Mozdulatlan. Narrátor nincs. Csak szereplők vannak.
Te vagy az egyik.
Leülsz mellém. Fejed vállamra hajtod.
Ebben semmi különös nincs.
Ilyenek a nők.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Meghal. Van ebben valami szép.
A füled mögé simítod a hajad. B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.
Úgy hallgatlak, ahogy az apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért mert amit ő mond, az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Tudod, hogy ő az, aki félt, akinek jó volt az ölébe ülni, jó volt tisztelni.
Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem e ezt a szagot, ami nekik van.
Az elmúlás szagát.
Nekem erről a kéz szó jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
Meg persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, és krumplit szed.
Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
Mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.
Nem történt semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése