Miroslav Hule: Esik

Megállás nélkül esik
A templomtornyon gyülekeznek a csókák
Egyesek felülnek
az óramutatóra
Rászáll még egy
és az idő lassan
              elindul visszafelé

Dabi István fordítása

Philip Tester: Hajoljunk meg

Az előadásnak vége
hajoljunk meg; tökéletesen eljátszottuk a szerepet.

Mindent betanultunk egy előadásra,
egy dalt és táncot, mintegy megszokásként, ami hónapokig tartott,
ugráltunk a színpadon, jártuk a charlston-t és a hoochy coovhy-t.

Állandóan hangosan ünnepeltek minket.
„Olyan jól néznek ki együtt, mintha nem is
játszanának. Mintha valóban szeretők lennének!”

Brávó, uraim! Brávó!

És most amikor kezdenek a fények lassan
kihunyni,
Az arcok elmosódtak... A testek ellankadtak, a házak
és a többi: a szomszédok, raktárba kerülnek.

Örökre a figyelem középpontjában, és egy napon várva
a pillanatot, amikor felkeresnék őket, még egyszer, mint szokták.

Barátok és szeretők - különböző neveken nevezik
egymást.
Most hová menjünk,
mit tegyünk,
mit mondjunk?

Hónapokon át az előadás volt minden, semmi
másra nem maradt idő.
És most
egy árva áll a lépcső legtetején, vár

egy választ, egy ötletet, hogy ezután mi legyen ... Hová
menni... betölteni oly sok órát, elmesélni történeteket és ötleteken
osztozni a színpadi „szerető” nélkül ez oly haszontalannak
tűnik... üresnek
... feleslegesnek!!!

Miért vettem részt próbajátékon, amikor minden, mit
onnan hoztam, csak egy tört szív és lélek és üres, magányos órák,
amiket csupán űrrel lehet megtölteni...

Semmi visszafordulás,
Semmi beleakaszkodás,
Semmi kapaszkodás,
Törődés
Velem,
Velem, ki a legfontosabb más valaki
életében,
A nevem ott az ajkain, az arcom a szívében...
az emlékezetében...

Végig az emberekkel teli utcákon, tudom, egyedül vagyok.
Otthon senki sem vár, senki sem telefonál.
Nincs hová visszatérni. Nincs ölelés, nincsenek csókok.
Olyan ez, mintha álomból ébrednénk, messziről térnénk vissza.
Ijedten, rémülten, hogy nincs ki megvigasztaljon, aki megtartson.
E romok között élek, nincs senki,
Hogy letörölje szememről a könnycseppeket,
Hogy megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az arcodat,
kiradírozni a hátrahagyott álmaimat.
Azt kívánom, hogy a szavak jobbá tegyék!

Azt kívánom, hogy kimondhassam: nem szeretlek,
Vagy azt, hogy gyűlöllek,
De képtelen vagyok rá, túlzottan is szeretlek,
és ez megsebez:
Azt akarom, hogy vedd el a szenvedéseimet, éld át
a kínomat,
a bánatomat
és tégy érzéktelenné.
Szeretném hogy érezd az elvesztés igazi értelmét
De képtelen vagyok,
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy megbánthatlak, hogy
megríkathatlak!!

Oly nagyon tisztelem a döntésed és a reményedet,
hogy megleled a nyugalmad, a szerelmed és a boldogságodat,
amit megérdemelsz az életben. Kívánom s imádkozom, hogy találj
valakit, aki méltó a szerelmedre, hogy megoszthassa az életét teveled.

De sohase feledd el,
én szeretlek, örökké szeretni foglak, de eltévesztettem
az utat, amin együtt jártunk.

A fények kihunynak, a közönség forrón tapsolja
a magára maradtat.

             A fények kihunynak, az elhagyott a színpad közepén
      meghajol,
      a felállt nézők felé, a főszereplők előre lépnek,
      kérem, uraim, hajoljanak meg,
      az előadásnak vége.
      Igen, az előadásnak vége,
      hajoljanak meg...

Dabi István fordítása

Beke Sándor: Ima a Hargitán

Az ősz ablakából nézem

a lelkemben

égve muzsikáló Hargitát,

a diadalmas hegytetőt,

a délceg óriást.

Fáradt hit-szárnyak vergődnek

a hegy s a völgy között,

mint ősi szent álom

a kék fenyők fölött.

Itt az aljban elhagyja a fákat

a napsárga lomb,

s miközben érted imádkozom,

hegyem,

hullnak, egyre hullnak a levelek,

egymásra avarulnak,

s pördülnek-vonaglanak a szélben:

árva kiáltások a kétségbeesésben.

Vad neszek járják zugaidat

a sötét éjszakában,

falánk farkasok barangolják testedet,

érdes kezével cibálja üstöködet

az ősz-kapitány,

a letaroló elmúlás katonája.

De ne félj, hegyem,

nem vagy egyedül

a pusztulás és újjáéledés

örök mítoszában.

Az álmodó bérceken

megsimogatom arany koronádat,

Hargita,

Te, az erdélyi havasok királya —

ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.

Siklós József: "Új nyelven szólnak"

Nyolcvanhat éves,
S új nyelveket tanul.
Anyanyelvén –
de ajkán mégis új:

„Köszönöm – örülök – adok,
Elégedett és hálás vagyok...”

Nem mondta férjének, gyermekének,
embernek, Istennek sem mondta,
így teltek fölötte az évek,
békétlen volt, önző, mogorva...

S figyelni kezdett az Igére,
körülölelte sok imádság,
és fölfedezte, mit jelent a
gyöngéd szeretet, megbocsátás.

Vélnéd: már ilyen idős korban
újat tanulni úgyis késő?
- Nikodémus is vén korában
hallott az újjászületésről...

Nyolcvanhat éves
s új szavakat tanul.
„Vén korban zöldellők lesznek,
hirdetvén: Jóságos az Úr!”

*
Édesanyám is 86 éves korában született újjá.

Roland Mareckis: A csalán

A szél csalánt ültetett az emberbe,

és amint erre-arra jár, akihez csak hozzáér,

mindenkinek fájdalmat okoz. 

Dabi  István fordítása

Władysław Łazuka: Úton

Üljünk le a folyóparti dombon
csodáljuk a természet szépségét

hadd pihenjenek meg a lábaink
és a szavaink

A csendben többet lehet hallani

Dabi István fordítása

Pande Manojlov: Ölelések

Pillanatokra
csak pillanatokra
amikor az élet
szent forrásából
isznak
összeölelkeznek az emberek
mint a tavaszi szellőben
a bokrok
Nem átok
a szerelem
hanem kitüntetés
a magány titkaiba
mértéktelenül beleveszett
léleknek

Dabi István fordítása

Anna Arno: (Mielőtt szétválnának az útjaink...)

Mielőtt szétválnának az útjaink
mennyi esténk maradt
mennyi csillagunk az égen
de lehet már csak ez a pillanat
csak a most
mielőtt véget ér az idő
visszahúzódik a tenger
üt az óra
amikor mindenki maga marad

Gyere még előtte
mutasd meg messziről magad
és ha képes vagy rá
jöjj közelebb

Dabi István fordítása

Gyurkovics Tibor: Szállás

Felépítettek, szörnyű, kicsi ház,
tizenkét tégla tartja össze vázad.
A mész fehér, a tervrajz nem hibás,
boltíveid hajolnak, mint a hátak.

Nagy üvegek vannak az ablakokban
és az ajtókon még nagyobb kilincsek,
a folyosón lépések zaja koppan,
de a vendég sohasem érkezik meg.

Most lakható a tér, körülhatárolt
és zárt, feszes. A lépcsők is kemények,
föl lehet rajtuk jönni. Az a pár folt
csak csirkevér. De úgysem értenéd meg.

Hiába magyarázom. Ez az asztal,
ezt rézsútosan a sarokba tesszük,
rámnézel váltig hallgató szavakkal
s én a kezedet fogom, mint a kesztyűt.

Azt mondanám, belakjuk egy-két év vagy
óra alatt kis örömeink nem várt
zugaival, a kamra is elég nagy,
abban tarthatjuk télire a lekvárt.

A hegyek is körül elég kemények,
hogy megvédjenek mindenféle bajtól,
nézd, egészen a körtefáig érek!
Le is vehetek egyet a teraszról.

Látod, látod, hogy nem falaztalak be
és elkészült szabályosan. Harang szól
a faluból. Kabátod ide rakd le
a kerítésre. Ugye, nem haragszol?

Ne sírj. Tudod, hogy mind meghal az ember.
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.
Van, ami megtörténik egyszer,
van, ami sohasem.

Szabolcsi Erzsébet

Gyönyörű dallam,

ha lelked a lelkemmel

egy húron pendül.

*

Sosem láttalak.

Arcod mégis ott ragyog

szemem tükrében.

*

Nem hallottalak.

Hangod mégis ott zenél

lelkem mélyében.

*

Kölcsönkértem a

kabátod, hogy közelebb

legyek a bőrödhöz.

Falu Tamás: Út vége

Mikor az utunk véget ér,

fáradt bennünk a vér, az ér,

már nem érdekel a jelen,

csak az örök, a végtelen.

Lelkünk a múltba menekül,

folyton beljebb, szüntelenül

és egyszer olyan messzi jár,

hogy nem tud visszajönni már.

Csáky Károly: Elmélkedés

Ülsz a mélységek
fölött,
még megvan
bent
az egyensúly.

A lélek
belélegzi
a csöndet,
majd felszáll
Isten földi hegyére
tovább hallgatni
a belső suttogást,
s várni a
harsona
hangját.

Kassák Lajos: Figyelmeztetés csak úgy

Vigyázz
a túlfeszített húr
elpattan.

Vigyázz
a megáradt folyó
betöri kapudat.

Vigyázz
a hihetetlen kísértet
magával ragad.

Vigyázz
magadra és énrám
aki szeretlek.

N. Ullrich Katalin: Mostanában

mennek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

ülnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek

élnek az emberek
egymás mellett
-és nem beszélnek…

... élnek?

Bella István: Zárszó

Amikor nem látja magát a sóhaj,
mert akár a holdé:
visszhangtalan a tükrön az esendő pára –

És amikor nem válaszol a tükör,
mert siketnéma a holt fém,
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;
holdja be nem páráll –

Ez vagy. És
ez leszel.

Visszaverődő csönd.
Sóhaj és tükör.
Tükör és