“Szeretlek, mert – szeretlek.” 

“Szeretlek, mert enyémnek kaptalak.” 

“Szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni.”  

És nem volt szenvelgés szavamban, 

mikor kérdeztetek: 

hogy tudtam elviselni 

a testemre suhintó 

halálveszélyt? 

Nekem 

csak az lett volna iszonyú, 

ha rád, ha rátok sújtott volna 

valami védhetetlen…  

Én nem röstellem bevallani végül, 

hogy bár magadban hordozol, 

sokszor gyötör, mar, kínoz a magány,  

amikor okkal, oktalan 

eltévedsz éji tengereiden 

bolygó Odüsszeusz…  

Mégis, boldog vagyok, 

mert mindig megtalállak.

Fodor András: Egy barátságra

Kötöztük szélre, vízre, lángra, 

beszakadt évek szurdokára, 

a fal nélküli éjszakára, 

ez az erő el nem szakadt. 

Gyanakvó vád ha megtapodta, 

kapaszkodott a csillagokba, 

sugara szárnya összefogta 

a züllő távolságokat.  

Ha dől a hegyre, házra este, 

ráismerek intő kezedre, 

lépcsőkön, ajtón át peregve 

megyek veled az útra ki. 

Léptünk verődő könnyű érce 

muzsikát rak időre, térre, 

a pusztulás irdatlan éhe 

se tudja csendbe rontani.  

Véges szabadság ráadása, 

egyetlen érv az elmúlásra, 

árulók ellen égi dárda, 

hatalmuk benned él, perel. 

Kötődik bátran éjre, napra, 

a lét fagyán is megtapadva 

nem évül el, nem évül el.

Cseh Katalin: Ajándék

Gömbölyded álmot, 

kibontatlan vágyat, 

s örömöt, amit még 

nem suhintott bánat.

D. H. Lawrence: A szúnyog

Mikor kezdte a kis trükkjeit, 

uram?  

És mi ez a pipaszár láb, amin áll, 

ez a tagolt, vékony végtag, 

maga szálló megszállott?  

Ugye, ezzel emeli fel a gravitációs középpontját, 

hogy aztán a levegőnél könnyebben, súlytalanul  

rám telepedjen, kis fantom?  

Egyszer egy hölgy 

velencei argóban „repülő győztesnek” 

nevezte magát. 

Most a potroha felé fordul, és magában vigyorog.  

Hogy férhet ennyi ördögi gonoszság ebbe az 

átlátszó, tünékeny piszkafába, 

ami a törékeny teste? 

Hosszúkás szárnyaival és lebegő lábaival 

úgy vitorlázik, mint egy gém, 

vagy egy homályos ködfolt, egy semmiség.  

És micsoda aura veszi körül! 

A portyázás gonosz légköre, amelytől elbambulok.  

Ezek a maga kis trükkjei, a maga gonosz varázslatai: 

a láthatatlanság meg az „érzéstelenítés,"

amik észrevétlenné teszik.  

De most már kiismertem önt, csíkos szemfényvesztő!  

A levegőben körözve lassan becserkész, 

majd rajtam üt, 

maga szárnyas dzsinn, 

repülő győztes.  

A bőrömre áll a hosszú, vékony lábával, 

aztán ravaszul rám pillant a szeme sarkából, és még azt is tudja, 

maga szúrós apróság, hogy kiszúrtam.  

Mivel kiszimatolta ellenséges gondolataimat, 

sürgősen elvitorlázik rólam, ezért nem csaphatom le.  

De rendben, jöjjön, játsszuk el, hogy nem veszem észre! 

Lássuk, ki szedi rá a másikat ebben a sunyi játékban! 

Az ember vagy a szúnyog?  

Játsszuk el, hogy nem tudok magáról, 

és maga sem tud rólam! 

Kezdhetjük!  

A hegedűje, a maga őrjítő hegedűje, 

ami miatt először begurulok magára, 

gyötrő démon, 

ez a magas, gyűlöletes cincogás a fülben.  

Miért csinálja? 

Kétségtelenül rosszat tesz az üzletnek.  

A válasz egyszerű: így lett teremtve. 

Ezesetben szinte elkezdek hinni a gyengék gondviselőjében. 

Mielőtt belém csíp, a zúgása szlogennek is beillik, 

vagy harci kiáltásnak.       

Aztán jöhet a vér, a vörös, 

varázslatos, 

tiltott nedű.  

Figyelem, ahogy pár pillanatra görcsös 

transzba, 

obszcén extázisba esik a forró vértől, 

az én véremtől.  

Micsoda csend, micsoda szivattyúzás, 

micsoda lakoma, 

milyen groteszk kiszipolyozás!   

A végén már természetesen  

szinte támolyog. 

Csak az átkozott hajszál-vékonysága, és 

felfoghatatlan pillekönnyűsége menti meg,  

amikor tenyerem dühös csapásának szele messzire sodorja.  

És már el is szállt, maga repülő vércsepp, 

és eközben gúnyos, győzelmi éneket zeng. 

Én vesztettem volna? 

Felülkerekedett volna rajtam, repülő győztes? 

Nem voltam elég sunyi ahhoz, 

hogy kicselezzem önt?  

Tudja maga, hogyha lecsapom, mekkora foltot hagy  

a kiszívott vérem a testéhez képest, ami elenyészően aprócska?  

Elnyeli az a sötét, zavaros tócsa. 

Acsai Roland fordítása

 

Nemes Nagy Ágnes: Az emlék

Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz,

úgy elhiszem, hogy rég szerettél. 

S ha érzem már, hogy elmehetsz, 

majd megtudom, hogy itt lehettél. 

Enyém leszel: enyém a kincsem, 

mihelyt kezem közül kifolyt. 

Valószínű, hogy semmi sincsen, 

és csakis az van, ami volt. 

Valószínű, hogy nem vagyunk,

s valahol messze régen éltünk,

nagy pálmafák közt, sós tavunk 

meleg sekélyén mendegéltünk. 

A part síkos volt, mint a szappan, 

a napfény sárga, minta len, 

és bent a forró rőt iszapban 

a talpunk csúszott, meztelen. 

Az emlék átsüt testeden, 

és minden perccel nő az emlék; 

Hagyj el! Hisz ez a szerelem

ha nem leszek, Tiéd a nemrég. 

Most őszi eső mossa arcom,

s a pillanat, mely elhagyott, 

mint messze láng, vagy mint az arcod 

új, tünde fénnyel felragyog. 

 1943. szeptember 2.

M. Fehérvári Judit: Áldás

A csönd szépét,  

az Ég selymét,  

a Nap zamatát,  

minden csodát  

kívánok Neked én,  

hogy soha ne fogyjon el  

lelkedből a remény,  

hogy ma ismét újrakezdj  

beszélni, járni, a madarak  

énekével szállni,  

könnyektől elárvult arcodon 

a mosoly bölcsőjével  

együtt hintázni,  

s gyökeredbe, a  

költészetbe kapaszkodva,  

a biztonság talajában  

a Rád hulló leplek alatt is,  

mégis tarka lepkéket találni.

M. Fehérvári Judit: Egyszer csak csöndben élsz...

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!  

Ha lépni még tudsz,  

magadra öltöd régi, viseltes világod,  

majd elballagsz valahova tova,  

hol nem ér utol civilizációnk  

ezernyi mocska...  

Már nem nézel szembe  

semmilyen rendszerrel, árral, 

titkon ejtett fénylő könnycsepp  

sugárral,  

hiszen kínlódtál Te is  

megannyi zárral.  

Vagy csak a kilincset nyomtad,  

bátran dögönyözted, rúgtad,  

mert képtelen voltál a csodára,  

szavakat ültetni a Lélek  

tornácán a szívek lángjára...  

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!  

Még a madarak hangját is kívánod,  

s éppúgy a szelek énekét,  

mint szívverésed  

dobbanó ütemét...  

A mozdulatlanság  

jégverem neszét  

csuklóidba vert szögek feszítik  

fulladni tüdődig,  

s sóhajaid visszhangkoncertjei  

felsírnak az égig...  

A Megváltás szembogarában  

sötétlő ragyogás  

teríti rád a konok hallgatás  

mozdulatlan leplét.  

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!  

És alakoskodás nélkül  

tisztára mosod  

túl fehér, ámító, béna  

mindenség - zuhogásod...  

Eszedbe jut, hogy ez is, meg az  

elromlott, eltűnt,  

kiüresedett, megüvegesedett  

kíméletlenné lett, ámított,  

bátor pedig csak néhány ember volt  

ebben az éggömb zajlásban,  

hol még a szentek is csak koholt  

indokokká lettek,  

feledni e földi féreg  

porhüvely létet.  

Egyszer csak csöndben élsz, meglátod!  

S az Örök Fa alatt szemeid  

becsukod, mialatt  

az almát, az ős okot  

agyhullámaid segítségével zárod rövidre,  

hogy szemed soha ne lássa,  

kezed ne érinthesse.