templom vagy,
melyhez út vezet,
kapudban állok,
gondolkodom
arcom ráncaira
ráült az út pora,
tüdőm apró sejtjei
kilökik magukból
a szennyet,
lelkem tisztulást nyer
gondolkodom
mit mondjak,
ha aranytrónusod
előtt vacogva állok
kire, mire foghatom
évszázados bűnünk,
ha csontjaimra ráront
a széthúzás mocskos
igájának terhét,
kire rakhatom
halkan lépek,
ne múljon gyorsan a perc,
az áhítat ne tűnjön tova,
mert engem vársz
itt és mindenen túl,
együtt tebenned,
hogy érintésed nyomán
felépüljön az oltár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése