2022. április 29., péntek

Rajnai Zsolt Tibor: Csend




Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet, 
és mennyit vártalak…! 
Szépeket gondoltam felőled; 
egész lényed belengte enyémet.     

Ébredtem, s eszembe jutottál. 
Jártamban-keltemben a szívemben voltál. 
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!     

Messze jársz már, 
de nem messzebb, mint mindig. 
Én pedig közel, hozzád, 
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.     

Csak a csend kell. 
Mert minden mi több ettől, 
rosszabb.     

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket. 
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.     

Olykor álmodom is. 
Álmomban belépsz lelkem kapuján, 
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott 
tenmagaddal. 
Rácsodálkozol szépségére. 
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam. 
Én meg csak nézlek titeket. 
Csendben. 
Nem szólok semmit. 
Nem kell. 
Értesz.     

Aztán felébredek.   

2022. április 28., csütörtök

Rácz Sándor: Egyfajta szerénytelenség

                     









(Ajánlom magamat)   

Tollat szorító ujjaimig vándorol 
Ereimben a lélek hogy ott kifakadjon 
és véremmel keveredjen a tinta 
Vers születik a 
Tiszta papírra 
és mire végigolvasod 
Már itt bujkálok a homlokod mögött 
Hogy magaddal vigyél belőlem 
Egy darabot

Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben







Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.

2022. április 24., vasárnap

Gyurkovics Tibor: Nap




Bársony hideg csontjaimban, 
egész belülről fázom én, 
ahol leheletvékony ing 
mögött az ember él, ha él.

Megyek a parton, fény röpül, 
a látható világon innen, 
hideg por ül a hegyeken, 
simíts meg Nap, simíts Isten.

Kardos Csongor: Hála












Szavakba csordul belőlem a hála.

Nem mert jó és szép vagy,
nem mert fáradt álmok szólnak rólad,
nem mert kezem kezedbe fogod,
nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,
nem mert átjár sötétkék hiányod,
nem mert novemberi zarándok szelek fújnak:

hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt, 
hogy nem történik semmi különös. 
Reggel megébredek, a nap besüt, 
virágot öntözök, és nem tudom, 
mi mire ösztönöz.   

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom 
magam: holnaptól mindent felrugok, 
de nem vagyok megrögzött lázadó, 
csak kissé nyugtalan,   

mert rég nem írok, rég nem olvasok, 
nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok, 
felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom 
a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon 
s ha elkerül,   

kerek, szilárd, áttetsző a szivem, 
csak annyit fontos megemlítenem: 
rég nem kapaszkodom.

Sárhelyi Erika: Téli hajnal










Nem köszönt a tél, csak némán 
elterült a kert alvó fái közt. 
Mint vendég, ki zavarni nem 
akar, hangtalan-szépen beszökött.   

Csak a hajnal látta jöttét, 
ruháját a derengés szőtte át. 
S ahogy a reggel ráköszönt, 
fénybe csókolta hófehér haját.

2022. április 23., szombat

Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

      
               






            Árkosy Lajosnénak   

E levelet a hegytetőn találtam, 
Hóban feküdt, az erdőhöz közel, 
Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. 
Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. 
De hogy megbarnult, megkeményedett: 
Az írás felcsillámlik rajta, 
S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: 
Kellett a dér, a tél, a hóvihar, 
S a zuzmara, a zordfényű palást, 
Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.

Pilinszky János: Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber és 
oly éles fényü, mint a kés, 
lobogva lélekző tükör, 
mit lassu harcban összetör 
karom csapása. Nyugtalan 
heves fogakkal visszamar 
a mélyen megzavart elem. 
Legyőzve, lustán fekszem el 
és hallgatózom. Csillagok 
rebbennek csak, mint elhagyott 
egek vizébe zárt halak, 
tünődve úszó madarak. 

Elnézem őket, röptüket 
az irgalmatlan és süket 
egek között, én árva szörny, 
kit páncél nyom, heges közöny, 
ki mit se kér, és mit se vár, 
csak bámul hosszan és puhán; 
sikamló, sűrü pikkelyek 
lepik be sűrün szívemet, 
a mélyén édes-jó iszony, 
kitéphetetlen orv szigony, 
mit észrevétlen vert belém 
a víz, a víz, s a lassu mély. 

Mert lenn hináros rét lobog, 
alant a kagylók boldogok, 
szivük remegve tölti meg 
a fénnyel érő sűrü csend. 
És mintha hívást hallana, 
zuhanni kezd az éjszaka, 
moszat sodor vagy csillagok, 
nem is tudom már, hol vagyok? 
Talán egy ősi ünnepen, 
hol ég is, víz is egy velem, 
s mindent elöntve valami 
időtlen sírást hallani! 

2022. április 22., péntek

Szakács Eszter: Rólad, rólam












Visszatérek mindig, mindenhonnan hozzád, 
akinek még nevét se találtam.   

Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek, 
de épp így lehetett volna: 
koriander vagy nagykabát. 
Kavicsot gyűjtöttem a parton, 
mert rád hasonlított mind, 
és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy, 
ha beszélnem kell. 
Néhány férfit szerettem is, 
mert nem hasonlítottak rád, 
és ettől mintha 
világosabban kirajzolódott volna az arcod.   

Már nem keresek, csak méricskélek. 
Férfinépet, szavakat. 
Egyedül és rutinból élek.   

Mint akinek állandóan a nyelve hegyén van, 
és belefáradt, hogy nem tudja kimondani, 
nem tudja kimondani.

Schein Gábor: ha rajzolnék...

ha rajzolnék neked egy házat csak azért 
tenném hogy kiradírozzam a helyén 
ellakhatnál amíg összetartják a falakat 
a rostok. én pedig őriznélek és  

éjjelenként mint szerelmes indiánok 
kunyhód előtt furulyáznék egy dalt 
amit csak ketten ismerünk a papírt 
amin csak én tudnám hol laksz  

persze betenném egy könyvbe hogy ne 
kelljen félned a zord szemöldökű szelektől 
s hogy napközben más ilyen rajzok közt  

lehess. aztán egy este ha beengednél 
hozzád se érnék csak néznélek és teliszórnám 
mondatokkal az oldalt hogy takaród írás legyen.

Simonyi Imre: Kopogtatás




Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
- de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
- legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

- Vagy pedig egyszer sem.

Juhász Gyula: Azt álmodtam

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről 
Az ember és a föld csak élt tovább. 
Tavasszal kicsíráztak a göröngyök 
És kivirítottak a violák. 
A madarak vígabban énekeltek 
És gondtalanul járt a szende őz, 
A gólyák télre ismét útra keltek 
És százszor szebben múlt a csendes ősz. 
A börtönök küszöbét dudva verte, 
Kivirágzottak az utcakövek, 
Illat tömjéne szállt áldón az estbe 
S örökre elhervad a gyűlölet.

2022. április 19., kedd

Bisztray Ádám: Vándorlásaimban




Vándorlásaimban 
a vágyakozás volt jó, 
érkezés helyett az út maga, 
mely síkos lisztjével 
estig fehérré tesz, 
soha nem a kút, a veder, 
hanem a hívó szomjúság. 
Soha nem a kert, 
szerzett vagy elvesző birtok, 
nem a sáros és csorba szerszámok gyümölcse, 
hanem a virágzás, 
amit fagy nem érhet 
s hirtelen tavaszt ád 
mandulafák fohászra nyíló karjain.

Fecske Csaba: A porszem éneke

Utazás, kaland? Túl sok a tragédia; 
bárhogy is nézzük, az élményekért 
nagy árat kell fizetni, nagyon nagy árat 
Megfizetjük. Adósok még sosem maradtunk 
Az elme, mint ablak üveglapjai közé 
szorult légy, tehetetlen - 
Nyomozás? Tettenérni önmagunkban azt a lényt, 
aki minden kétséget kizáróan azonos velünk? 
Aki, ösztönösen bár, mindig arra törekszik, 
hogy elpusztítsa ama másikat? 
S hagy vagy sem ujjnyomot. eltünteti 
vagy nem a vért: a bűnjel éppúgy 
lehet ereklye, mint szégyenletes stigma 
Ki döntheti el ezt helyettünk? Kitől 
szabadulunk meg lényünk fölöslegesnek vélt 
foszlányaival? Ki pusztul el bennünk 
ővele, a talán egyetlennel, van-e határ 
élete, halála között? Mondhatjuk-e: 
itt ér véget az este, s itt kezdődik az éj?